Párhuzamos valóságba zárkózva: a román–magyar párbeszéd feltételeinek átalakulása Erdélyben

Egy párbeszéd fontos eleme, hogy a résztvevők státusza és presztízse hogyan viszonyul egymáshoz. A felek státuszának és presztízsének hierarchikus vagy egyenlő helyzete – legyen az konszenzusosan elfogadott vagy akár az egymásétól eltérő – meghatározza az egymáshoz való viszonyulást is. Nemcsak a párbeszéd menetét határozza meg, hanem adott esetben egyáltalán annak a létrejöttét vagy elmaradását is.

A státusz (társadalmi helyzet), legyen az formális vagy informális, azt mutatja, hogy az egyén hol helyezkedik el egy társadalmi vagy szervezeti hierarchiában. De lehet egy közösségnek, így például etnikumnak is státusza, azaz „helye a rendszerben”.

A presztízs pedig a megbecsültséget, tekintélyt fejezi ki: hogy egy adott személyt vagy közösséget mennyire értékel, tisztel a társadalom. Míg a státusz objektívebb, a presztízs már inkább egy szubjektív értékítélet: attól függ, mások mit gondolnak róla.

A státusz és a presztízs általában együtt járnak, de ez nem szabály: Romániában a magyarság státusza és presztízse is példa erre, mert a közelmúltig a kettő eltért egymástól. De a magyarság széles körében elterjedt szuverenista világkép miatt megváltozott a presztízse is a kicsit is tájékozottabb, műveltebb románság körében, ez pedig – mint az alábbiakban majd kifejtem – megváltoztathatja a többség kisebbséghez való viszonyát, így a román–magyar párbeszéd feltételeit is.

Az eltűnt párbeszéd nyomában – magyarázatok egy gyakorlat eltűnésének folyamatára

A kilencvenes években különböző formális keretek között gyakoriak voltak a nyilvános szakmai viták, közéleti párbeszédek a román–magyar viszonyokról, közös dolgainkról, egymásról. Ezek lassan elhaltak, s az elmúlt egy-másfél évtizedre mondhatni teljesen eltűntek (én személy szerint egy ilyen próbálkozásra emlékszem a közelmúlt éveiből, ami a tavalyi, Erdélyi Kossuth Tisza Sziget által szervezett nagyadorjáni Közösségi Párbeszéd Táborban zajlott).

Ennek három fő oka volt szerintem. Az egyik az, hogy a magyar közösség kezdeti, kilencvenes évekbeli – nem túl erőteljes, de azért létező – próbálkozásai kifulladtak. Egyrészt azért, mert belefáradtak: az akkori nacionalista romániai közhangulatban eléggé süket fülekre találtak a többség részéről. Sziszifuszi, kudarcra ítélt munkának tűntek egy idő után a nacionalizmus lebontására irányuló és a két nemzet közti hídépítési kísérletek. A kolozsvári RMDSZ-nek egy Puntea–Híd nevű kétnyelvű lapja is volt 1990–1991-ben, amit magyar értelmiségiek írtak (most, e cikk írásakor fedeztem fel, hogy létezik egy ilyen Puntea nevű külgazdasági, eldugott magyarországi kiadvány). A több évtizedes nacionál-kommunista rendszerben a magyarellenesség volt a román történelmi tudat és a román nemzeti szolidaritás egyik alapja. A titkosszolgálatok újraszervezésének a hatalom által megkreált indoka, az 1990. márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogrom is erre épült.

