Megvette-e (kilóra) az erdélyi magyarokat a Fidesz?

Egyre gyakrabban halljuk/olvassuk magyarországi ellenzékiektől vagy akár pártsemlegesektől is, hogy az erdélyi magyarokat (kilóra vagy csak simán) „megvette a Fidesz”. Régen, amikor ezt a vádat hallottam, akkor egy ideig még elmagyaráztam ilyenkor az anyaországiaknak, hogy az erdélyi magyarok akkor is a Fideszre szavaznának, ha nem kapnának egy vasat sem támogatásként, mert annyira beágyazódott az erdélyi társadalomba, és a retorikája annyira közel álló és szimpatikus az erdélyieknek; illetve azt is, hogy Gyurcsány Ferenc bármennyi pénzt küldött volna, akkor sem szavaztak volna rá.

Viszont pár éve már nem tudom nem észrevenni azt, hogy az erdélyi közbeszédben a Fidesz mellett szóló egyik fő érv a támogatások léte és mértéke, és sokszor ez olyan kontextusban hangzik el, ami felülír bármilyen erkölcsi mércét.

Azaz magyarán ez egy olyan érv, amely ellenében bármit el lehet nézni a Fidesznek; fölösleges bármit is firtatni a Fidesz tevékenységével kapcsolatban, legyen az inkompetencia, korrupció, elhibázott külpolitika, gyűlöletkeltés, hazugság vagy bármilyen erkölcsi aggály. Továbbá a tájékozatlanságot, a politikai vagy állampolgári kultúra hiányát is nehéz nem észrevenni, valamint az ezekből eredő naivitást, manipulálhatóságot.

Az erdélyi magyarok Fidesz-pártiságának okai

Vannak okok, amelyek ugyanazok, mint a magyarországi fideszes lakosságnál, illetve van néhány olyan tényező is (tájékozódás, földrajzi távolság, mentalitás), amelyben különbözik az erdélyi lakosság a magyarországitól, és ami miatt nagyobb a Fidesz támogatottsága, így hát megpróbálok a közös indokok mellett ezekre is külön reflektálni. Ugyanakkor helyenként a magyarországi ellenzékről is szólnom kell, mert az, hogy az erdélyi magyar lakosság ilyen nagy mértékben Fidesz-párti – akár az anyaországban is –, elválaszthatatlan attól, hogy mi volt az alternatíva, mivel szemben választja a Fideszt. (Már amennyiben elmegy választani.)

A beágyazódottsága a Fidesznek ugyanúgy nagyobb Erdélyben, mint a magyarországi vidéki lakosság körében. Ahogy a magyarországi vidéki lakosságot nem tudta megszólítani a régi magyarországi ellenzék, ugyanúgy nem tudta/tudja megszólítani az erdélyi magyarságot. (Az új üzenetei meg ide nem értek el, annál inkább az, amit róla állít a kormány médiája.) Számunkra sem volt semmi mondanivalójuk, nem ismerték a problémáinkat sem, mert nem is nagyon érdekelte őket. A Fidesz viszont évtizedek óta járja Erdélyt, és kiterjedt kapcsolathálózata van Erdélyben. Ez a pártok közül sajnos csak róluk mondható el; a rendszerváltás utáni időszak erről szólt, ezeknek a kapcsolatoknak a kiépítéséről. A korábbi baloldal a határon túli magyarokat inkább valami koloncnak tekintette, átengedte a terepet, majd csodálkozott azon, hogy nem népszerű. Amikor a baloldali pártok voltak hatalmon, akkor sem igazán érdekelte őket a külhoni magyarság; Gyurcsány kormánya odáig is elment, hogy mondhatni megtagadta őket, sőt, ellenük kampányolt (lehet ezt vitatni/értelmezgetni, de a határon túli magyarok így élték meg a baloldali kampányt, majd a róluk szóló szavazás eredményét is). Azok után 2010-ben nehéz volt nem fideszesnek lenni külhoni magyarként.

A Fidesz, élén Orbán Viktor retorikájával, nagyon jól tudott játszani a nemzeti érzelmek húrjain, ami különösen szimpatikus volt az erdélyi magyarságnak.

