A helyi adók megmutatták: Székelyföld elitje képtelen az önkormányzásra

Székelyföld nem civis bátorságáról híres. 1990 előtt nem nagyon jeleskedett a román nacionálkommunista rendszer elleni nyilvános fellépésekben, tüntetésekben.

1977-ben a zsilvölgyi bányászok, 1987-ben a brassói munkások mozdultak meg: transzparenseiken olyan jelszavakkal, mint le a kommunizmussal, le a diktátorral, le Ceaușescuval. 1989-ben a szintén brassói Liviu Cornel Babeș tragikus önfeláldozásával üzent, testére írva hagyta maga után az üzenetet: állítsátok meg a halált, Brassó = Auschwitz.

Székelyföldön mindeközben csend volt, utólagos magyarázatok szerint az elnyomó hatalom még pisszenni sem engedte a székelyeket. Utólag persze mindig kiderül, mekkora is volt a székelyföldi román elnyomás. Hargita megyében például Briszk Katalin 1983-ig a Román Kommunista Párt (RKP) megyei bizottságának szociális ügyekért felelős titkára volt, majd ezt követően propagandaügyekért felelős titkár. Dávid Anna – egyenesen Zetelakáról – az RKP Központi Bizottságának póttagjaként, valamint a megyei pártbizottság titkáraként szolgált egészen 1989-ig.

De említhetnénk Fazekas János képviselőt is, akit sokan megcsodálhattak a csíkszeredai tapstéren, ahol Ceaușescu elvtárssal és más lelkes székelyekkel együtt hórázott 1978-ban. A kézdivásárhelyi születésű Fejes Gyula is a végsőkig jeleskedett Hargita megyében. Korodi István Székelykeresztúr képviselőjeként ült a Nagy Nemzetgyűlésben.

Kovászna megye sem panaszkodhat. A nagyajtai Szabó Irén (született Kovács) az RKP Kovászna megyei titkára volt egészen 1989. december 22-éig. A berecki születésű Nagy Ferdinánd szintén Kovászna megyét „szolgálta”. Molnár Józsefet pedig 1989 karácsonyának szent ünnepe az RKP Kovászna Megyei Bizottságában találta.

A lista korántsem teljes, de így is ékesen példázza a román nacionálkommunizmus székelyföldi kiszolgálóinak kilétét. Természetesen románok is voltak az RKP székelyföldi apparátusában, ám a székelyek arányához képest meglehetősen szerény számban.

Summa summarum, 1990 előtt a székely atyafik nem nagyon tülekedtek a sajátjaik által is vastagon képviselt román elnyomás ellen morgolódni.

1990 előtt a Székelyföld egyszer vonult utcára, 1968-ban, a hagyományok jegyében, egymás ellen. Mondhatnám: önmaga ellen.

1989 utolsó napjaiban, Temesvár kapcsán átismételhettük az általános leckét: az elégedetlenkedők mögött, a hatalom mindig felbújtókat talál.

Nicolae Ceaușescu, az RKP főtitkára 1989. december 20-án fasiszta jellegűnek nevezte a temesvári tüntetéseket (acte cu caracter net fascist). Ugyanekkor hangzott el az azóta szimbolikus értékűvé vált agenturili kifejezés is: a tüntetések kirobbantásával a külföldi hírszerző ügynökségeket, valamint azokat a belföldi románokat vádolta, akik szerinte hazájukat egy maréknyi dollárért vagy más valutáért árulták el (agenturile străine de spionaj şi pe românii din interior care îşi vând ţara pentru un pumn de dolari sau pentru alte valute). Az egy maréknyi dollárért kifejezés külön mellékjelentést is kapott: A Fistful of Dollars egy 1964-ben bemutatott western–akciófilm címe.

A temesvári Mária-szobornál tüntetőket a román NERzet logikája szerint Ceaușescu már akkor „lebuktatta”: a hatalom nyelvén ők voltak azok, akik dollárért áruba bocsátották a nemzetet. Hiába telt el több mint három évtized, ez a gondolkodásmód nem tűnt el, legfeljebb új nevet kapott, és dollárbaloldalként tért vissza.

