Nem a magyarságom változott, hanem az ország körülöttem

„Szia, én nem politizálok, nem érdekel” – kezdődik az üzenet, amit március 15-e után kaptam Erdélyből. „De a tisztánlátásom érdekében, látom, hogy tiszás lettél! Mi van Magyarországon, mi történik ott, veled?” Ezt arra a rövid Facebook‑történetemre kaptam, amelyben csak annyit jeleztem: a Tisza‑tüntetésen vagyok, a tömegben állok. Nem írtam mellé nagy szavakat, nem magyaráztam, kire szavaztam, csak megmutattam, hol vagyok március 15-én. A történetemre eddig soha nem látott mennyiségű visszajelzés érkezett: 763 lájk, szívecske, ölelés.

Huszonöt év két ország között

Idén lesz huszonöt éve, hogy áttelepültem Magyarországra. Mostanra ugyanannyit éltem itt, mint Erdélyben. A magyar nyelv, amin ezt a mondatot leírom, mindkét helyen az otthonom volt, és ma is az.

Huszonöt évvel ezelőtt tanulni jöttem. A jobb élet reményében, persze – ezt nem szégyellem leírni.

Akkor Magyarország az EU‑csatlakozás élvonalában volt, a visegrádi országok között gazdaságilag is kedvezőbb helyzetben. Belülről úgy látszott, hogy egy olyan országba érkezem, ahol a demokratikus intézmények működnek, az alkotmány nem afféle szalvéta, amit bármikor ki lehet cserélni, és ahol az egyetemeket nem politikai hadműveletek célpontjaként képzelik el, hanem tudás- és vitahelyszínként.

Nekem öt évembe telt, mire magyar állampolgár lettem. 2006‑ban ez még nem ment könnyített eljárásban, nem járt alanyi jogon, nem tartozott hozzá kampánydal és mosolygó miniszterelnöki kézfogás. Tanultam, dolgoztam, előbb munkavállalási engedélyt kaptam, aztán letelepedési engedélyt, végül állampolgárságot – mindegyik mögött rengeteg ügyintézés, hivatal, sorban állás, fordítás, igazolás állt.

Nem azért akartam ezt a papírt, mert azt hittem, ettől leszek igazi magyar. Azért, mert a jogaim kiterjesztéséért küzdöttem: hogy dönthessek arról, kik vezetik az országot, amelyben élek. Hogy beleszólhassak, milyen város, milyen intézmények, milyen iskola, milyen nyilvánosság veszi körül a gyerekeimet. Hogy ne csak elszenvedője, hanem alakítója legyek annak a politikai közösségnek, amely a mindennapjaim keretét adja

Ha ma azt kérdezed tőlem, „mi van Magyarországon veled?”, az első válaszom ez: húszéves koromban jogot kértem arra, hogy beleszólhassak a közös dolgainkba. Most ötvenévesen azért tüntetek, mert ugyanazt a jogot próbálják tőlem elvenni – lassan, alattomosan, megfélemlítéssel.

Sinistra Budapesten: egy egyetem szétszedése

Tizennyolc évig dolgoztam a Közép‑európai Egyetemen. Végignéztem, ahogy szétvernek, majd elűznek egy magánegyetemet, amelynek semmi más „bűne” nem volt, mint hogy szabadon gondolkodó tanárokat és diákokat fogadott be, és hogy a hatalom szemében rossz helyen, rossz név alatt, rossz kapcsolatokkal létezett.

Azt hittem, a Sinistra‑körzet a fikció terepe. Aztán egy nap arra ébredtem, hogy a szűkebb hazám közelebb került a Nádas‑patakhoz, mint gondoltam. Bodor Ádámot tekintem mesteremnek, akinek mondatai megtanítottak arra, milyen az, amikor az állam leköltözik a határőr‑laktanyából a fejedbe, és már akkor is engedélyt kérsz, ha kimondanád, hogy fúj a szél.

Kérdezed, mi van Magyarországon?

Magyarország 2026‑ra olyan ország lett, ahol a szétlopást nevezzük „nemzeti vállalkozói rétegnek”, az 1 százalékos gazdasági növekedést „sikernek”; ahol a családbarát szemlélet azt jelenti, hogy kiszolgáltatott gyerekeket vernek, prostitúcióra kényszerítenek, semmibe vesznek. Olyan ország, ahol olyan szavak kerültek bele a mindennapjaimba, mint „előszobáztatás”; ahol megtanultam, hogy az „illiberális demokrácia” nem elméleti vita, hanem az a pillanat, amikor teljesen legális módon lehet szétcsavarozni a fékeket és ellensúlyokat. Hogy a „nemzeti konzultáció” azt jelenti: már rég eldöntötték helyetted, mit gondolsz, csak még alá kell írnod.

A „Brüsszel” szót nem földrajzi értelemben használjuk, hanem ellenségként. Aki kérdez, az „Soros”, aki tiltakozik, az „idegen érdekeket szolgál”.

Ezek a szavak közben beköltöztek a szánkba is. Egy ponton azon kaptam magam, hogy nemcsak a Fidesz beszél így, hanem én is: magyarázkodom, finomítok, elhallgatok, kerülgetek kifejezéseket, nehogy valaki félreértse, „kinek az embere” vagyok. Egy ilyen nyelvben minden mondatod politikai vallomásnak számít. A csended is.​

Sokszor álltam már a pesti utcákon. Tüntettem a munkahelyemért, amikor a CEU elleni törvényekről szavaztak, és a tömeg a rakpartról a hidakra vonult. Tüntettem a gyerekvédelemért, amikor egy „gyermekvédelmi törvénynek” nevezett jogszabály mögé bújva céloztak meg embereket. És tüntettem a hazámért. A Hősök terén március 15-én azt hallhattam, hogy „Ne féljetek!”, míg pár órával korábban a miniszterelnök azt üzente: „Féljetek!”.

Mindkét gyerekem az Orbán‑rendszerbe született, mást nem ismernek.

Nekik természetes, hogy a miniszterelnök ugyanaz, a hang ugyanaz, az üzenet ugyanaz. Nem emlék számukra, hogy kormányt le lehet váltani, hogy egy bíróság képes szembe menni a politikai akarattal, hogy egy egyetem nem azért költözik, mert száműzték.

Azt szeretném, hogy ők szabadon dönthessenek arról, hol és hogyan akarnak élni. Hogy ne kelljen nekik is megtanulniuk, hogyan kell két szókincset tartani: egyet otthonra, egyet nyilvánosságra. Hogy ne kelljen folyamatosan mérlegelniük, kimondható‑e egy mondat.​

Amikor kimegyek egy térre, és azt hallom: „Ne féljetek!”, valójában az ő jövőjükért állok ott. Nem azért, mert rajongok bárkiért, hanem mert nem szeretném, ha a Sinistra‑körzet fogalma nekik is olyan ismerős lenne, mint nekem.

Nem a magyarságom változott meg, hanem az ország körülöttem.​