A nemzetkarakterológiáról

Bevezető

A nemzetkarakterológia toposza rendre felüti a fejét mind a magyarországi, mind az erdélyi közéletben. A nemzetkarakterológia, mint gondolkodási séma használatáról azonban megoszlanak a vélemények. Míg az egyik álláspont szerint a „magyar karakter” vizsgálata hasznos támpontot nyújthat önmagunk, történelmi múltunk és társadalmi viszonyaink megértéséhez, addig a másik megközelítés ezt a kísérletet tudománytalannak, sőt, zsákutcának tekinti. A néplélek fogalmának politikai ereje és veszélye abban rejlik, hogy nem korlátozódik egyetlen elszigetelt szférára, hanem a társadalmi kommunikáció három különböző szintjét is egyszerre hatja át.

Egyrészt megjelenik a tudományos és értelmiségi diskurzusokban, ahol a bonyolult elemzéseket helyettesíti kényelmes és egyszerű magyarázatokkal. Másrészt a politikai retorika egyik leghatékonyabb eszköze, amelyet a mindenkori elit a társadalmi egyenlőtlenségek elfedésére és a hegemóniájának kiépítésére használ. Harmadrészt pedig beszivárog a hétköznapi kommunikációba is, ahol megkérdőjelezhetetlen „józan észként”, fatalizmusként, vagy a kollektív cselekvésképtelenséget igazoló önfelmentő magyarázatként rögzül az emberek közötti interakciókban.

Rövid írásomban olyan kritikai szempontokat szeretnék bemutatni, amelyek rávilágítanak arra, miért nem csupán téves, hanem kifejezetten kártékony a társadalmi valóságunkat olyan misztifikáló fogalmakkal megragadni – akár a mindennapi életben, akár a politikában vagy a tudományban – mint a „néplélek”.

Az esszencia szorítása

A magyar nemzetkarakterológia – amelynek termékei közül példaként említhető a „magyar pesszimizmus”, a „kurucos lázadószellem” vagy a „szabadságszerető nép” mítosza – alapvetően és végtelenül esszencializáló. Úgy tesz, mintha létezne egy genetikailag vagy szellemileg kódolt, megváltoztathatatlan és örök „magyar lényeg”. Ez a szemléletmód nemcsak azt feltételezi, hogy léteznek olyan transzcendens jellemvonások és tudatállapotok, amelyekben társadalmi helyzetünktől függetlenül mindannyian osztozunk, hanem mélyen önigazoló is.

A nemzetkarakterológia szelektíven keresi azokat a történelmi eseteket és mindennapi eseményeket, amelyekkel önmaga érvényességét visszaigazolhatja, miközben szisztematikusan szemet huny azon példák és strukturális törésvonalak fölött, amelyek a létjogosultságát veszélyeztetik.

A „néplélek” (Volksgeist) koncepciója könnyen a racionális társadalomértelmezés kézenfekvő és kényelmes helyettesítőjévé válhat. Amikor ugyanis a politikai vagy intellektuális elit nem akar, vagy nem tud megválaszolni egy összetett kérdést a közös társadalmiságunkkal, illetve a társadalmi viszonyrendszerünkkel kapcsolatban, azon nyomban kínálkozik számukra az a fajta mindent elnyelő, fatalista determinizmus, amelyet ez a koncepció magában hordoz.

A fogalom használatának azonban ideológiai funkciója van: ahelyett, hogy társadalmi pozíciókban vagy materiális alávetettségben (például a gazdasági elmaradottságban vagy a félperifériás helyzetben) keresnék a szóban forgó probléma okát, a választ kényelmesen egy misztikus, megfoghatatlan szellemi esszencia megidézésével elhárítjuk.

Éppen ezért a néplélekre való hivatkozás nem csupán egy ártatlan leíró aktus, hanem egy mélyen hatalmi, performatív aktus. Nem egy már létező, „objektív” valóságot ír le, hanem a kimondásával hozza létre és kényszeríti ki azt: erőszakosan homogenizálja a társadalmat, elfedi a valós társadalmi ellentéteket, és determinisztikussá, megmásíthatatlanná teszi a fennálló egyenlőtlen viszonyainkat.

A félreértések elkerülése végett fontos hangsúlyozni: a kritika nem a kultúra társadalmi-gazdasági hatásának elismerése ellen irányul – hiszen ennek elemzésének nagy hagyománya van a szociológiában. A kultúra, a történeti kontinuitás és a felhalmozott történelmi tapasztalat ugyanis vitathatatlanul erősen hat a társadalmi struktúrákra és az intézményrendszerek működésére. Sőt, a gazdasági tevékenység – ahogy arra Polányi Károly is rámutat – jó esetben a kultúrába és a társadalmi hálózatokba beágyazottan, azok normatív regulációja mentén zajlik.

