A jogszabállyal a te füledbe duruzsol

Az RMDSZ törvénymódosítási javaslatot iktatott, mellyel lényegesen, közel 200 lejjel csökkentené a gyermekpénz néven ismert, eddig univerzális juttatást azoknak a gyerekeknek, akik hiányoznak az iskolából, vagy nem 10-es a magaviseleti jegyük. Ez így nem csak embertelen válság és megszorítások idején, hanem értelmetlen is (már ha megoldani szeretnénk a problémát). Ahol próbálták, köztük Magyarországon, hatástalannak vagy éppen kontraproduktívnak minősült. Ahol ugyanis ilyen mértékű, a gyerekek egyharmadát érintő az iskolaelhagyás, ott nem felelőtlen szülőket érdemes keresni, hanem olyan strukturális egyenlőtlenségeket, amelyek sokféle, komplex, láthatatlan módon gördítenek akadályt a gyerek oktatásban maradása elé.

Ezt a jogszabályt és kezdeményezőit valójában csak két dolog nem érdekli: az oktatás és az esély nélkül útjukra indított gyerekek. Ez a jogszabály valójában neked íródott, aki Transtelexet olvasol, kiegészítve azokkal, akik erejükön felül próbálják az oktatáson keresztül gyermekeiket jobb lehetőségekhez juttatni, és akik az elmúlt években még kiszámíthatatlanabb életet élnek. Neked üzen, neked kíván hízelegni. Ez egy univerzális forgatókönyv válságok idején: a társadalom még küzdő, de egyre elégedetlenebb csoportjai hatalmas fogadókészséget mutatnak érdemtelen, reménytelen, ezért megbüntetendő csoportok kipécézésével szemben.

Lehet válogatni leszakadó vagy sérülékeny csoportok között: migránsok, hajléktalan emberek, bármilyen nem produktív társadalmi csoport, vagy éppen iskolaelhagyó gyerekek szülei.

Azon tanakodtam az elmúlt hetekben, miért éppen az oktatásban való jelenléthez kötnék a gyerekpénzt. Miért nem rendszeres sportoláshoz? Vagy rendszeres gyümölcs- és zöldségfogyasztáshoz? Vagy rendszeres fogászati ellátáshoz? Azon kívül természetesen, hogy ilyesmit még névleg sem nyújtunk alanyi jogon a gyerekek számára, családi lehetőségekre tekintet nélkül. Ne, ne hagyd abba az olvasást most, tudom, hogy álnaiv a kérdésem, és irritáló, mert magátólértetődőségeket feszeget. Mert – megintcsak te, ki Transtelexet olvasol, és esetleg iskolás gyereket nevelsz – a világodat és családi életedet az iskola köré építed, és éber pillanataid zömét az köti le: jó helyre jár-e, jól van-e ott, hogyan teljesít, hogyan segíthetnéd teljesítményét, hogyan folytatja a későbbiekben. Ha olyan szerencsések vagytok, hogy két felnőttre is támaszkodhat a gyerek, akkor mindez megduplázódik.

A jogszabály azért az oktatáshoz köti a gyerekpénzt, mert neked, kinek így udvarolni szeretne, legfontosabb vállalkozásod biztonságban és sikeresen végigmenedzselni gyereked iskolai pályafutását, mert középosztálybeli szülőként gyermeked oktatása hatalmas nyomás és érzelmi munka, kétségek és bűntudat; bizonytalanság és indulat övezi, de főleg szorongás, hogy rendben lesz-e, jó döntéseket hoztál-e.

Mert alapvetően egymagad vagy. Az oktatás a gomb, amit hihetetlen érzékkel benyomtak most.

És ha nyugtalanít is a gondolat, hogy hogy lesz kevesebb pénzzel jobb a legszámkivetettebbeknek, nem tudod zárójelbe tenni mindazt a munkát és érzelmi bevonódást, amit saját gyereked iskoláztatásába fektetsz, és ez eldönti a dilemmát: legyen mindenki felelős szülő!

Miközben nem vitatom, hogy egyénileg e hihetetlen érzelmi, és munkaórákban, felelősségben jelentkező, és sok pénzbe kerülő részvételt gyermeked oktatásában te felelős szülői attitűdként és viselkedésként éled meg, ez annál lényegesen több. Valójában nem választás kérdése: minden olyan szülő, aki reálisnak érezheti, hogy gyermeke az oktatáson keresztül tud javítani vagy bár meg tudja őrizni szülei társadalmi helyzetét, mindent, de tényleg mindent meg fog tenni tudásához és lehetőségeihez mérten azért, hogy az iskolába járás sikeres legyen. Nevettél már ki túlmozgásos anyákat, akik mindenbe beleszóltak, és végigszorongták az iskolai éveket? Kár volt. Az iskolai bevonódás úgyszólván szükségszerű feltétele a mai iskolai sikernek, az pedig már habitus kérdése, hogy ki mennyire hevesen szól ezzel bele az iskola és tanár dolgába.