Az sem elhanyagolható tényező, hogy a román közösségben ennek a hangulatnak (is) a hatására minimálisra csökkent azoknak a száma, akik értenek/beszélnek magyarul (inkább csak Székelyföldön vagy vegyes falvakban vannak ritka kivételek), így a kommunikáció során természetesnek van véve a mai napig, hogy a párbeszéd nyelve a román, tehát a magyar félnek nyelvileg mindig igazodnia kell a románhoz, aminek a nyomán induláskor nem egyenlők a párbeszédben részt vevő felek. De mi sem igazán tettünk ezért, hogy például legyenek kedvezményes árú magyar nyelvtanfolyamok, vagy politikai szinten sem volt prioritás azért küzdeni, hogy legalább Székelyföldön választhassák a magyar nyelvet mint opcionális tantárgyat a román diákok. Később a magyar közösség az elmúlt tizenhat évben a Fidesz-kormány hatására már nem is nagyon kereste a kapcsolatokat, de a romániai társadalomba, struktúrákba való integrációt, intézményi beilleszkedést sem.

Például a tusványosi tábor, amit indulásakor hangsúlyosan a román–magyar párbeszéd egyik helyszínének is szántak (a román kultúra és politikum jelentős személyiségeivel, román fiatal táborozókkal és számukra biztosított tolmácsokkal stb.), egy idő után teljesen egyszínűvé vált, s helyét máshol sem vette át semmilyen hasonló kezdeményezés.

Másfelől a technika fejlődése is lehetővé tette, hogy az erdélyi magyarok a magyarországi médiatérbe „költözzenek”, eltávolodjanak a saját fizikai terüktől bizonyos szempontból. Az ottani politikai helyzetet, kulturális és közéletet már sokkal jobban ismerik (főleg a tömbmagyar vidékeken), mint a romániait, ideértve azon belül az erdélyi magyarságét is. A közösség intézményeinek vezetői is sok esetben inkább a magyarországi pályázati, támogatási rendszerek felé tájékozódnak, mint a hazaiak felé (amelyek sok esetben sokkal nagyobbak lehetnek, persze lehet, hogy komolyabb versenyfeltételeknek kell megfelelni). Az erdélyi magyarság nemcsak számbelileg fogyott, de a román többség számára a valós súlyához képest is csökkent a jelenléte, láthatósága a hazai nyilvános szférában. A saját párhuzamos kisebbségi struktúráinkba és a magyarországi kulturális és médiatér komfortzónájába zárva magunkat fokozatosan és önként kivonultunk a romániai (vagy ha úgy tetszik, a közös) közéletből, nyilvánosságból. Mindez abba az irányba hatott, hogy mint alig látható, ergo a többség szemében alig létezőknek, csökkentek a hazai, saját érdekérvényesítési lehetőségeink is. Amire érthető reakció a frusztráció, csak mint válasz a változáshoz nem elegendő.

A harmadik ok, ami megváltozott, szintén emiatt a magyar (kormányzati) médiatérben élésnek a hatására, az az, hogy az erdélyi magyarok jó részének sok tekintetben megváltozott a világképe is. A Fidesz propagandájának a párhuzamos valóságában élnek nagyon sokan, emiatt a magyarság presztízse is megváltozott Romániában. Megfigyeléseim szerint a románság szemében csökkent a magyarság presztízse, méghozzá annyira, hogy az etnikumok presztízsének szubjektív hierarchiájában is változás állt be.

Míg a román többség részéről megnövekedett a nyitottság, kommunikáció esélye, ezzel fordított arányban csökkent közben a magyarság presztízse

Alább ezt a harmadik okot/jelenséget szeretném kifejteni, de előtte még muszáj kitérnem a romániai közhangulat, a közgondolkodás, a magyarokhoz való viszonyulás pozitív irányú változására is. Mert a magyarok eltávolodása, meg a presztízsünk csökkenése sajnos egy olyan korszakban következett be, amikor a románság körében viszont csökkent a sovinizmus mértéke, ma sokkal nagyobb lenne az esélyünk a párbeszédre.

A román társadalomból nem tűnt el a nacionalizmus, a magyarellenesség, mint ahogy sokan értelmezték azt, hogy eltűnt a PUNR és a România Mare párt. A nacionalizmus nem tűnt el, mert, ha nem is a kilencvenes évek szintjén, de jelen van mindegyik mainstream pártban, bármikor előkerülhet adott esetben a magyar kártya.

