ORBÁN UTÁN NŐ-E FŰ A PRÉRIN, avagy túlléphetünk-e tradicionalizmus és liberális individualizmus szembenállásán?

Miután a lakonikus, sőt prudens modorú Mr. Kelemen mindannyiunk nevében volt szíves megemlíteni, hogy márpedig egyedül a magát újabban – meglehetősen híven – szicíliai maffiavezérként ábrázoló Orbán Viktor és a Fidesz támogatása jöhet szóba a soron következő magyarországi választásokon, itt az ideje, hogy röviden mi is fölemlítsünk (nem királyi, de mozgalmi többes!) legalább egyet abból a sokféle jóból, amely származhat kicsiny, de bátor közösségünkre, ha Orbán úr és rokoni-baráti társasága véletlenül esetleg eltakarodnék a kormányzati posztról.

Legyen ez egy szimbolikus és távlati ügy.

A magyarországi nemzeti konzervatív popkultúra szerette és szereti úgy ábrázolni az erdélyi magyarokat, mint a tájspecifikus tradicionalizmus letéteményeseit vagy megtestesítőit: sok zárt e hangzó, székelyruha, pálinka, néptánc, vasárnapi mise. A székelyek különösen gyakran váltak a magyarországi jobboldal egy szegmense által táplált efféle szimbolikus agresszió áldozataivá, mint a nemzet „nadrágos kutyái” vagy „autochton gyarmattestei”, kiket atavisztikus múzeumi darabokként lehet mutogatni különféle felvonulásokon, álirodalmi művekben és stand up comedy-kben.

Sőt azt, hogy az erdélyi magyarság valamiféle autentikus hagyományközösség, gyakran maguk az erdélyi magyarok is elhiszik magukról, s dalolva játsszák el az egzotikus, dialektális beszélőt és a nemzeti-konzervatív báziskövületiség egyéb szerepköreit, pláne ha ezt a kultúripar vonatkozó szegmense meg is fizeti, szóval némiképp piacképesnek van álcázva. Ez a ragályos tradicionalizmus olykor odáig fajul, hogy a kultúra kifejezés megyényi területeken más összefüggésben, mint hagyományőrzés, szóba se tud kerülni, pláne olyan társaságokban, hol kultúrára némi koldusbanikat még oda-oda szánnak.

Mindezzel persze ízlésbeli gondjaink is lehetnének, de az a kisebb dolog. A nagyobb baj, hogy a velejéig hamis és károkat is okoz. Nem mondom, hogy nem vagyunk egy kicsit, mintegy töredékesen olyanok is, amilyenné ez a tradicionalista tekintet sematizál bennünket. De azért amikor híreket és holttesteket hoznak a vásárhelyi alvilágból,

• vagy megtudod, hogy Szovátáról terítik a drogot az egyik gyergyói gettóban („Kismoszkva”),
• vagy toplicai nők érveit hallgatod a vonaton, akik egy németországi bordélyházba mennek dolgozni, mert ott biztonságosabb, mint itthon prostituáltként megölhetőnek lenni,
• vagy a Kolozsváron építkezésen dolgozó falusi „kisvállalkozókat” (a „proli” neolib avatárja) az „interrassziális” tapasztalataikról,
• és figyelgeted a mezőgazdasági vállalkozók („tanyák”) analfabéta román cselédjeinek (?), rabszolgáinak (?) különös gesztikulálását a tejeskanna-szállító szekereken,
• nemkülönben azt a szintén különös egyensúlyozást, ahogyan betérül a sarkon egyetlen biciklin inogva három Srí Lanka-i vendégmunkás az éppen felpörsenő székely-szocreál alkonyrózsával átellenben,
• miközben próbálsz támogató kapcsolatban maradni az öngyilkossági fantáziáikkal küzdő, borderline-nal diagnosztizált kisvárosi tinédzserekkel, remélve, hogy nem nyírják ki magukat egy rosszabb pillanatukban,
• ugyanúgy, mint a kiskorúak börtönét megjárt cigány tinédzserrel a város legutolsó „házából”, hogy valahogy 18 éves korára próbálja már megszerezni azt a kib*szott nyolc osztályt,
• miközben magyarországi közpénzből, mit tisztességesen megpályázottnak hazudnak, luxusszállodát épít a falu határában a NER-közeli székely vállalkozó

– nos, akkor elkezd derengeni, hogy ez a tradicionalista hagyományközösségi Erdély-kép azért egy kicsit mintha sántítana egyes pontokon. Pedig ez még csak egy könnyed ízelítő a székelyföldi interetnikus proletári-szubproletári mikrovilágokból, nem a teljes kép.