De az, hogy az oktatás javarészt csak azoknak tud esélyt adni, akik jobb társadalmi helyzetből érkeznek, és az ő esetükben sem „automatikusan”, hanem erőteljesen támaszkodva a szülői szerepvállalásra (otthoni tanulás, kísérés, magánórák, fejlesztések stb.), az megint csak a rendszer hibája.

Míg a te perspektívádból ez egész egyszerűen a felelős szülő feladata, kicsit fárasztó, és ha bármi nehézségbe ütköztök, olykor kilátástalan, de alapvetően a gyermekért viselt felelősség, nagyobb időléptékben nézve látszik, hogy ez maga is egy tünet. Az oktatás parentifikációja ezt ragadja meg: a középosztálybeli szülők számára nem választás kérdése, hanem szükségszerűség, hogy időt, energiát és pénzt nem sajnálva vonódjanak be gyermeik oktatásába. Egyrészt mert anélkül nem megy (az oktatás maga erősen támaszkodik, kalkulál a résztvevő szülővel, emlékeztek még a COVID-ra?), másrészt mert az oktatás maga annyira kompetitív lett, a fiatalok által elfoglalható biztonságos, kiszámítható társadalmi pozíció pedig annyira szűkös jószág, hogy a szülő nem bízhatja „csak” az iskolára a gyermek boldogulását.

Ez nem a tanárok hibája, nem ők mulasztanak. A jó középiskolák az elért eredményekkel és helyezésekkel versengenek a „jó gyermekekért”, a tanárnak olykor úgy kell kizárólag a teljesítményre fókuszálnia, hogy közben meghasonulva lemond arról, ami miatt eredetileg pedagógus lett – a gyerek komplex, a lelkére is kiterjedő odafigyelésről, közben viszont egyre kevesebb erőforrásból, egyre nagyobb óraszámmal, egyre több ingyenmunkát jelentő versenyt szervezve és egyre több beleszóló, számonkérő szülő gyűrűjében dolgozik. Ha nem hiszitek, hogy a szülői bevonódás mekkora teher, kérdezzetek meg egy, középosztálybeli gyerekeket oktató tanárt a fullasztó szülői beavatkozásról.

Az oktatás parentifikációja mindenki számára teher, senki sem önként választja, és annak a jele, hogy a fiataloknak, kikerülve az iskolából, egyre kevesebb, biztonságos megélhetést nyújtó állásért kell versenyeznie.

Semmi akkora érzelmi töltettel nem bír tehát egy jobb társadalmi helyzetű felnőtt számára, mint gyermeke iskoláztatása. Nem hálás tehát ezt a gombot nyomogatni azoknál, akik ilyenkorra, tavaszra már éppen halálosan kimerültek a gyerek iskolai tanévétől, és egyre nehezebben boldogulnak a különórák költségeivel, mert közben meg a megszorítások neki is szűkítik a mozgásterüket? Zeniális húzás, el kell ismernem!

És most én is hozzád szólok, nemcsak a jogszabály kiötlője: tiltakozz velünk! Segíts megüzenni, hogy nem vagy megvezethető, és érted, hogy ez nem egy nulla összegű játszma, te nemhogy anyagilag, de erkölcsileg sem jársz jobban, ha végképp az árokba taszítunk családokat és gyerekeket.

Hogy nemcsak az ő iskolaelhagyásuk, hanem a te erőfeszítéseid és kimerültséged is társadalmi kudarcaink tünete, hogy a te „felelős viselkedésed” nem az erkölcsi norma, hanem a probléma része. Romániában nem azért morzsolódik le a gyerekek egyharmada az oktatásból, mert belekényelmesedtek a szociális juttatásokba, hanem éppen azért zárul be az iskola kapuja sokuk előtt, mert a nagyon szűkmarkú jóléti rendszer nem épített hidakat.

Unalomig ismételt tétel, hogy a romániai oktatási rendszerben a tanuló teljesítményének legerősebb prediktora szülei társadalmi-gazdasági helyzete, de ez azt jelenti, hogy azok a gyerekek, akik bejárnak, bent maradnak, sem jutnak egyről a kettőre, ha a szüleik nem tudnak velük tanulni, nem tudnak iskolát választani vagy váltani, szegregált intézménybe járnak, nem járhatnak magánórára. Az állam kivonta azokat az erőforrásokat, amelyek segíthették volna a szegénységből érkezőket, hogy ne eleve kudarc legyen számukra az iskola. Most meg úgy követelnénk meg, hogy „bemenjenek, és aláírják a condicát” (de csendben ám, hogy 10-es legyen a magaviseletük!), hogy a rendszerben maradó gyerek nem tud az iskolán keresztül felemelkedni, ha a társadalom alsó egyharmadából származik.

Vagyis előbb hozzáférhetetlenné és irrelevánssá tettük a társadalom egy lényeges szegmense számára az oktatást, majd szemforgatva olyasmit várunk el tőlük, amit egyéni erejükből már nem képesek megtenni.

Soha ekkora szükségünk nem volt a társadalmi helyzeteken átívelő szolidaritásra. Kérlek, itt írd alá:Ne kössék feltételekhez a gyerekpénzt!