Ő adta az állampolgárságot, ami óriási jelentőségű nemzeti szolidaritási gesztus is volt a határon túli magyarság felé (az, hogy korábban ellenezte, felejtve). Emiatt nagyon sokan mintha örökre lekötelezve éreznék magukat Orbán Viktornak és a Fidesznek. Úgy érzik sokan, hogy soha ekkora figyelmet és támogatást nem kaptak a magyar kormánytól, mint Orbán Viktor kormányzása alatt. Erre nagyon ki volt éhezve az erdélyi magyarság, és úgy néz ki, hogy ennyivel be is éri (okokat nem firtat, az adományozó személye sérthetetlen); a feltétlen lojalitáshoz bármilyen körülmények között ennyi elég is.

Azok pedig, akik a Trianon után a DK-hoz közeli értékrend szerint, kultúrnemzeti nemzet helyett inkább állampolgári fogalomban gondolkodtak, ma nem szavaznak a magyarországi választásokon, mert ma a román nemzet tagjait gyarapítják, vagy legalábbis az efelé tartó úton lehetnek, s valószínűleg nincs magyar állampolgárságuk sem. (Ami nem jelenti azt, hogy akiknek nincs magyar állampolgárságuk, azok mind asszimilálódnának, hiszen sok erős magyar identitású erdélyi magyar ember nem kért állampolgárságot sem. Illetve ha kért, lehet, nem szavaz.) De hiteles politikai baloldalnak Erdélyben érthető okok miatt írmagja sem maradt az elmúlt pár évtizedre.

Egy további lényeges különbség viszont például az, hogy valószínűleg az állampolgári kultúra (civic culture, vagy más, hazai fordításban állampolgári ismeretek) alacsonyabb szintje miatt az erdélyi magyarok demokrácia iránti igényszintje is alacsonyabb. Mert az állampolgári kultúra Romániában még a magyarországinál is nagyobb arányban számít töltelék tantárgynak az iskolákban.

Nálunk az idősebb erdélyi generációnak Nicolae Ceaușescu korszaka a mérce, ha diktatúráról van szó. Így hát ameddig nem börtönzik be az újságírókat, addig sajtószabadság van.

Például hallottam már olyan érvet is hatvanas erdélyi magyar értelmiségitől az ellen, hogy a Fidesz rendszere a sajtószabadságot, az ellenzéki hangokat elnyomná: „Nem igaz, mert még az utcán is lehet bármit mondani Magyarországon, senkinek semmi baja nem lesz belőle!” Amíg nincs a Ceaușescu rendszerével megegyező totális diktatúra Magyarországon, addig az erdélyi idősebb generációnak nem ütik meg az ingerküszöbét a Fidesz diktatúrába hajló lépései. Bár lehet, hogy még akkor is sokan elnézőek lennének, mert hát „a mi kutyánk kölyke”, illetve nekünk szimpatikus vezetőre nem illik rosszat mondani, ahogy ma sok román ember is Ceaușescut jó hazafinak és jó államférfinak tartja. Mert a nacionálkommunista rendszer is, amelyben ők szocializálódtak, szintén „a mi kutyánk kölyke” elve szerint végtelenül elnéző volt a sajátjaival és azok módszereivel szemben, és a nemzeti szolidaritás, lojalitás meghatározó, legitimáló elv volt akár a törvény betűjével szemben is. Most ők a saját lelki-nemzeti vezetőjük iránt lojálisak, és nem hajlandóak véleménybuborékukban meghallani bármi kompromittálót róla.

A sajtó szerepe

Az erdélyi magyarok közt nagyobb az aránya azoknak (mint Magyarországon, ahol a fideszesek képviselik azokat), akiknek nem mond semmit a hatalmi ágak szétválasztása, a sajtó, a civil társadalom, a független állami intézmények szerepe, egyáltalán a demokrácia alapjai. Az olyan információk, mint például az összes ellenzéki vagy független újságíró kirúgása a közmédiából, vagy az összes Fidesz kontrollja alatt lévő médiaterméktől, vagy nem jutottak el hozzájuk, vagy nem vették észre, vagy nem zavarja őket.