2026. január 31-én Magyarország miniszterelnöke, egy kormánypárti vezető politikusnak vegytiszta rasszista kijelentései ellen tüntetőkről magabiztosan jelenti ki, hogy „az egyik választáson induló párt bűnözőket toborzott bandába, és rá is küldte ellenfelének egyik vezető politikusára”. Továbbá „Emberölés, rablás, lopás, kényszerítés, szexuális erőszak szerepel a Tisza Párt által odaküldött emberek bűnlajstromán, némelyiknek több bűncselekmény van a rovásán, mint ahány éves” – nesze neked szólásszabadság meg ártatlanság vélelme meg állampolgár társaink iránti tisztelet.

Ehhez képest 1989. decemberében Nicolae Ceaușescu beszédeit a kiegyensúlyozottság, visszafogottság jellemezte.

És ezzel már a jelenbe is értünk, ahol az éppen regnáló romániai kormánykoalíció egyik pártja így buzdította saját szavazóbázisát: „Többet a polgárnak, kevesebbet az államnak, tiszteletet a magyaroknak!” Ebben a lózungban a lényeg benne van. Az RMDSZ mindig közpénz „elosztásában” óhajtott és tudott jeleskedni. Vagyis más termelje meg a pénzt, meg szedje be. Mi majd megszervezzük a szétosztást.

Az RMDSZ helyi kiskirályai (értsd polgármesterek, helyi tanácsosok) mostanság sértődötten veszik tudomásul, hogy a kampányígéreteiket kérik rajtuk számon a szavazók. Hisz a Székelyföldön választások idején szavazás van és nem „egyeb”.
Egész Székelyföldön nincs annyi ellenzéki román és EMSZ tag, mint ahány ember összegyűlt a városokban.

A hatalom helyi birtokosai a különböző térségekben más és más uszítókra bukkantak. Sepsiszentgyörgyön a magyarországi TISZA párt, Csíkszeredában az AUR és az ellenzék úgy általában. Sepsiszentgyörgy polgármestere eléggé balfék módon próbálkozott a FIDESZ -nek kampányolni. Hosszú lehet a TISZA keze, hogy ennyi háromszéki tájszólásban beszélő szimpatizánsa van. Csíkszereda polgármestere is kivágta a demokratikus rezet. Nehezményezte, hogy a romániai parlamenti választásokon az Orbán Viktor fényképével kampányoló AUR, melynek vezetőjével „teljesen egyetértünk”, tüntetést szervez Csíkszeredában. Hm? Ejnye, bejnye! Különben a csíkszeredai tömegért Ceaușescu is nagyban felelős. Ha ő nem erőlteti a település főterének létrehozását, nem lett volna hely ahol ennyi ember összegyűlhetett volna.

A lófők csuklás nélkül emeltek helyi adókat, mert azért valami csak „csurran-cseppen” nekik is ebből. A magyaroknak meg adja meg a „tiszteletet” az, aki akarja. Ez nem az RMDSZ polgármestereinek a dolga.

És az is világos, hogy a közember számára a polgármester és hivatala (az oda „beintézett, beszerketált” haverokkal együtt) szintén a „állam”. Az állam ,mely többet szed magának, kevesebbet hagy a polgárnak.

Heller Ágnes mondta volt, hogy az 1968 -as párizsi diáklázadást egy a Latin negyedben bevezetett, látszólag veszélytelen adminisztratív intézkedés robbantotta ki. Sosem lehet tudni, hogy melyik lesz a pohárban az ominózus utolsó csepp.
Ilie Bolojan miniszterelnök jól kalkulált. A helyi kiskirályok kedvéért a kormányzó koalíció megakadályozta a közigazgatási reformokat. Hát akkor tessenek ott helyben beszedni, az állam működéséhez szükséges megemelt helyi adókat.

A helyi RMDSZ kiskirályok idétlenkedését szemlélve, nem kell túlzott képzelőerő ahhoz, hogy megsaccoljuk az elkerülhetetlen közigazgatási átalakítás végkimenetelét. Hisz kiderül: lófőink képtelenek akár a helyi adók megemelésével is megbirkózni, gazdaságélénkítő intézkedéseket meghozni pedig „ugyanvalóst” képtelenek. Ilyen körülmények között, a teljes pénzügyi csődöt elkerülendő, a közigazgatási reformot végre kell hajtani. Székelyföld központja Avram Iancu szülőföldjén lesz. Az új közigazgatási egységben a magyarok aránya pedig 30 százalék. Pont. Ahogy egy elnökasszony mondaná.