Eltűntek viszont azok a pártok, amelyeknek gyakorlatilag csupán a nacionalizmusból, a más etnikumok gyűlöletéből állt a programjuk. A PUNR magyarellenességen kívül nem tudott felmutatni semmit, a România Mare ezt még megtoldotta zsidó- és cigányellenességgel. A románok rájöttek, hogy ennél többről is kell szólnia egy pártnak, általában a politikának, és már kevésbé dőltek be a magyarokkal, az Erdély elvesztésével való riogatásnak.

A mai fiatalok jóval toleránsabbak is, mint a kilencvenes évek fiataljai. A lényeg, hogy a rendszerváltás utáni időszakhoz képest a román társadalom azért érezhető mértékben demokratizálódott, a románság jóval nagyobb része jóval nyitottabb lenne ma az interetnikai párbeszédre, mint a kilencvenes években.

De sajnos pont annak a liberálisabb, demokrata román rétegnek a szemében csökkent mára a magyarság presztízse, amelyik amúgy nyitottabb lenne a magyarság felé, ha annak világképe nem változott volna, és a kilencvenes évek erdélyi magyarjaihoz hasonlóan keresnék a párbeszédet, a közös pontokat. Ha ugyanúgy nyugatosabbak lennének a mai magyarok, mint a románok.

A románok többsége a szuverenista ideológia és pártok megjelenése ellenére még mindig sokkal inkább tartja követendő példának a Nyugatot (Kelet felé fordulásnak pedig nem igazán van nyoma). S bár ezek a szuverenista pártok adott esetben soviniszták, ha magyar jogokról esik szó, de a kilencvenes évek ultranacionalista pártjaihoz képest nem a magyarellenesség a fő csapásirányuk, ez inkább mellékszál a programjaikban, retorikájukban. Ők úgymond irigylik a magyaroktól Orbán Viktort, mert szeretnének olyan saját államférfiakat, akik ellenállnának az EU-nak, mert a fideszes szuverenista retorikához hasonlóan, és ugyanolyan tévesen ebben látják a felemelkedés zálogát, vagy az ukránoknak adott segélyeket ugyanúgy megvonnák.

De ezzel a réteggel biztos nem lesz román–magyar párbeszéd, s nem ők lesznek azok, akik megértenék a magyarok identitásmegőrző törekvéseit. Szerencsénkre döntéshelyzetben sincsenek, mert ez a tömeg Románia alacsony iskolázottságú, alacsony státusú és könnyen manipulálható nacionalista rétegeiből áll.

Az ideológiai hasonlóság, így az például az EU-ellenesség is, csak addig helyezi egy platformra a szuverenistákat, amíg ez van a terítéken, s épp együtt lehet gyűlölködni. (De még itt is vannak fokozatbeli különbségek: az oroszokhoz való viszonyban például óriási az eltérés, a román szuverenisták táborában elképzelhetetlen lenne az a nyílt oroszpártiság, mint a Fidesz szavazótáborában, a román szuverenisták inkább csak az oroszok hasznos idiótáiként nyilvánulnak meg az ukránokkal szemben.)

Orbán Viktor azt hitte/hiszi, hogy „az ellenségem ellensége a barátom”, ezért is szerette volna, ha George Simion győz az államelnöki választásokon, de ez téves stratégia, nekünk ettől még nagyon nem lett volna jó.

A több évtizedes, mély gyökerekkel rendelkező magyarellenességet nem egy közös együttgyűlölködés, nem a demokrácia lebontása fogja feloldani. Nem a destruktív, nekünk is inkább károkat okozó EU-ellenesség.

Orbán Viktor elárulta a felvidéki magyarokat is, amikor a szintén EU- és magyarellenes Ficóval szövetkezett, hogy együtt lépjenek fel Brüsszel ellen, de ettől Fico még nem vált magyarbaráttá, sőt, ragaszkodik a magyarokat kollektíven büntető, fasisztoid Beneš-dekrétumokhoz.

