Szarvasmarha, veréb – pillanatkép a harcmezőről

„Der medt” lettem. Lenyűgözve, letaglózva, elérzékenyülve, könnybe lábadt szemmel nyúlok az okosomhoz. Mármint a telefonomhoz, hogy megoszthassam majd az élményt.

Székelyföldi árcédula – inkább írták volna rovásírásban! – nyögdécselem. Akkor senkinek sem tűnt volna fel. Persze így sem tűnik fel.

Hiába na, Laci géniusza folytonos. (vö. „genius loci”)

Valamikor 1985 tájékán, amikor már javában tombolt a sokoldalúan fejlett éhezés, Csíkszeredában, a központban levő tejüzletben létrehoztak egy külön termet, ahol kegyelmi pillanatokban kakaós tejet és tehéntúrós-tejfölös puliszkát lehetett vásárolni és kötelezően ott elfogyasztani.

A terem fölé ki is írták „Sală de consum – Fogyasztóterem”. Akkor még nem fogtam fel, hogy Székelyföldön a legtörpébb kisebbséget a magyarok alkotják, hát kissé ingerültem jeleztem az illetékeseknek, hogy magyar nyelven a fogyasztóterem egészen mást jelent, mint a román szöveg.

Megköszönték. Intézkedtek is. Másnap reggel ott is volt az új magyar felirat: „A fogyasztás bent történik”.

Az azóta eltelt évtizedek alatt megtanultam, hogy „csíkban a veréb nem madár”. Most meg rámszakad az argentin valóság: Argentínában a szarvasmarha is veréb.

A két terminus pont (fogyasztás – veréb) között viszont ott húzódik a front. A magyar nyelv elleni folytonos, kitartó küzdelem frontja. Ez a szívós és találékonysággal folytatott, egyre sikeresebb tusakodás a tömbmagyarok házatáján a legeredményesebb, de azért földrajzilag és társadalmilag nagy lefedettséggel bír más tájakon is. A szerintem enyhén szólva veszélyes jelenség lassan általánossá válik, de „a magyar ügyért” (Turulmadár, Székelyhimnusz-székelyzászló, stb.) vívott heroikus küzdelmeink közepette senkinek fel nem tűnik.

És akkor lássunk még néhány üdítő példát.

2014. október 16., Hargitanépe, napilap, Csíkszeredából. Főcím: „Csíkszentkirály kilépik a Hargita Víz Egyesületből”. Így ni: KI-LÉ-PIK. És nem volt magyar nyelv- és irodalomtanár, aki emiatt a kár megköszörülte volna a torkát.

Kedvenceim közé tartozik egyik székelyföldi megyei tanács pénzügyi igazgatójának szakmailag precíz megfogalmazása: „A budzsetet transákra defalkáljuk, de csak akkor viráljuk átol, amikor az artikolus temejje meg van.”

De itt van a rádió, mely „értük van, róluk szól” és mindemellett még „a Székelyföld hangja” is. „Kultúrpresszó hétfőtől – péntekig – Kiengedjük a szellemet a palackból.”

A szellem palackból történő kiengedése kapcsán – az Ezeregyéjszaka meséiből tudjuk, hogy a halász kiengedi a szellemet a palackból, majd kétségbeesetten próbálja visszaparancsolni, amikor rájön, hogy a szellem ártani akar neki. Kissé inadekvát fogalomhasználat, úgy vélem, egy közművelődési műsor felvezető szövegében. Sebaj. A műsorvezető azonmód helyre is teszi a dolgokat. Egy örökzöld sláger után sokatmondóan állapítja meg: „És ez a dal nem múl el soha.” És megint nincs magyar nyelv- és irodalomtanár az egész Székelyföldön, akit ez az egyveleg zavarna. Mert az világos, hogy a kérdéses szerkesztőségben senkit nem zavar ez a sziporkázás.

Szívem csücske még a csíksomlyói búcsún, a kovid pandémia idején, a huszonegyedik század ajrópájában, megjelenő tísört, melynek felirata ezt hirdette – a megfelelő (magyar történelmi) „egyházunk” áldásával: „A BOLDOGSÁGOS SZEPLŐTLEN SZŰZ KÖZBENJÁRÁSÁBAN A SZENTHÁROMSÁG OLTALMAZ NEM A VAKCINA”.