A probléma tehát nem az, hogy a nemzetkarakterológia számol a kultúrával, hanem az, ahogyan ezt teszi.

A „néplélek” koncepciója ugyanis kiszakítja a kultúrát a mindennapi társadalmi, hatalmi és intézményi viszonyok hálójából, és egy statikus, misztikus, az egyénektől független és rajtuk uralkodó végzetként kezeli azt. Míg egy valamire való társadalomtudományi elemzés azt vizsgálja, hogyan alakulnak ki bizonyos kulturális mintázatok az intézményi kudarcok, a történelmi elnyomás vagy a gazdasági kiszolgáltatottság nyomán, addig a nemzetkarakterológia megfordítja az ok-okozati viszonyt. Nem azt mondja, hogy a rosszul működő, egyenlőtlen intézményrendszer formálja ilyenné a társadalom viselkedését, hanem azt, hogy az intézmények azért működnek rosszul, mert a „magyar néplélek” eleve ilyen. Ezzel az aktussal a kultúrát egy folyamatosan változó, társadalmilag meghatározott viszonyrendszerből egy megváltoztathatatlan adottsággá silányítja. Ráadásul, ez a beszédmód a társadalomtudományok presztízsében is kárt okozhat, hiszen ha az elemzés végterméke az, hogy nemes egyszerűséggel „ilyenek a magyarok”, akkor voltaképpen semmit sem tudtunk meg a társadalmunkról.

A törésvonalak elmosása

Amikor a liberális vagy konzervatív politikai és kulturális elit a „néplélekre” hivatkozik, valójában egy mesterséges sorsközösséget konstruál. Ahogy Benedict Anderson kanonikus művében bemutatja, a nemzet egy horizontális bajtársiasságon alapuló közösségként van elképzelve, függetlenül a valóságban fennálló, nemzettársak közötti szembeötlő egyenlőtlenségektől. A magyar nemzetkarakterológiai az olyan „pozitív” (pl. furfang, találékonyság) előjelű vagy „negatív” (pl. pesszimizmus vagy paternalizmus) előjelű kulturális jellemvonások szajkózásával egy platformra helyezi a cég igazgatótanácsában ülő részvényest egy három műszakban dolgozó gyári munkással, vagy egy kisvárosi közmunkással, mintha a nemzetiségből fakadó lelki alkatuk hasonlósága erősebb lenne, mint az uralkodó társadalmi-gazdasági rend által közéjük ékelt elemi feszültség.

A liberális értelmiség körében jellemzően azok a „népre” aggatott jelzők a leginkább preferáltak, amelyek az alávetett osztályoktól való távolság növelésére és a társadalmi szakadék legitimálására alkalmasak. Amennyiben az a helyzet áll fenn, hogy a „nép” nem a liberális elit sajátos politikai és kulturális preferenciáit képviseli, az értelmiség azon nyomban számon kéri saját normáit ezen a csoporton. Ezt a jelenséget Edward Said nyomán az orientalizmus, illetve a belső orientalizálás fogalmával ragadhatjuk meg. A nyugatos, urbánus elit ugyanis úgy tekint a hazai alsóbb osztályokra és a vidékre, mint a saját, belső „Keletjére”: egy elmaradott, irracionális, érzelmek által vezérelt és civilizálásra szoruló néptömegre.

Amikor a társadalmi periférián élők nem a liberális elvárásoknak megfelelően szavaznak vagy cselekszenek, az értelmiség azonnal patologizálja őket („tudatlanok”, „agymosottak”, „kádáristák”, „paternalisták”).

Ez a belső orientalizálás azonban valójában osztályvakság. A liberális elit a materiális deprivációból, a létbizonytalanságból és a politikából való kirekesztettségből fakadó racionális túlélési stratégiákat kulturális meghibásodásként, a „magyar néplélek” sötét, keleti vonásaként értelmezi, ezzel igazolva saját civilizációs és erkölcsi felsőbbrendűségét.

A konzervatív diskurzusban ennek a gyakorlatnak voltaképp a fordítottja figyelhető meg. Itt a „nép” vélt, pozitív és alapvető tulajdonságai vannak kidomborítva szüntelenül. Ez a romantikus rajongás és a nemzetnek a végletekig történő magasztalása azonban legalább annyira elidegenítő és hamis, mint a liberálisok gőgös megvetéskultúrája.

A jobboldal ugyanis nem a hús-vér, dolgozó és güriző emberekkel szolidáris, hanem a népnek egy absztrakt, idealizált konstrukcióját fetisizálja. Ezzel a retorikával pedig a konzervatív elit tulajdonképpen megfosztja az alávetett osztályokat a valós politikai cselekvőképességüktől.