Az erdélyi magyarok a magyarországi médiatérben élnek, ezért nincsenek személyes tapasztalataik a korrupcióról, magyarországi hatalmi visszaélésekről, illetve a független médiatermékek híreit, leleplező írásokat kevesebben olvasnak.

Főleg a kormány által ellenőrzött médiatermékekből informálódnak, amelyek terjesztésére a magyar kormány milliárdokat költ, így nem csoda, hogy fizetett terjesztésű tartalomként is ezek jönnek szembe a közösségi médiában, ezeket osztják ők is. Már a közösségi média működési algoritmusai szerint is ezek jönnének szembe, de a terjesztésük még meg van segítve milliárdos kormánypénzekkel. A független média viszont kiéheztetve: reklámokat nem kap, az őket támogató cégeket elnyomják, így ezekért a tartalmakért többnyire fizetni kell, márpedig erre nem nagyon költenek az erdélyiek.

Különbözőek tehát a tájékozódási szintek, ehhez a távolság is hozzájárul, de azért bizonyos szempontból ez is hasonlít a magyarországi fideszes szavazókra. Ennek a motivációnak, azaz a nagyobb fokú tájékozatlanságnak Erdélyben a Budapest-központú magyarországi fővárostól való földrajzi távolság az egyik fő oka. Magyarországon is, hasonló társadalmi és fizikai távolsággal nő a Fidesz-szavazók aránya. Mert a felmérések szerint a Fidesz támogatóinak a legeldugottabb falvakban a legnagyobb az aránya. Oda is nehezebben ér el sok információ, ott is kevesebbet költenek tájékozódásra, médiafogyasztásra stb. Erdély ebben a vonatkozásban egy nagyon elmaradt magyarországi provinciaként viselkedik.

A tájékozottság híján egy torz kép is van a Fidesz ellenzékének méretéről, még az erdélyi elit többségének sincs tudomása a magyarországi rendszerváltó hangulatról. A tájékozódási források mellett ebben annak is szerepe van, hogy az erdélyiekben él egy kép a magyarországiak egy tekintélyes részéről, akiknek soha semmi nem jó. Bármilyen rendszer is legyen, Magyarországon virágzik a panaszkultúra, újabb kifejezéssel élve nagyon népszerű a „mindenszarizmus”. Ezek jobboldali kormányok idején egy elsősorban baloldali, hangos kisebbséget jelentenek, az erdélyi magyarok pedig azt hiszik, hogy ma is csak ez a hangos, de törpe kisebbség áll a Fidesszel szemben, méghozzá – ahogy jelen esetben kifejtem, szerintük – többnyire ok nélkül. Az általuk fogyasztott kormányzati média pedig ezt a képet is szajkózza, és megerősíti bennük.

Az identitás kérdése

A felszínen túl az erdélyiek Fidesz-pártiságának vannak mélyebb érzelmi gyökerei is. A kollektív identitás mélyebb rétegeiben gyökereznek egyes okok. Ahol két nemzet él egymás mellett, ott van egy állandó konkurencia a kettő közt. Ez lehet akár egészséges versengés is egyenlő felek közt, de amikor az államhatalom és a többség nyomást gyakorol a kisebbségre, hogy feladja identitását, nemzeti megmaradását és egyenrangúsítását célzó törekvéseit, az már problémás, és gyakran a mindennapokban is konfliktusokhoz vezet.

A kisebbségi kollektív identitás adott esetben választás vagy elv, és ennek megindoklására, megvédésére szükség van akár önmagunk előtt is, főleg amikor az egyén identitása miatt nyomás alá kerül vagy konfliktusba kerül. Ha asszimilációnak vagy nyomásnak van kitéve a nemzeti identitás, akkor az sokszor – akár visszatérően is – választás lehet, például vegyes házasságok esetében.

Az erdélyi magyaroknak van egy érvhalmazuk arra, hogy miért érdemes magyarnak megmaradni. Az állandó interetnikus viszonyban élőknél erőteljesebben jelen van az identitáskép, mint egy homogén többségi társadalomban élőknél, ahol ez nem is téma, magától értetődő.

