Columbo siratása

Hát elment Jenő is.

Azért szerettem, és gondolom, azért szerették mások is, mert közvetlenül művelte a művészettörténetet. Van, aki úgy beszél róla, hogy feltétlenül vigyázzba kell állni, megint más úgy, hogy nem érted, miért voltak olyan nagyszerűek ezek a művészek, ha egyszer ilyen unalomba fullad minden, amit tudni lehet róluk – és vannak az olyanok, mint Jenő, akik anekdotákkal és párhuzamokkal világítják meg Munkácsyt vagy Fadruszt: akik tehetségesek emberekről beszélnek.

Már az alakja is rajzfilmbe illő volt: hosszúkás fejével, enyhén hajlott járásával, finom raccsolásával. Updike-ra emlékeztetett különben, ahogy caplatott Kolozsváron, meg Columbóra a rokonszenves lazaságával. Nem egy nagy professzor jelent meg előtted, hanem egy muki, aki a művészetben sétál.

Pedig nagy professzor volt, ha a tudását előbogozta és szétterítette vagy inkább összerakta a történetek puzzledarabkáiból. Amikor a Krónika indult, és a segítségét kértem, örömmel küldött különféle leveleket, megnyitószövegeket, kisesszéket. Később a Szempont-ban jelentek meg, büszke voltam rá, hogy a szerzőink között van.

László Ferenc, Egyed Péter, Horváth Andor, Murádin Jenő. Nagyon különbözőek voltak ők négyen, de mindannyian műveltek, értelmesek, kiegyensúlyozottak. Mindannyian választott szakmájuk szenvedélyes szerelmesei, akik úgy beszéltek a zenéről, a filozófiáról, az irodalomról, a művészetről, mintha mindennapi dolgok lennének. Pedig azok is, csak nem könnyű róluk úgy beszélni, mintha nem emléktáblával együtt találták volna fel őket.

Jenő tudott úgy beszélni. Sokáig élt, de örökké sajnos nem tudott.

Isten nyugtassa békében!