A hangulat tehát ilyen. Az életérzés egynyelvűen is meglehetősen roncsnemzetek közötti, s a flóra meg a fauna bizony falun is meglehetősen kapitalista. Csak ugye lehet, hogy az indiai, a dél-amerikai vagy észak-afrikai változathoz hasonlít jobban, ám azok meg nem elég „fehérek” a mi ambícióinkhoz.

A pántlikás paraszti műidill helyett többnyire inkább prekár elidegenedés, közösségi széttöredezés és zárványosodás, kispolgári nagymellényűsködéssel fedezett mentális roncsolódás, és a fullasztó és elnyomó szokáskulturális reflexekkel sikertelenül gátolni próbált testvérietlenség, kultúra- és egyben természetvesztés az, ami folyamatban van. Így jó lenne, ha a tradicionalista giccspanoráma helyett, melyen keresztül oly hatékonyan tud a magyarországi jobboldali kulturális hatalom kiskorúsítani minket, esetleg valami mást, igazabbat és valódibbat tanulhatnánk most már magunkról – ha már jogunk és erőnk ahhoz nincs is, hogy mi alkossunk magunkról és magunkból képet és kultúrát. Ha ezt a tradicionalista és mostanra normalizált, konszenzuálissá gyalult álságos hízelgést valami gazdagabb, valóságosabb, inspirálóbb, jelenszerűbb, dialogikusabb, szociálisan és lelkileg érzékenyebb, összetettebb, hibridebb, spirituálisabb tartalommal lehetne kibővíteni. S ha nem kellene mondjuk totál idióta csodabogárnak érezd magad akkor se, ha nem elég serényen ájulsz oda a kispolgári közeg etalonjának számító neokon vallási, irodalmi, áltudományos és popkulturális ikonográfia fenyőfás tájban történő vonultatgatása és nagynemzeti közpénzből történő túlszubvencionálása elé.

Igaz, ezt az ügyet az is segítené, ha a kulturális, netán kristályos kritikai érzékenységekkel is rendelkező kisebbségi értelmiségi, ideológiatermelő, diskurzusalakító osztályok (óvónők, tanítók, tanárok, írók, tudósok, újságírók, papok, kántorok, coach-ok, színészek, filmrendezők, mentorok, szociális asszisztensek, különféle szociális és civil aktivisták, influenszerek) számára nem a liberális individualista beszédpozíció lenne a föntiekben körülírt tradicionalizmus egyetlen elképzelhető alternatívája. Már csak azért sem, mert e beszédpozíció, ha tetszik, ha nem, társadalmi osztálypozícióhoz, s így életformához fog kötött maradni. Így nemhogy társadalmi többségre nemigen juthat, hanem folyamatosan szivárgó árulásszaggal bűzölgi be a világról, a mi közös világunkról hivatásszerűen gondolkodni, beszélni, költeni, festeni, énekelni, színjátszani, filmeket forgatni tudók és a prekár-proletár-kispolgári társadalmi többség közti, különben nem is olyan mély osztály- és hermeneutikai szakadékot.

Persze, ha az az igen „színvonalas” és burkolt társadalmi vágyfantáziája a nem kifejezetten konzervatív-jobboldali kisebbségi kulturális osztályfrakciónak, hogy mindenki legyen kulturálisan középosztályi („ótonóm”, „öngondoskodó”, „polgár”, „tudatos fogyasztó” ugye), ha méltó akar lenni az azok által termelt kultúrához, identitáselemekhez, akik úgy képviselik ezt a középosztályiságot kulturálisan, hogy közben társadalmilag-gazdaságilag maguk is inkább lecsúszóban, prekarizálódóban, elidegenedőben vannak ettől, illetve ebből a proli-prekárból épphogy elsőgenerációsan megérkeztek, akkor végül is oké…