Ilyenkor az egyik fő kapaszkodó az, amikor egy magasabb, fejlettebb presztízsű kultúra tagjainak állítják be magukat. Ennek egyik alaptétele az is, hogy a magyar állam jól működik, Magyarországot mindig egy fejlettebb anyaországnak tekintették. Ez is egy példa arra, hogy a magyar nemzet államszervező nemzet, a magyarok jobban tudnak államot szervezni, irányítani. Ez a magasabb kulturális presztízs az erdélyi magyar nemzeti öntudat egyik bástyája. A kisebbségi helyzetet egy ki nem mondott, de létező, történelmi gyökerű kulturális és/vagy morális felsőbbrendűséggel próbálják kompenzálni. A magasabb státusú nemzeti kultúra legitimálója elvileg a jól működő magyar állam is. Hozzá amúgy is elmaradt, függő viszonyú provinciaként viszonyul az erdélyi magyarság, így hát nemcsak onnan várják az útmutatást, de ami onnan jön, az csakis jó lehet, és majdhogynem felsőbbrendű is (mert a miénk).

Úgy politikában, mint kultúrában, minden szinten létezik egy igazodási kényszer Magyarországhoz mint egy magasabb rendű mintához.

Hogy konkrét példákat is adjak erre, például nem egyszer tapasztaltam azt, hogy magyarországiak vagy akár onnan visszatelepült erdélyiek hiába mondanak konkrétumokat, hogy bizonyos területeken jobban működik Románia, az itthoniak egyszerűen nem hajlandóak elfogadni ezt az érvet. Mert már identitásba ivódott alapvetés lett, hogy Magyarországon minden csak jobb lehet. Hiába mondja valaki, hogy ő nagyobb fizetést kap itthon, mint Magyarországon ugyanabban a szakmában, az erdélyiek nagy része egyszerűen nem hiszi el. Vagy például a közösségi médiában nem egy videó jelent meg az idei nagy havazások idején arról, hogy Magyarország határáig nagy hó volt az országúton, és a román határhoz érve egyből eltűnt, mert Romániában működött a hóeltakarítás. A rádiók híreiben is mindenhonnan lehetett hallani, hogy milyen nehezen oldották meg Magyarországon a hirtelen jött nagy havazás okozta problémákat. De hiába voltak ott a videók, ilyenkor mindig megjelenik az erdélyi kommentelők hada, akik nem hisznek a szemüknek sem, és bizonygatják, hogy az márpedig nem úgy van, mert biztos csak ott jó, az is véletlenül, máshol viszont nagy a baj, meg hallottak ők is ezt-azt.

Meg, hogy hát Románia. Meg Magyarország. Mert olyan Isten nincs, hogy itt valami is jobb legyen. Mi itt élünk, itt szenvedünk, mi csak jobban tudunk bármit, mint bármilyen statisztika. Egyszerűen a tények bemutatására is érzéketlen ilyenkor az erdélyi magyarok jó része, mert ez hitbeli kérdés: hogy Magyarországon minden jobban megy. (Egy másik tipikus reakció az ellenkező véglet: hogy mindig megjelenik egy-egy magyarországi ellenzéki, aki „bezzegromániázik” egy jót hasonló hírek hallatán.)

Így az erdélyi átlagmagyar számára a mintaként működő magyar állam, a vágyirányította Magyarország képében, az államot képviselő közmédia is tökéletesként jelenik meg: az anyaország hivatalos hangja csak nem lehet manipuláló, hazug híreket terjesztő. A főügyész nem lehet korrupt politikusokat mentegető (azaz feladatát ellátni képtelen), az állami szervek (az Alkotmányvédelmi Hivatal, az Állami Számvevőszék, az Alkotmánybíróság, a Médiatanács stb.) és vezetőik pedig nem lehetnek a kormánypárt alárendelt bábjai.

A gazdag és tökéletes anyaország

A korábbi gondolathoz kapcsolódik az identitásunknak az a része is, hogy (mivel mi rosszabbul élünk) mi áldozatok vagyunk, tehát nekünk ezért kompenzálás jár. Friedrich Nietzsche az erő kultuszát az áldozat sérelmi kultuszával állítja szembe; szerinte a jognak ez a kétféle legitimációja létezik. Nietzsche szerint: „az erős vagyok, tehát az enyém”, a másik érv pedig a „gyenge voltam, megkárosítottak, s az erősek világa ezért jóvátétellel tartozik nekem” (Az erkölcs genealógiája). Ezen értelmezés szerint mi a jogainkat automatikusan ebből vezetjük le. Ha mi annyira elesettek vagyunk az anyaországhoz képest, akkor nekünk automatikusan jár a támogatás. Ez alá van támasztva történelmi érvekkel is, amelyek az anyaország lekötelezettségét indokolják.