Presztízs rangsor Erdélyben

Erdélyben volt egy hallgatólagos, de azért széles körben elfogadott presztízsrangsor, miszerint a szászok álltak a presztízshierarchia csúcsán, amit a magyarok követtek, majd a románok, és a rangsor legvégén a cigányok.

Az elmúlt évtizedben ez a rangsor inkább (német?-)román–magyar–cigány/roma rangsorrá változott. Egyrészt mert a szászok, mint közösség, eltűntek, történelmi emlék lettek, a megmaradt egyének esetleg még egy ideig megtapasztalhatják a pozitív előítéleteket (Johannis is a választási kampányában ezt a mítoszt még meglovagolta, elhitték neki a jól végzett „németes” munkára és a tanult Romániára utaló szlogeneket).

Trianon előtt magától értetődő volt a magyarság magasabb státusa és presztízse is. A két világháború között a hatalmi pozíciók, az intézmények, vagyonok állami kisajátításával eleve a kisebbségi léttel együtt járt, hogy az erdélyi magyar közösség státusa alacsonyabb lett, de ennek ellenére a hétköznapi életben a magasabb presztízse megmaradt.

Az asszimilációs szándékú bukaresti elit elégedetlenségére a magyarul tudó erdélyi román értelmiségiek jó ideig továbbra is a magyar sajtót olvasták, látogatták a magyar színházakat, és a magyar szalonok társasága szintén magas presztízsnek örvendett.

Társadalmi konszenzus volt azt illetően, hogy a nyugati civilizáció a követendő, hogy az fejlettebb, mint a Bukarestből jövő bizánci (az erdélyi román elit többsége is ekkor még görögkatolikus, vagyis a nyugati keresztény civilizációba integrálódott).

A nyugati kereszténységhez tartozó magyarok közelebb álltak a nyugati civilizációhoz is, illetve korábbi domináns pozícióikból származó bizonyos előnyeik is szintén megmaradtak. Emiatt a nyugatiasság miatt még a nacionálkommunizmus idején is, ha nem is olyan egyértelműen, de azért megmaradt ez az aszimmetrikus státus–presztízs viszony.

A magyar munkás megbízhatóbb, fegyelmezettebb és jó munkásnak számított. A szavahihetőségre utal az is, hogy a magyarból átvett „biztoș” ugyanúgy megmaradt az erdélyi románok nyelvében mint regionalizmus. Mert ha egy magyar valamire azt mondta, hogy biztos, akkor az az volt. Az egy biztos találka volt, egy biztosan elvégzett munka volt, a magyar adott szónak súlya volt.

Ahogy a sokkal elterjedtebb „muszáj” szavunk is. Ha valami románul „musai”, akkor annak úgy kell lennie.

Számos példát lehet még erre felhozni, de még egyet megemlítek: még ma is elterjedt nézet a román politikusok, politikai elemzők körében, hogy az RMDSZ-es magyar politikusok megbízhatóak, szavatartóak, a velük kötött politikai alkukat betartják.

A legvadabb, legelnyomóbb nacionálkommunista időkben Magyarország hozzánk képest Nyugatnak számított. Fejlettebb, modernebb, gazdagabb ország volt, ahol Romániából nézve nyugatos kulturális fejlettség, bőség volt. Olyan filmeket vetítettek, zenéket közvetítettek, olyan nyugati szerzőket fordítottak, akiket nálunk a cenzúra nem engedett, olyan társadalmi pezsgés és szabadság volt, ami nálunk elképzelhetetlen volt.

A forradalom után nem sokkal az erdélyi magyarok otthonosabban mozogtak a civil életben, szervezettebbek voltak, jóval több civil egyesületük volt, a magyarországi közvetítéssel „nyugatosabbak” voltak, lépéselőnyben voltak a modernizáció számos terén. A román nacionalistákat ez frusztrálta is, emiatt lehetett is hergelni, riogatni ellenünk.

