Élő pajzs vagyunk

Az erdélyi magyar politikai elit Fidesszel kötött kizárólagos szövetsége az elmúlt bő egy évtized során rövidlátó és kontraproduktív volt, olyannyira, hogy ennek inkább már csak kínos szimbóluma volt a 2026-os választások utolsó percéig kitartó irracionális hűség. Van azonban mára kész narratíva, a felelősségvállalás legkisebb nyomát is nélkülöző magyarázat: a választók akarata és megkérdőjelezhetetlen politikai preferenciája jelölte ki az RMDSZ számára a kötött pályát, melyről nem tudott letérni.

Vagyis egyfajta élő pajzsot jelentenek az erdélyi magyarok: mit volt mit tenni, tárják ma szét karjukat, azt és csakis azt lehetett és kellett mondani, amit a választói fülek hallani akartak.

Több probléma is van azzal, ha a politikai felelősséget kizárólag a „keresleti oldalra” toljuk. Egyrészt lemondunk a politika morális céljairól, a döntéshozatal és képviselet közjóért tett erőfeszítéseiről. A politikai elit stratégiája nem korlátozódhat az állampolgári akarat szolgai követésére; az ideális társadalmi berendezkedésről való együttgondolkodásnak egy felvállalt értékrend jegyében kellene történnie.

A másik gond ezzel az érveléssel az, hogy a keresleti oldalt, a választói akaratot egy örökre rögzített, semmi által nem befolyásolt, időben és térben állandó adottságként kezeli, amelyet csak tudomásul venni és kiszolgálni lehet.

Ez viszont egész egyszerűen nem igaz.

Az orbáni kínálatra mutatkozó erdélyi magyar keresletet az RMDSZ közvetlenül vagy közvetve legalább két módon tevékenyen is táplálta, gondozta. Sokan írtak már előttem annak kommunikációs, köztudatalakító szintjéről, ezért itt most csak utalok rá. A saját médiáról való lemondás, az ideológiai pluralizmus leépítése, a politikai logika nem politikai intézményekre való rátelepedése, a támogatásért elvárt lojalitás tevőlegesen hozzájárult az erdélyi magyarok Fidesznek való „lekötelezéséhez”. Én már 2018-ban írásba kaptam azt egy erdélyi újságírótól, aki a velem készült interjúból törölte a populista szót, hogy „a populista szót azonban nem használom: én teljesen egyetértek Önnel, de mivel ez egy magyar kormány-támogatta lap, biztos vagyok benne, hogy a főszerkesztőm kihúzná a populista politikára utaló részt, így azt bele sem írtam, remélem megérti.”

Megért(j)ük.

Van azonban az RMDSZ által képviselt politikai iránynak egy további, eddig nem, vagy kevésbé tematizált szerepe abban, hogy az erdélyi magyar választók nagyfokú fogékonyságot mutatnak a fideszi retorikára és gondoskodásra (vagy legalábbis annak látszatára). Az RMDSZ-szel szemben kritikus erdélyi magyar értelmiség egy részének kényelmes, de hibás konszenzusa a megvezetett Fidesz-szavazókra vonatkozik, amely képzetével akkor sem hajlandó szakítani, ha maga is tapasztalja a felvilágosításra tett kísérleteinek kudarcát. Ebben a szövegben azt állítom, az Orbán általi megmentésbe vetett hitet nem elvakultság vagy a szemellenző okozza, hanem abból a strukturális (és materiális) magányból is fakad, melyet Kiss Anna árvaságnak hívott egy, talán eddigi legempatikusabb podcastjában.

Szociológusként a kutatásaimban a nők és anyák helyzetével foglalkozom, de valójában nem róluk, hanem arról a társadalomról beszélek, amely oly sok ponton magára hagyja őket. A bántalmazott nőket, az anyákat, akiknek munka-magánélet egyensúllyal kapcsolatos tipródásaiban nem dob a társadalom mentőövet, az iskolai boldogulás ezernyi napi döntését és erőforráshiányát, az idősgondozás teljes hiányát – de nem sorolom fel újra, meghallgatható az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom bemutatkozó videójában.

Ám nem csak a nők, hanem az erdélyi magyar emberek jelentős része is elmondhatatlan bizonytalanságban és kiszámíthatatlanságban él – sőt, statisztikailag nézve nagyobban, mint a román népesség.

A mai idős ember nemcsak önmaga irrelevánssá válásával, a világ egyre nehezebb megértésével küzd, hanem a rossz egészségüggyel, a lényegileg nem létező vagy nagyon foghíjas idősellátásokkal. És végignézi az unokájára váró bizonytalan lehetőségeket: a nehéz megkapaszkodást a munka világában, az alacsony béreket, ellehetetlenült lakhatást. És ugyan neki még volnának emlékei arról, hogy milyen volt a nagyobb biztonság, a kiszámíthatóbb életpálya, vagy legalább egyszerűen a kevesebb kockázat, de hallja és érti, hogy ezek a panaszok avíttak, nem kimondhatók, és idegenek a piaci, versenyelvű világtól.

Igen, ez egy baloldalról megfogalmazott kritika azzal szemben, amit az RMDSZ elmulasztott az elmúlt évtizedekben kimondani és megtenni.