Az anyaország ezen kép szerint nemcsak gondoskodó, hanem gazdag is, ehhez a képhez is ragaszkodni kell, mert másképpen nehéz tiszta lelkiismerettel elvárni például milliárdokat MCC oktatási programokra, miközben az anyaországi oktatás számos területe alul van finanszírozva.

Több, egymást is alátámasztó oka van annak, hogy Erdélyben miért hiszik azt, hogy Magyarország sokkal gazdagabb, mint amennyire valójában az.

Egyszerűen tapasztalat is volt sokaknak, akár kulturális sokk is, hogy mekkora volt a különbség Magyarország és Románia között az előbbi javára a nyolcvanas, kilencvenes években. Hozzánk képest Nyugat volt, és ehhez a képhez ragaszkodunk, észre nem véve a változásokat (akár azt is, hogy mennyire megváltozott a Fidesz az elmúlt tizenöt évben, és nem a javára). Erre a valós emlékre rájön ma a wishful thinking és az önáltatás is.

Lehet, hogy ez is az egyik oka annak, hogy a fiatalok, diákok közt a legalacsonyabb a fideszesek aránya az erdélyi magyarok között is: nincs már meg bennük ez a fajta igazodás, mert nincsenek emlékeik arról a Magyarországról, amely nálunk gazdaságilag, kulturálisan minden szempontból fejlettebb, nyugatosabb, szabadabb minta volt. (Főleg, hogy sokaknak már Nyugat a viszonyítási szempont.) Amelyre büszke lehetett lenni. Persze a szuverenista fideszes ifjak, akár a magyarországi, jóval kisebb arányú „eszmetársaik” így is büszkék Magyarország kormányára, hiszen lakájmédiájának párhuzamos világában csak óriási megvalósításokról, sikerekről szereznek tudomást, meg a sok veszélyről, katasztrófáról (melyek a választások közeledtével egyre vadabbak és irracionálisabbak), és amelyektől egyedül csak Orbán Viktor, a bátor államfő, az igazság bajnoka védi meg az országot.

Jobb ebben a kormánypárti narratívában hinni, hogy mekkora nagyszerű politikusa van a magyarságnak, aki emeli a nemzet világbeli státuszát és presztízsét, mint szembenézni azzal, hogy a valamikori nyugatos fiatal Orbánt ma Európa nagy része Putyin trójai falovának tekinti, és nem utolsósorban hazájában lebontotta a demokrácia alapjait. Az erdélyi magyarságot is sikerült EU- és nyugatellenessé, illetve oroszpártivá tenni, a közbeszédet pedig szlogenszintre vinni.

Úgy megszoktuk, és annyira hozzánk nőtt ez az áldozatszerep, hogy egyszerűen nem tudjuk elfogadni azt, hogy bizonyos területeken néha jobban működnek dolgok nálunk, mint Magyarországon (például a korrupcióellenes harc, a sajtószabadság, a közmédia stb.). Amihez hozzájárul az is, hogy sokan annyira nem néznek román vagy akár romániai magyar médiát, hogy alig van fogalmuk a saját országukban zajló, saját életüket elsősorban befolyásoló eseményekről.

A kisebbségi lét és Európa

Sokszor úgy látom, hogy nincs az a konkrét tény, ami képes meggyőzni ilyenkor az erdélyi fideszeseket arról, hogy Magyarországon rosszabbul mehet bármi is. Hogy pl. lehet kisebb a korrupció nálunk, a sajtószabadság nagyobb, illetve a román közmédia vagy külpolitika sokkal korrektebb lehet, mint a magyar. A jól ismert mondás szerint: „Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét” – ezt mi még nagyon nem tanultuk meg. Nem tudjuk a nehéz helyzetekből kihozni a jót, a lehetőségeket fel sem ismerjük, nemhogy előnyünkre fordítsuk. Ragaszkodunk a szenvedéshez, az áldozati póz identitásunk része lett. Kaptunk egy citromot a kisebbségi lét formájában, de nem tudjuk feldolgozni, illetve sokan nem is akarják elfogadni, hogy ebből lehet „citromlét” is csavarni, és adott esetben előnyünk is lehet a román kultúrából, nyelvismeretből, mert ezek által előny lenne tanulni a román médiából, közgondolkodásból, egyáltalán a román mentalitásból.