Aztán kezdett sok tekintetben elveszni ez az előny, majd jött a lemaradás. Sok tekintetben a magyar társadalmon belüli egypártrendszernek is számos káros hatása volt, a magyar média, a civilek politikailag kiszolgáltatottak voltak a magyar politikum felé. Míg a civil szervezetek a kisebb magyar támogatásokra pályáztak, sok román szervezet kielőzte őket.

A Fidesz-világkép hatása és a párhuzamos valóság

A Fidesz-kormányzásnak viszont ez a nyugatiassághoz, európaisághoz fűződő viszonya radikálisan megváltozott, egyúttal a hozzá óriási mértékben igazodó erdélyi magyarságé is.

Sok tekintetben egy párhuzamos valóság alakult ki abban a fideszes médiatérben, amellyel az erdélyi magyarság azonosult.

Az erdélyi magyarság nagyon ki volt éhezve egy olyan magyar vezetőre, aki mellénk áll, felvállal minket, támogat minket. A román állam egyes intézményei, illetve egyes vezetői sokszor ellenségesen viszonyultak az erdélyi magyarsághoz – itt főszerepben a titkosszolgálatok –, de a korábbi magyar kormányokról is úgy érezték, hogy inkább csak ímmel-ámmal támogatták, vállalták fel az erdélyi magyarokat.

Orbán Viktor kormánya megadta a magyar állampolgárságot, az elmúlt években óriási támogatásokat, s közben egy olyan nemzeti retorikával élt, ami ismerős volt a román vezetők részéről, csak román változatban. Most végre ezt hallhatták saját verzióban, tehát minden adott volt ahhoz, hogy elköteleződjenek mellette.

Orbán Viktor ezt ki is használta maximálisan, mondhatni vissza is élt ezzel. Cseppenként adagolta az ellenségképeket, azokra alapozva mozgósított, megosztott, kisajátította magának és pártjának a jobboldalt, a nemzeti oldalt, továbbá levitte egy primitív, szlogenszintre a politikai kultúrát, közbeszédet.

Számos igazságból kiindulva — akár az összeesküvés-elméletek — cseppenként adagolta a saját csúsztatásait, aránytalanságait, míg kiépítette híveiben a saját párhuzamos valóságát.

Az EU bürokráciájának néha problematikus működését, az európai elhibázott migrációs politikát vagy a (szélső)balos identitáspolitika joggal kritizálható elemeit, mint például a cancel culture, vagy az LGBTQ-aktivisták néha provokatív vagy minimum megkérdőjelezhető húzásait — mint például a párizsi olimpia megnyitója — kiemelve azt az érzést kelti a fideszes sajtó, hogy az EU ennyiből áll, s a megoldás az, hogy a fürdővízzel kidobjuk a gyermeket is.

Ezekkel a kilengésekkel szemben Nyugat-Európa valódi jellemzői, mint a jogállam, a meritokratikus rendszer, a szerződésalapú, alulról építkező társadalom, a jog uralma stb. mind olyan elemek, amelyeket a Fidesz rendszere leépíteni, azaz elhallgatni, jelentékteleníteni akart.

Így az EU és az európai demokrácia Orbán erdélyi hívei szemében is egyre inkább nem a követendő példa lett, hanem egy ellenséges hatalom képe rajzolódott ki.

A román szuverenisták világmagyarázata, ha nem is ennyire durva, de sok tekintetben megegyezik ezekkel a fideszes toposzokkal. Így sok erdélyi magyar világnézete — legyenek akár értelmiségiek is — már túl is tesz sok téren az AUR-os abszurditásokon.

A román szuverenisták nagyját viszont a román társadalom legalacsonyabb presztízsű, iskolázatlan rétegei adják. Az elmúlt években a tájékozottabb románok szemében az erdélyi magyarok ezekkel a rétegekkel kerültek egy platformra.