Az egyének individuális és családi, anyagi szükségleteinek jelentős részéről a politikai elit teljesen megfeledkezett. A magyar nyelvű intézményrendszer felépítése és működtetése kétségkívül jelentős eredmény, de ami azonkívül fontos, arról sem a retorika, sem a cselekvés szintjén nem vettek tudomást.

Romániában az iskolát magyarul kezdő gyerekeknek ma egyharmada érettségizik magyar középiskolában, kétharmaduk elvész vagy lemorzsolódik. Amire a gyermeknevelés során szükség lehet – gyógypedagógiai ellátás, korrepetálás, román- és idegennyelv-tanulás, egyénibb figyelem vagy sport – szinte kizárólag piaci szolgáltatásként vásárolható meg, vagy marad az anyára. Ha a szülőnek volt is formális munkaviszonya, a gyerek 2 és 3 év közötti kora amolyan (fekete) lyuk, ugyanis megfelelő intézményi megoldás (úgyismint bölcsőde) a nagyvárosokon kívül alig áll rendelkezésre. Fogyatékosság, szenvedély- vagy mentális betegséggel küzdők, idősek és krónikus betegek kimerült és alulfinanszírozott civil szervezetekbe kapaszkodhatnak legfeljebb. A távolsági buszhálózat a privatizálás egyik első áldozata volt, a vasút leépülését meg rossz nézni. A romániai fiatalok körében EU-s viszonylatban is alacsony a diplomások aránya, és még náluk is rosszabb a romániai magyar fiatalok helyzete – pedig a végzettség nemcsak magasabb béreket, hanem jobb életminőséget, egészséget és hosszabb élettartamot is jelent. Az egy dolog, hogy a kedves olvasók nagy része már idejét sem tudja annak, hogy mikor volt utoljára közfinanszírozott fogászaton, de belegondolt valaki abba, hogy mit jelent ennek elérhetetlensége az azt kifizetni nem tudó családok számára?

A túlélést vagy jólétet biztosítani hivatott közszolgáltatásokat legtöbbször már eszünkbe sem jut hiányolni, olyannyira magától értetődővé vált, hogy aki arra érdemes, az majd megvásárolja a piacról. Az állam rossz gazda, értem? Az állammal szemben támasztani ezeket az elvárásokat – már-már elgondolhatatlan tabu.

Pedig vannak rá jó receptek, és még kommunizmusnak sem kell hívni. Ha nem is emberbaráti szeretetből (vö. kereszténység) kényszeríthetnénk ki a közszolgáltatások széles körű elérhetőségét, hát azért, mert a képviseleti deficit kezelésére – vagyis arra, hogy teljes tömegek érzik úgy, senki nem beszél az őket érintő problémákról – előbb-utóbb be fog jelentkezni egy populista jobboldali párt és annak vezére. A szociológiában közhely, hogy a szegény embernek más a kockázatészlelése, a teljes kiszolgáltatottságban élők sokkal veszélyesebbnek élik meg a világot, mint a középosztály tagjai, ami jelentős mértékben magyarázni tudja a fogékonyságot a fideszes háborús fenyegetésre.

Természetesen nem tehetünk úgy, mintha az RMDSZ egymaga kormányzott volna az elmúlt 30 évben, ugyanakkor nem is problematizálta ezt a végtelenül igazságtalan – és az erdélyi magyarokra nézve még hátrányosabb – perverz újraelosztási rendszert. Az egyéni biztonságérzetéhez nem elég az, ha a vékonyka középosztálynál több pénzt hagyunk. Az egyén (valamelyes) biztonságérzetéhez működő államra és közszolgáltatásokra van szükség.

A legutóbbi romániai parlamenti választási kampányban, amelyben az RMDSZ éppen az államot támadta, vált világossá, hogy semmilyen szándék nincsen a politikai elitünkben arra, hogy értő szemmel végigtekintsen a szavazóin, és megvizsgálja, hogyan is élnek valójában, és hogy abból mi is tolja őket Orbán Viktor karjaiba.

Különben nem állította volna szembe a polgárt az állammal (értem én, hogy az állam „etnicitásán” volt a tulajdonképpeni hangsúly). Kelemen Hunor fennhangon tett hitet a nagyon igazságtalan egykulcsos adó mellett, és egyként asszisztáltak a szintén a dolgozó embereket tovább terhelő megszorításokhoz.

A Fidesszel való lepaktálás ilyen értelemben megúszós stratégia volt. De nemcsak az erdélyi magyarok radikalizálásának tétlen végignézése róható fel a politikai elitnek, hanem mindazok a mulasztások is, amelyek vakok voltak az emberek anyagi, megélhetési, jóléti igényeire. És amelyek alkalmasak voltak a megmentő vezér iránti kereslet fenntartására és fokozására.

Múlt heti interjújában Székely István úgy érvelt, azért sem hátrálhatott ki az RMDSZ a Fidesz mögül a 26-os kampány során, mert a helyi adók miatti tüntetések során nem akartak tovább bajszot akasztani a választókkal. Tökéletes szimbóluma ez a megfontolás mindannak, ahogyan az RMDSZ ránk tekintett: a valós, kézzel fogható, sokak életét javítani tudó intézkedések beáldozása, és az így keletkezett űr identitáselemekkel való betömködése.

Ez a stratégia nyújtja most be a számlát.