Jelenleg például a szerepét sokkal inkább betöltő, s emiatt profibb román közmédiából korrektebb geopolitikai helyzetet ismerhetne meg az erdélyi magyarság, mint a magyar kormánypártnak alárendelt, oroszpárti és nyugatellenes médiából. Mert ezekből a médiákból lassan már egy párhuzamos világot ismernek meg, amely a Fidesz oroszpárti, EU- és ukránellenes, uszító propagandáját, faék egyszerűségű világmagyarázó, lebutított narratívákat és politikai üzeneteket közvetít. Szemben a romániai közmédiával vagy a sokkal semlegesebb román vezető csatornák híreivel, amelyek sokkal valósabbak, komplexebbek és kiegyensúlyozottabbak.

Nyugaton voltak és vannak krízishelyzetek, sok minden átalakulóban van. Volt, amiben Orbán Viktornak igaza volt (kerítés ügyben, az illegális migráció terén is voltak esetek), és vannak túlzásai a baloldali identitáspolitikának, a woke mozgalomnak, az LMBTQ-, illetve a radikális feminista és cancel culture mozgalmaknak is, a PC-cenzúrának is, de a Nyugat nem ebből áll. Eleve ezek a mozgalmak mind pozitívként indultak, jogos társadalmi igazságossági célok érdekében. Vadhajtásaikat viszont úgy mutatja be a Fidesz – a nyugati értékrend hanyatlását demonstrálandó, sokszor kontextusból kiragadva és általánosítva –, hogy rendszerszintűként és visszafordíthatatlan folyamatként állít be akár ritka eseteket is. És még ha igaza is lenne mindezen esetek terén, ezeket a propagandája felnagyítja, a „dekadens Nyugatot” mint ellenséget jeleníti meg.

A magyarság több mint ezer éve a nyugati struktúrákba igyekezett beilleszkedni, annak jogrendszeréhez, szokásaihoz, értékrendjéhez igazodni. És akkor ment a magyar nemzet sora jól, amikor ez a felzárkózás sikeres volt.

Ahányszor ez megakadt, az háborús kényszer nyomása alatt, a törökökkel vagy oroszokkal szemben elvesztett háborúk után, megszállás és függés hatására történt. Volt osztrák megszállás, függés is, de ez vegyes hatású volt a felzárkózás szempontjából (korszakonként változó, a dualizmus idején például kifejezetten pozitív). Most először fordul elő, hogy békeidőben, katonai kényszer nélkül a magyar állam vezetője szakít ezzel a több mint ezer éves tendenciával, szembefordítja a magyar követőit a Nyugattal, a nyugati értékrenddel, és orosz szimpatizánsokká alakítja őket.

A Nyugat valóban méltatlanul elhanyagolta – a belső konfliktusok elkerülése érdekében – a nemzeti kisebbségek érdekvédelmét, ez kiábrándítóan hatott az erdélyi magyarságra. De az, hogy ezzel szemben Putyinnál reméljék a vigaszt, és bedőljenek az oroszpárti, illetve az Ukrajna részéről fennálló háborús támadás narratívájának, vagy miszerint Putyin elsősorban az ukrán kisebbség védelme érdekében háborúzik, az agyrém.

A jogállamról, a sajtószabadságról, a meritokráciáról, a nyugati demokráciák hasonló alapértékeiről nyilván egyre kevesebb szó esik a Fidesz propagandájában, mert az Orbán-rezsim ezektől egyre távolodik, fel akarja számolni ezeket, és hatalmát kiteljesíteni. A modern, demokratikus társadalom helyett inkább a társadalom megosztására, ellenségkép-gyártásra és lojális kiszolgálókkal hatalma megtartására, megerősítésére koncentrál. A nyugati típusú meritokratikus társadalom helyett személyes lojalitásra alapozott, feudális függőségi rendszerekre emlékeztető illiberális rendszert honosít meg.