Presztízsvesztés és a párbeszéd nehézségei

Az interetnikus párbeszédet az is nehezíti, hogy a magyar félben ugyanúgy megvan a nemzeti gőg, főleg a magyarországiban, amelyik eleve Nyugat–Kelet-lejtőben gondolkodik. Erre rárakódott az összeesküvés-elméletekben hívők magabiztossága is.

A Fidesz uralma alatt minden korábbinál hangsúlyosabban jelent meg az igazodás és alárendelődés igénye. Aki nem értett egyet, azt könnyen megbélyegezték.

Sokan feltétel nélkül igazodnak a következetlen politikai vonalhoz, és elfogadják az egymásnak ellentmondó állításokat is. A közbeszéd leegyszerűsödött, szlogenszintre süllyedt.

Alapélmény lett a közösségi médiában, hogy az erdélyi magyar fideszesek nagy számban védik Orbánt román nyelvű felületeken is, erős érzelmi azonosulással. A románok ezt sokszor értetlenséggel vagy gúnnyal figyelik. A magyar közösség egy része így a román társadalom szemében presztízst veszített, különösen a műveltebb, nyitottabb rétegek körében.

Az elmúlt években a magyar politikai kommunikáció abszurditása és következetlensége hozzájárult ehhez a képhez. Az erdélyi magyarság egy része pedig ezt nemcsak átvette, hanem aktívan képviselte is, ami tovább rontotta a megítélést.

2025, Orbán Washingtonban: a fideszes diplomácia és kommunikáció állatorvosi lova

Orbán Viktor 2025-ös amerikai útjára még kitérek, mert ez az eset kiválóan szemlélteti a fenti következetlenségeket, elvtelenségeket és a propaganda gátlástalanságát. A magyar kormányfő elment az egyik világhatalmi vezetőhöz, hogy kikönyörögje tőle: továbbra is füghessen a másik hatalom vezetőjétől (és kizárólag tőle vehessen továbbra is gázt). Nesze neked szuverenitás! És ez még csak a kezdet volt!

Az amerikai útról és annak „megvalósításairól” csak szuperlatívuszokban nyilatkoztak a fideszes politikusok és sajtójuk, az erdélyi magyarok is ezt közvetítették nagy büszkén a románok felé. Ők történelmi találkozónak nevezték, míg a Fehér Ház munkaebédnek, és a nemzetközi sajtó is – akár a román – ennek nyomán ezt vette át (a munkaebéd a diplomáciai kapcsolatok egyik legalacsonyabb szintje).

Addig az ebédig a fideszes univerzumban az volt a mondás, hogy az LNG nagyon drága, nem szabad olyat vásárolni, kritizálták is azokat az EU-tagokat, akik vásároltak. A fegyverkezés is nagyon rossz dolog volt, mert aki fegyvert vásárol, arról jött az „elmés” fideszes megfejtés, miszerint az nem akar békét, az háborúra készül.

Ezt vallotta Orbán Viktor és a sajtója, s aki ezzel szembe ment, az természetesen kiírta magát a nemzeti oldalból, megkapta a szokásos „balos”, „nemzetáruló”, „ukrán ügynök” stb. címkéket, a hívek meg egyből küldték az ukrán frontra. Mindezt felmondták az erdélyi magyarok is a románok felé.

De mivel ez jó üzlet Amerikának, Trump azt mondta Orbánnak, hogy márpedig vennie kell LNG-t is, amerikai fegyvereket is. Ő pedig, mint „szuverén” államfő, szót fogadott, így hát másnaptól egyből megváltozott a szuverenista hozzáállás: kiderült a fideszes média számára is, hogy mindez óriási biznisz Magyarország számára.

Aki pedig kétségbe merte vonni, hogy a zseniális kormányfő mekkora üzletet kötött volna, az nem értette meg az új idők szavát, és jött a szokásos: „baloldali”, „Ursula ügynöke”, „nem igazi magyar” stb.

