Kényelmetlen kérdések ünnep előtt

Évtizedeken át csak titokban emlékezhettünk Erdélyben a magyar szabadság legnagyszerűbb ünnepére, március 15-re. Megtorlás járt a himnuszért vagy a Nemzeti dalért, de még a kokárdáért is. Aztán rögtön a rendszerváltás után, 1990 márciusában már nem kellett titkolózni, ám még mindig szorongva, többnyire templomokban emlékeztek a magyarok a Pilvax ifjaira, kivéve egy-két szabadtéri ünnepet, inkább csak a tömbvidéken. Rá néhány napra, március 19-én és 20-án következett is a véres bosszú Marosvásárhelyen, sok áldozattal, sebesültekkel, halottakkal is. Ehhez képest ma, harminchat év múltán tulajdonképpen államilag elfogadott a magyar szabadságharc évfordulója.

A kilencvenes évek elejének román nacionalizmusát sikerült fokozatosan visszaszorítani, és 1848-49 konfliktusait nem felejtve, a közös Kárpát-medencei értékekre figyeltünk mindannyian. Egymás hőseit minden bizonnyal másképpen ítéljük meg ma is, de tisztelve kinek-kinek a véleményét, lassan érvényesíteni tudtunk egy toleráns történelemszemléletet. Korszakhatár volt számomra – és remélem, nem csak számomra –, amikor 1997-ben sikerült rábeszélni Victor Ciorbea miniszterelnököt, hogy üzenetben köszöntse a március 15-ét ünneplő magyarokat. Az üzenetet a román kormánymegbízottak, tehát a prefektusok vagy alprefektusok olvasták fel mindenfelé, akárcsak később az államfők ünnepi köszöntőjét is. Emil Constantinescu első alkalommal óvatosabb volt, nyilvános levelében nem közvetlenül az erdélyi magyaroknak gratulált, hanem a magyar államelnöknek, Göncz Árpádnak. De mindenképpen áttörés volt az az 1997-es március, ma is méltányolnunk kell, úgy vélem, a két román politikus döntését, hiszen ehhez akkor bátorság kellett, és ahogy az idők változását figyelem, bármikor ismét szükség lehet erre a bátorságra. De bízzunk abban, hogy mégsem fordul vissza a történelem.

Az az igazság, hogy amikor a román-magyar viszony alakulásáról beszélünk, listázva az eredményeket és a kudarcokat is persze, a kelleténél ritkábban emlegetjük ezt az egyáltalán nem jelentéktelen változást. Én sem dicsekvésképpen idézem azt a kort, hanem próbálok magyarázatot találni arra, hogy miért vagyok újabban olyan keserű vagy legalábbis szkeptikus mégis, ha a szabadság összmagyar ünnepére gondolok.

Miért nem tudok felhőtlenül emlékezni mostanában Petőfiékre, vagy akár Kossuthra meg Széchenyire? A magyarázat nagyon is egyszerű. A románokat talán meg tudtuk győzni arról az érdekközösségről, amelynek nemcsak a jelen és a jövő, hanem a múlt is része bizonyos értelemben, az időnkénti véres konfliktusok ellenére, de könnyfacsaró nemzetpolitikai szólamok ide vagy oda, egymástól mi, magyarok valójában egyre távolabb vagyunk.

Megvallom, már a kilencvenes évek elején is, a végre akadálytalan magyar együttlétet, az új magyar szabadságot sokszor, sok helyen, határon innen és túl lelkesen ünnepelve, néha mellbe vágott, amikor azt tapasztaltam, hogy Magyarországon külön-külön ünnepelnek az ottani politikai pártok. Pedig akkor még együtt is lehettek volna ilyenkor, hiszen nagyjából ugyanazt mondták a szabadságról, Európáról, a jövőről. Persze ilyen a politika, nyugtattuk magunkat, kampányolni kell mindig, ha van kampány éppen, ha nincs, és ehhez meg kell mutatni, hogy mi vagyunk az igaziak. Azóta megszoktam ezt, újabb keletű keserűségem nem is a külön ünneplés miatt van, hanem a várhatóan ellentétes üzenetek okán.

Jönnek a magyar kormánypolitikusok Erdélybe szónokolni március 15-én, és ez megtisztelő is lehetne.

Nem mindenkinek jut államfő vagy miniszter, de ha valamelyik itteni polgármesterhez még egy államtitkárt sem küldenek Budapestről, az fűt-fát megmozgat, hogy jöjjön legalább egy valamirevaló fő- vagy alosztályvezető, aki elérzékenyülten idézi a márciusi ifjakat, és megmagyarázza nekünk, mi is volt 1848-49-ben. Nem vagyok feledékeny, majdnem így történt ez hajdanában is. Őszintén örültünk a magyarországi vendégeknek, hiszen mikor is kellene tényleg szívvel-lélekkel együtt lennünk, hogyha nem március 15-én.