Pénz, pénz, pénzecske

Az erdélyi magyarságot úgy néz ki, hogy mindez nem igazán zavarja, főleg az idősebb generációt. Az ezekkel járó korrupció, személyi összefonódások, hatalmi visszaélések sem. Az az igazság, hogy az erdélyi magyar társadalom nem igazán tapasztalta meg sohasem az esélyegyenlőséget, a meritokráciát. Például a magyar és a román kormány neki szánt pályázati pénzeit sem úgy osztották ki, hogy alkalmazzák az összeférhetetlenség elvét: a pénzosztók maguknak is oszthatnak, illetve a velük kapcsolatos cégeknek, intézményeknek.

Általános társadalmi tudás Erdélyben, hogy nem annyira az számít, hogyan van megírva egy pályázat, hanem hogy a pályázó ismeri-e a pénzosztó bizottság tagjait.

Ez a baloldali kormányok idejében is így volt, legfeljebb – erdélyi haverok híján – nem a sajátjaiknak osztottak pénzt, hanem „bedobták a gyeplőt a lovak közé”, az RMDSZ osztotta hasonló módon, lojalitás alapján. A modern pályázati rendszerek helyett, amelyek egy hatékony, modern társadalom alapjai lehetnének, a Fidesz megerősítette ezt a lojalitásversenyt. Akik kiépítették már a kapcsolatrendszerüket, és be vannak csatornázva a fideszes pályázati pénzcsapokhoz, nem akarnak változást, hisz bebiztosítva érzik magukat. A fiataloknak viszont inkább megfelelne egy érdemekre épülő rendszer – megint egy érv amellett, hogy Erdélyben is köztük van inkább rendszerváltó hangulat. Ők azok, akiknek elegük van a kelet-európai hagyományokból, „népi bölcsességekből”, amelyek korrupt rendszereket, hatalmi visszaéléseket, nepotizmust legitimálnak. Miszerint a „mi kutyánk kölykének” mindent szabad, miszerint minden szentnek maga felé hajlik a keze, lehajtott fejet nem vágja le a kard stb. Miszerint az, hogy a magyar miniszterelnök szülőfalujába vasutat vezettet, stadiont építtet, mert a foci a kedvenc sportja, vagy hogy a családtagjaiból, barátaiból milliárdosokat csinál, nem korrupció vagy hatalmi visszaélés, hanem majdhogynem elvárás, mert „nem felejti el, honnan indult”.

Pedig nem nem igaz, hogy mindenben elmaradottak voltunk/vagyunk: a modernizáció, a korai demokratizálódás idején lett volna e téren hagyomány, voltak mintáink, amikhez visszanyúlhattunk volna, amikből építkezhettünk volna. A mindenben Magyarországhoz való feltétlen igazodás ezekben az esetekben visszalépés volt. Például a női emancipáció terén is előbbre voltunk (még ma is furcsa nekünk, amikor házas nők, elhagyják teljes nevük, identitásuk, és csak a férjeik függeléke lesznek egy „–né” formájában, de a kitartó magyarországi „címkórság” is ide sorolható).

A legfájóbb az a híres erdélyi magyar tolerancia és a kulturális nyitottság eltűnése, ami az interetnikus tapasztalatból, az abban való túléléshez és gyarapodáshoz szükséges tudásból táplálkozott. Ami identitásunk egyik alapja volt, és amit büszkén vállalhattunk volna tovább.

Ehelyett igazodunk egy olyan magyarországi mentalitáshoz, aminek az alapja a belterjes, más kultúrákat, más nyelveket, kevésbé ismerő nemzetrész. Ezen a téren a legfájdalmasabb a visszafejlődésünk, mert ezen a téren voltunk a legkevésbé rászorulva arra, hogy, a környező népekről, kultúráikról, eleve a világról, geopolitikáról kevesebbet tudó, a diplomáciai érzéket hírből ismerő anyaországiakhoz és mindenáron egy idealizált Magyarországhoz igazítsuk magunkat.