Nesze neked magyar nyelvhez és tudományos vívmányokhoz való viszony.

A minap egy székelyföldi szakmai rendezvényen ez a szöveg csendült fel a falra vetített előadásban: „Minőségi dokumentek kidolgozásban alacsony részvét van x helységben, magas a ‘formaiság’. Ez a probléma de jó a hírnevük.” Ezt a szakértőt romániai magyar pedagógusok termelték. À-propos RMPSZ, ők meg ezt írják: a pedagógusoknak „volt lehetőségük KÉP-ZŐD-NI”.

A hidegre való tekintettel, gondolom, vékony jégréteg is képződött.

Távoli gyerekkoromban, Dél-Erdély legdélibb térségében, vegyes iskolák magyar tagozatára jártam. Arrafelé csak a családban és az osztályban beszéltük Dr. Lőrincze Lajos „édes anyanyelvét”. (Jó,jó, drága jó főszerkesztőség, máris magyarázom: Lőrincze Lajos Kodály Zoltán biztatására indította el 1952-ben a Magyar Rádióban az Édes Anyanyelvünk című rádióműsort, amelyben ötpercnyi időben foglalkozott napi nyelvi kérdésekkel, érdekességekkel. A műsor csaknem negyven évig örvendett nagy népszerűségnek.)

A Pannon lexikon szerint „Az irodalmi nyelv (újabb nevén inkább: nyelvi sztenderd) egy-egy nyelvnek az összes többi használati formán … felülemelkedett, legfőbb vonásaiban egységes, normatív és eszményi változata, amely aztán a nép, illetve a nemzet egyik fő jellemzőjévé válik.

Az irodalmi nyelv eszményi volta arra vonatkozik, hogy ezt a nyelvi változatot a társadalom követendő ideálnak, nyelvi eszménynek tekinti. Egyébként a nyelvi eszmény igazi megtestesítői, a nyelvi norma leghatásosabb továbbfejlesztői, valamint terjesztői mindig a költők és az írók.”

Tömörítve: Az irodalmi nyelv a nemzet egyik fő jellemzője. Vagyis az irodalmi nyelv „elmúlása” mit jelenthet? Vajon?

Ott és akkor (távoli gyerekkoromban), a zsilvölgyi iskolák magyar tagozatain ugyanazt tanították magyar nyelv- és irodalom tanáraink, mint amit ma a világhálón mond a Pannon lexikon. Már jeleztem, magyarul csak a családban és az egyre fogyó létszámú magyar tagozatos osztályokban beszéltünk. Osztálytársaim nagyrészt első generációs zsilvölgyi gyerek voltak. Szüleink önként vagy az kényszerítve telepedtek oda. A tősgyökeres zsilvölgyi magyarok gyerekei csak nehezen „bírták jeszprimálni” magukat magyarul. Ezért a román tagozatos osztályokat szaporították. Csak jóval később tudtam meg, hogy a „tősgyökeres zsilvölgyi magyarok” felmenőit, „az idegen elem visszaszorítása végett” ezerkilencszáz tíztől kezdte a magyar királyság odatelepteni a Székelyföldről telepítette. Az ilyen eljárásokat, erőszakos etnikai asszimilációt, jóval később, amikor a román hatalom velünk szemben alkalmazta, már hangosan sérelmeztük. Az „idegen elem visszaszorítására” a Zsil-völgyébe telepített székelyek alig fél évszázad alatt megszabadultak bármelyik (akár székely, akár magyar) identitásuktól és Dr. Lőrincze anyanyelvétől is.

Ja igen. Majdnem elfelejtettem. Még azt is tanították nekünk, hogy a beszéd hangos megjelenítése annak, ami a fejben kóvályog. Tudományos köntösben „A nyelv elsődleges funkciója a gondolkodás kifejezése…” (Kenesei István: A nyelv és a nyelvek) A felsorolt példákból kiindulva jogos lehet a kérdés: mit is fejeznek ki az idézett szövegek?

Ebben a történetben tanulságos lehet, mind a tömbmagyar vidékek magyar irodalmi nyelv elleni sikeres küzdelme, mind pedig a „tősgyökeres” zsilvölgyi magyarok gyors beolvadása.

Soztán … vont vállat Pesta bácsi – de ezt a viccet már nem részletezem.