Ennek a két – egymással látszólag szembenálló, valójában a status quót egyaránt fenntartó – elitista diskurzusnak a kereszttüzében találja magát a „mindennapi halandó”. Egyrészt ott van a liberális megbélyegzés bilincse. Amikor az állam magára hagyja, és mintegy tüntető jelleggel bizalmatlanná válik az intézményrendszerrel szemben, ezt a liberális elit nem a rendszer kritikájaként, hanem „balkáni” elmaradottságként dekódolja. Másrészt, ott van a konzervatív öndicsőítés gyakorlata. Ez látszólag felkarolja, mi több ünnepli őt, de ennek ára az, hogy ez az elismerés szigorú feltételekhez kötött és többnyire szimbolikus. A legfőbb kockázat itt a politikai közösségből (ti. a nemzetből) való kirekesztődés.

Végső soron, az egységesség hamis mítoszának – ha tetszik, egységmítosznak – komoly, depolitizáló hatása van. Ha a társadalmi problémákat és a mindennapi konfliktusokat nem a strukturális egyenlőtlenségek, hanem a „közös néplélek” keretei közt értelmezzük, semlegesítjük a társadalmainkat átszelő törésvonalakról szóló diskurzust.

Strukturális problémák depolitizálása

A nemzetkarakterológia harmadik ideológiai funkciója a valós, materiális társadalmi problémák depolitizálása és a strukturális kényszerek elfedése egyfajta kollektív áldozathibáztatáson keresztül.

Amikor egy társadalom olyan rendszerszintű válságokkal szembesül, mint a tömeges elvándorlás, a szociális ellátórendszer összeomlása, a széleskörű létbizonytalanság vagy az intézményesült korrupció, a mindenkori hatalmi és gazdasági elitnek elemi érdeke, hogy ezeket a kudarcokat ne a saját, elhibázott politikájának tudják be.

A „néplélek” fogalma rendkívül hasznos eszköz arra, hogy a felelősséget hatékonyan elhárítsák: a korrupciót, az intézményrendszer működésképtelenségét vagy hatékonytalanságát kulturális vagy társadalomlélektani hibaként, fogyatékosságként keretezi át.

Ez a diskurzus végső soron a legcinikusabb áldozathibáztatáshoz vezet. Azok az elitek, akik a magyar gazdaság nemzetközi alárendeltségének és a hazai munkaerő kizsákmányolásának haszonélvezői, a „magyar mentalitásra” hivatkozva vonhatják ki magukat a felelősségre vonás alól. Ha a probléma gyökere a „hibás nemzeti karakterünk”, akkor a neoliberális vagyonfelhalmozás, az állami újraelosztás hiánya és a politikai elit zsákmányszerzése láthatatlanná válik.

A társadalmi képzelőerő felszámolása

A néplélek mítosza nemcsak a jelent manipulálja, azáltal, hogy folyvást a múltra tekint, hanem a jövőt is elrabolja. Amikor a politikai és kulturális elit egy évezredes múltra visszatekintő, kvázi-megváltoztathatatlan „magyar néplélekről” beszél, valójában egy retroaktív, múltba révedő börtönt épít fel a politikai-társadalmi képzelőerőnk fogva tartására. Ha ugyanis elfogadjuk azt az esszencialista premisszát, hogy a társadalom viselkedését (passzivitás, uram-bátyám, bizalmatlanság) egy mélyen kódolt nemzeti karakter determinálja, akkor lehetetlenné válik egy radikálisan más, igazságosabb társadalom elgondolása. A nemzetkarakterológia nem pusztán megmagyarázza a történelmi, intézményi és politikai kudarcokat, hanem eleve természetellenesnek címkéz minden olyan próbálkozást, amely a status quo meghaladására irányul. Az esszencialista diskurzus végső célja mindennemű emancipatorikus törekvés letörése.

Összegzés

Nem köthetünk tehát békét a nemzetkarakterológiával. Az emancipáció első lépése éppen az, hogy megtagadjuk a determinizmus ezen válfaját és elfogadjuk, hogy sorsunkat megváltoztatható, materiális és intézményi viszonyok határozzák meg. Vissza kell követelnünk a társadalmi képzelőerőnket, és egy olyan politikai közösséget kell építenünk, amely nem a nemzeti pszichologizáláson, vagy öröklött, eltörölhetetlen mintázatokon alapul, hanem valódi szolidaritáson. A „néplélek” mítosza elfedi a valós társadalmi ellentéteket, belső és külső orientalizmussal sújtja az alávetett osztályokat, végül pedig fatalizmusba taszítja a képzeletet, elrabolva tőle a jövő alakításának lehetőségét.