Csak akkor emiatt az efféle liberális individualistáknak e helyzet csak olyan társadalmi babérokat teremhet, hogy előkelő szomorúsággal fejezhetik ki fanyalgásukat a nem eléggé „reflexív”, nem eléggé „polgáriasult”, nem eléggé „tudományos, szekuláris és modern világképű”, „felvilágosulatlan”, „kritikátlan”, sőt primitív és vallásias hiedelmekhez ragaszkodó, „megvezethető-orbánista”, végső soron menthetetlen „közösség”, azaz a nép, a kisebbség többsége szellemi-politikai állapotán. S így saját meghallgatatlanságukon, hatástalanságukon és fennkölt-ironikus magányukon. Ezzel falazzák be magukat a mégiscsak a közösség egészéért fennálló kultúratermelő intézményekbe mint privát-szakmai magánbirtokaikba. És panaszkodhatnak a végtelenségig a rossz kulturális közérzetre, melyben fulladoznak.

És ezzel e kisebbségi többség szellemi hontalanságán és krízisén nemcsak hogy nem segítenek, de cinkosaivá lesznek a tradicionalista, nemzeti konzervatív, rosszabb esetben még szélsőségesebb jobboldali eszmékkel ideológiailag őket foglyul ejtő politikai ellenlábasaiknak. Kulturális, társadalmi és politikai közösséget, szolidaritást ugyanis tulajdonképpen így nem a kisebbség többségével, saját – többségében munkásosztályi, prekár és kispolgári – népükkel vállalnak, hanem a magyarországi vagy román – többnyire képzelt – középosztályokkal, vagy azok egyes frakcióival. És emiatt aztán valóban nehéz lesz védekezni e nem jobboldali, nem nemzeti konzervatív kisebbségi kultúratermelőknek a közösségi árulás őket érő, s időről időre föl-fölhorgadó gyanújával szemben…

Ésszerűbb lenne tehát, ha a magyarországi nemzeti konzervatív kurzusnak nem beájuló, nem jobboldali ideológiatermelő és világértelmező osztályfrakciók fölülbírálnák saját, olykor reflektálatlan (!) liberális individualizmusuk társadalmi osztálytartalmát, implicit politikai üzeneteit, s a többséghez esetleg nem az ennek való megfelelés elvárásával, de nem is pusztán a tárgyilagos burzsuj fölülnézet (á la Mr. Kelemen) szenvtelen-tárgyiasító értékelésével fordulnának.

Mert mi lenne, ha fennkölt lemondás helyett inkább az átélhető és elmesélhető közösségiség új formáinak, új kulturális és politikai éthoszának megalkotásán ügyködnénk? Ha el tudnának gondolni és fel tudnák tárni a történelemben magát fenntartó és teremtő inkluzív kisebbségi közösségiség nem defenzív-tradicionalista, hanem mondjuk egalitárius-felszabadító társadalmi jelentéstartományait, elbeszéléseit, kulturális üzeneteit? Az osztályhatárokon átnyúló szerelmeket, a természettel barátságos életformákat, az interetnikus és interrassziális republikanizmust, az újratermelés és gondoskodás kereteit igazságosabban újraszabó közösségiséget, a konzervatív értékőrzésen és önmumifikáláson túl a végtelenre való kinyílásban érdekelt spiritualitást és vallási kiengesztelődést?

Ha idegenné tudnánk látni, és ekként szeretnénk meg a túlságosan is ismertnek vélt szokásrendet azáltal, hogy előbb magunk merünk megváltozni kissé?

Végül is a feladat, amit magunk elé állíthatunk, ha szeretnénk: új módon válaszolni arra a kérdésre, hogy kik is vagyunk valójában mi, erdélyi magyarok? Milyen társadalmi, kulturális, politikai, szellemi valóságokkal és világakarásokkal azonosítjuk magunkat, túl a tradicionalista és nemzeti konzervatív sematikán, amelybe kénytelen-kelletlen belegyömöszölődtünk? Irányul-e valami többre és magasabbra közös ittlétünk, mint a katatón tradicionalizmussal kibélelt, pusztán számszerű-biológiai túlélés- és „megmaradás” szellemtelensége, vagy ami ennél kicsivel sem több, a kissé cinikus kelemeni neokon-neolib politikai pragmatizmus?