Így hát Magyarország 600 millió USD értékben vállalt LNG-vásárlást és kb. 700 millió USD értékű hadi eszköz beszerzését. A harmadik magyar vállalás, ami energiaipari áttörésként, nagy megvalósításként volt a magyar kormányzati médiában eladva, az az SMR, a moduláris amerikai kis atomreaktorok építése (akár tízet is, akár 20 milliárd USD értékben). Ez is kivételes lehetőség, ami a Trumppal való nagyszerű kapcsolatoknak volt köszönhető a fideszes média szerint.

Bökkenő: Románia sokkal előbbre jár e téren, már 2021-ben kötött egy megállapodást a Nuclearelectrica a NuScale-lel az SMR bevezetésére, több százmilliós amerikai pénzügyi támogatásra is kapott ígéretet, idén megtörtént a végső beruházási döntés is. Ha nem lesznek csúszások, 2030 körül indulhatna az első blokk.

De Románia mindezt diplomáciai arcvesztés nélkül érte el, nem lett az EU páriája közben.

Orbán Viktor, a „nagy stratéga” szerint elérte, hogy Magyarország korlátlan ideig továbbra is (pontosabban amíg ő az elnök) függhet az (állítólag) olcsó orosz gáztól, ami minden elvet, szempontot, viszonyt felülír, és Trump pénzügyi védőpajzsot biztosít neki. Ez volt a történelmi amerikai kiruccanás „eredménye”. Majd jött az amerikai külügyminiszter, Rubio cáfolata, hogy ez nem igaz, csak egy évig függhet Magyarország az orosz gáztól, utána nem. Majd Trump cáfolata, hogy az sem igaz, hogy védőpajzsot adna. Bár Orbán kérte, de nem kapott semmit. Lehetett választani, hogy vajon melyikük hazudik. Mert nem volt lepapírozva semmi.

Míg Trump a magyar delegációval az LNG-ről, fegyvervásárlásról, a moduláris nukleáris erőművekről konkrét üzleti vállalásokat, megállapodásokat íratott alá, addig Orbán Viktor mit íratott alá vele? Na mit is?… Hát a sapkáját!

Nem szerződést, nem vállalást, hanem a sapkáját. Micsoda „zseniális” stratégiai húzás! Mert Orbán szerint kezet fogtak, egymás szemébe néztek, és Trump megígérte. Trump! A világ egyik legkiszámíthatatlanabb vezetője, aki eddig is számos alkalommal verte át üzleti partnereit, árulta el szövetségeseit.

De az erdélyi fideszes magyarok szerint ő egy arany ember, és ezt hangoztatják a románok felé is, akik legfeljebb röhögni tudnak ezen.

A magyar államfő és Lázár János úgy íratták alá Trumppal a sapkájukat, mint két tini a popsztár bálványukkal. (Nesze neked államfői méltóság, szuverenista önérzet!)

A találkozó utáni mérleg egyik serpenyőjében a több száz milliós üzletek állnak, míg a másikban két autogram egy-egy sapkán, meg egy szóbeli ígéret egy nem szavahihető személytől, hogy Magyarország még egy évig függhet Putyin gázától. Na jó, még bónuszként volt egy kormányfői buksisimogatás is: Orbán egy „great leader”.

Az Orbán bűvöletében élő erdélyi magyarok pedig nap mint nap előadják ennek a fideszes párhuzamos univerzumnak a mantráit a román ismerőseiknek, munkatársaiknak, hogy a közösségi médiát ne is említsük.

Következmények: presztízsvesztés és eltávolodás

Sokan felteszik a kérdést (a nem fideszes tábor): mi közünk nekünk a magyar választásokhoz, milyen mértékben befolyásolja az az életünket?

Hát többek közt például a fent leírtak: az erdélyi magyarság világképének, mentalitásának a befolyásolása, ezúttal negatív irányba.

Ennek hatására azoktól a liberális eszméket valló románoktól távolodtunk el, akikkel magyarként lehetne párbeszédet folytatni politikáról, közéletről. És innen, ilyen csökkent presztízzsel nehéz lesz felállni és újra egyenlő partnerként elfogadtatni magunkat.