De van egy kis bökkenő. Nem csupán az, hogy akkor még ellenzéki vagy kormánypárti politikusokat egyaránt szívesen láttunk, és ma már csak a kormányoldal jön ide romantikázni, mivel kizárólag velük van kapcsolata az erdélyi politikának. Romantikázik is, kampányol is nyilván, aki idelátogat. Viszont ezúttal azon is el kell töprengenem, hogy 2026-ban, a választási kampány hevében vajon mit fognak üzenni nekünk a magyarországi kormányszónokok, Szatmárnémetitől Kézdivásárhelyig.

Érvényes-e még ma, amit egykor én magam is annyiszor ismételtem március idusán.

Csak úgy találomra lapozok most bele régi beszédeimbe, például abba, amit 1994-ben Marosvásárhelyen a Székely vértanúk emlékművénél elmondtam: „Petőfi Sándor szava, a »világszabadság« nem üres jelszó nekünk. Mert nincsen igazi szabadság az egyik nép számára, amíg mások, akik vele együtt élnek, nem rendelkeznek ugyanazzal a szabadsággal. Ott, ahol ma egy kisebbséget meg lehet fosztani jogaitól, ott holnap a többség is ugyanerre a sorsra juthat. Mert a szabadság egy és oszthatatlan. Nincsen külön magyar, német vagy román szabadság. Ezért volt igaza Petőfi Sándornak, ezért időszerű ma is a gondolat, hogy amíg valahol zsarnokság van körülöttünk, amíg valahol valakiket elnyomatásban tartanak, addig küzdeni kell.” Nincs ebben semmi új, semmi eredeti természetesen, közös értékünk volt március 15, a gondolataink is közösek voltak, legfeljebb más-más módon fogalmaztuk meg őket.

De most mi van? Mi lesz? Azt kell majd hallanunk, hogy Petőfiék tévedtek? Hogy ki-ki foglalkozzék önmagával? Hogy a mi dolgunk csak a magyar szabadság? Hogy mások szabadsága nem érdekel?

Hogy nem jól tettük például 2008-ban, hogy a román parlamentben egyedül mi, magyarok szavaztunk Koszovó államiságának elismerése, vagyis a koszovóiak szabadsága mellett, kiváltva a többség haragját? Sok ilyen példát hozhatnék még föl. Mások fájdalma nem a mi fájdalmunk? Magyarnak fájjon a magyar szabadság, románnak a román, ukránnak az ukrán, orosznak az orosz? Öljék egymást, minket nem érdekel? Pénzt nem adunk mások szabadságára, sőt, azt is megakadályozzuk, hogy mások adjanak? Az lesz az idei üzenet, hogy valóban legyen végre „Európa csendes, újra csendes”? Mert ebben sem volt igaza Petőfi Sándornak, hogy támogatást várt volna Európától, és számon kérte, miért nem segít?

El meri-e most mondani valamelyik ünnepi szónok, amit annak idején ismételgettünk, hogy semmi keresnivalójuk nem lett volna Erdélyben 1849-ben az oroszoknak?

Vagy csak kerülgetik majd a forró kását, nehogy megbántsák napjaink nagy cárját? Utal-e majd valaki a nacionalizmus előretörésére? Szóba hozzák-e példának okáért a Beneš-dekrétumok rendíthetetlen hívét, Robert Ficót vagy esetleg az úzvölgyi temetőgyalázót, George Simiont? Vagy ők már a barátaink? Pontosabban: a barátaink barátai? Vagy azt mondják el majd a szónokok, amire a minap figyelmeztetett a magyar miniszterelnök, hogy „akik a szabadságot szeretik, azoknak nem Kelettől, hanem Brüsszeltől kell tartaniuk”?

Vajon mi, erdélyiek is tényleg Brüsszeltől félünk? A határok nélküli Európától? Ismét határok kellenek nekünk?

George Simion-féle ország? „Beszélj románul”-ország? „Ha nem tetszik, menj el innen”-ország? Egy olyan világ, ahol az erősebb bármikor elveheti a gyengébbtől azt, ami neki tetszik? Ha mégsem ez kell, el fogjuk-.e mondani március 15-én? Vagy pedig megtapsoljuk azt az üzenetet, hogy ki-ki foglalkozzék csakis saját szabadságával, semmi mással? Nekünk melyik ország szabadságával kell foglalkoznunk ezek szerint? Magyarország szabadságával? Románia szabadságával? És milyen olvasmányokat adjunk a gyerekeink vagy unokáink kezébe? Az Egri csillagokat? A kőszívű ember fiait? A Pál utcai fiúkat? Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét? Vagy mindez már nem időszerű? Ha Románia Nyugat felé, Magyarország Kelet felé megy, mi majd merre indulunk? Erre is? Arra is?