Csoma Botondnak: a félelemipar nem közösségépítés

Az RMDSZ szóvivője és parlamenti frakcióvezetője, Csoma Botond a napokban végre nem a futás felemelő élményéről posztolt, hanem nekiveselkedett és egy hosszabb Facebook-bejegyzésben elemezte ki az RMDSZ jelenlegi helyzetét, és azon belül az erősödő elégedetlenséget, ami – teszem hozzá – nemcsak az általa megemlített kommentszekciókban, hanem a való világban, településről településre haladva is érzékelhető. Írásában arról is beszél, hogy sokan már azt pedzegetik: nem szavaznak többé az RMDSZ-re, mások szerint a Szövetségnek ki kellene lépnie a kormányból. Csoma erre azt a választ adja, hogy az RMDSZ parlamenti jelenléte a romániai magyar jogok egyik alapvető biztosítéka, és ha nincs az RMDSZ jön a világvége, az apokalipszis; a kritikusok tulajdonképpen maguk alatt vágják a fát. A szöveg ismerős, a hangnem szinte atyai, az üzenet is változatlan: bízzatok bennünk minden áron.

A legnagyobb probléma nem az, hogy védi a saját politikai közösségét. Az a dolga. De ezt kizárólag a félelem nyelvén teszi. Harmincöt év után még mindig ott tartunk, hogy ha az RMDSZ kiesne a Parlamentből, akkor fokozatos jogszűkítés következne? Ez lenne a nagy történelmi teljesítmény mérlege? Ennyire ingatag minden, amit eddig elértek? Ha igen, az lesújtó, ha meg nem, akkor a riogatás aránytalan és teljesen fölösleges.

Az a gondolat, hogy gyakran az is eredmény, ha megakadályozunk valamit, közösségi szinten ez gyenge és üres érv. A folyamatos védekezés nem stratégia, hanem állandósított kényszerpálya. Egy politikai szervezet, amely három és fél évtized után még mindig elsősorban a visszalépések elhárításával legitimálja magát, nem sikertörténeteit meséli el, hanem a stagnálást az egy helyben való pöcsögést csomagolja újra és újra.

A kormányzati szerepvállalás magyarázata még problematikusabb. A „döntési helyzetbe kell kerülni” mantrája önmagában semmit nem mond arról, milyen döntéseket hoznak, milyen ár mellett, milyen hosszú távú következményekkel. A hatalomhoz való ragaszkodást felelősségvállalásként eladni retorikai bravúr, de tartalmilag nagyon vékony. A felelősség nem azt jelenti, hogy mindenáron bent maradunk, hanem azt, hogy mérlegelünk, számot adunk, és ha kell, irányt váltunk.

Az ellenzéki szerep karikatúrája, amely szerint ott csak kényelmes dörgedelem és népszerűséghajhászás folyna, egyszerre lenéző és leegyszerűsítő. A parlamentáris demokráciában az ellenzék nem a menekülés terepe, hanem az alternatívaépítésé. Az a politikai közösség, amely saját létezését kizárólag a kormányzati jelenléthez köti, valójában azt üzeni: hatalom nélkül nincs identitásunk. Ez bizony nem erőt jelent, hanem függőséget.

Külön figyelemre méltó az a visszatérő érzelmi keret, amelyben a kritikus választókat úgy állítják be, mintha ők lennének a felelőtlenek, akik veszélybe sodorják a közösséget. Mintha a düh, az elégedetlenség, a csalódottság nem politikai következmény lenne, hanem hálátlanság, mintha a bizalom természetes állapot volna, amelyet nem kiérdemelni kell, hanem számon kérni.

A valóság szerintem sokkal egyszerűbb. Az emberek nem azért morgolódnak, mert nem értik a nagy stratégiai összefüggéseket, az RMDSZ nagyívű jövőképét és fantasztikus koncepcióit, hanem simán elegük lett, mert évek óta ugyanazokat az érveket hallják, miközben az életükben kevés a kézzelfogható, valódi változás. A „majd meglátjátok az eredményeket” ígéretekből, a politikusaiknak a ciklusról ciklusra való halogatásából és az ígéretek felmelegítéséből minden kampányban, már nagyon elegük van. A jövőbe tolt igazolás kényelmes eszköz, mert a számonkérés mindig elodázható vele, de csak egy bizonyos pontig, valahol valamikor valakik benyújtják a számlát.

Az RMDSZ nem ördögi konstrukció, nem ördögtől való, de az a gondolkodás, amely saját jelenlétét a közösség túlélésének egyetlen garanciájaként állítja be, veszélyesen közel kerül a pótolhatatlanság mítoszához. Egy demokratikus közösségben nincs pótolhatatlan szereplő. Van teljesítmény, van bizalom, és van következmény.

Ha valóban erős a képviselet, valóban stabilak az eredmények, valóban a közösség érdeke az első akkor kibírja a kemény kritikát, nem omlik össze egy választási vereségtől és nem a félelem lesz az első számú mozgósító eszköz.

Csoma Botond úgy tesz, mintha nem létezne legitim alternatíva, mintha a politikai verseny maga volna a veszély, és mintha a bizalom automatikus járadék lenne. Nem az! A bizalom minden ciklusban újratárgyalandó, és ha a közösség egy része most keményen kérdez, az nem árulás. Részemről ébredésnek mondanám.