„Többet a polgárnak, kevesebbet az államnak!” A maradékot pedig fizessétek ti!

Van az a helyzet, amikor az ember már nem is igazán dühös, inkább csak belefáradt, és pont ettől lesz veszélyesebb az egész, mert a mindennapi küzdelembe belefáradt ember egyszer csak feláll a konyhaasztaltól, felveszi a kabátját, és kimegy a térre. Teszi ezt nem holmi jelszavak miatt, hanem mert elege lett abból, hogy mindig ő értse meg a helyzetet. Most valami ilyesmi történik Székelyföld több városában, és ezt kár nagy politikai thrillerré kozmetikázni, mert a sztori prózaibb, mint egy átlagos hétfő reggel a hivatalban.

Az elmúlt években szépen, komótosan be lett adagolva a választóknak, hogy az RMDSZ a józan ész pártja, a tárgyalóasztalok csendes hőse, amely nem kiabál, nem radikális, hanem elintéz ilyent-olyant, felelős pártként viselkedik, és ezért néha lenyel ezt-azt a közösség érdekében. Ez sokáig működött is, mert az ember hajlamos elhinni, hogy valaki odafent okosabban látja a számokat. Csakhogy közben megérkeztek az adóértesítők, nőttek a terhek, szűkültek a kedvezmények, és a nagy józanságból a hétköznapok szintjén annyi látszik, hogy többet fizetsz és közben magyarázzák, miért jó ez hosszú távon.

A kampányokban persze nem ez volt a szöveg. Ott a többet a polgárnak, kevesebbet az államnak mondat ment körbe, mint a lakodalomban az a tál, amelyből mindenki kapott egy falat… reményt. A remény helyett most az állam mintha mégis jó étvággyal enne, a nép meg nézi a saját tányérját, és próbálja kitalálni, hol csúszott félre ez az egész. Ilyenkor a politikai reflex az, hogy előkerül a nagy összefüggések magyarázata, a költségvetési kényszer, az országos helyzet, a felelős döntés, és valóban, ezek mind léteznek, csak éppen a választó nem grafikonokban él, hanem havi számlafizetésekben, havi fizetésekből

Kelemen Hunor bocsánatkérése az adóemelések miatt első hallásra emberi gesztus, mert ritka madár errefelé a bocsánat szó, csak az a baj, hogy mellé mindig odakerül az is, hogy nem nagyon lehetett mást tenni. Ez az a pont, ahol az egyszerű ember fejében megszólal a kis csengő, mert kampányban valahogy mindig volt mozgástér, mindig volt ígéret, mindig volt jövőkép, most meg hirtelen minden beton, minden kőbe vésett, minden megváltoztathatatlan. Érdekes módon a rugalmasság többnyire akkor tűnik el, amikor a terheket kellene csökkenteni.

A helyi vezetők sem maradnak ki ebből a furcsa színjátékból. Polgármesterek sorban mondják, hogy törvény van, keret van, nincs mit tenni, feljebb döntöttek. Közben ezek a városházák nem kerti sufniból működnek, hanem jogtanácsosokkal, szakemberekkel, olyan emberekkel, akiknek pontosan az a dolguk, hogy ismerjék a jogszabályok minden zegét zugát, a kiskapukat, az értelmezési lehetőségeket, azokat a mozgástereket, amelyekkel enyhíteni lehetne a lakosság terhein, ha lenne hozzá politikai akarat és egy kis bátorság. Nem arról van szó, hogy varázsütésre eltűnnének az adók, hanem arról, hogy ne mindig az legyen az első és egyetlen megoldás, hogy majd a lakosság kifizeti.
És amikor ezek után az emberek kimennek tüntetni, akkor jön a hab a tortán. Antal Árpád hirtelen Tiszát lát a felháborodás mögött, Korodi Attila AUR árnyékát véli felfedezni a téren állók között, mintha a helyi lakos nem lehetne saját jogán elégedetlen, mintha ahhoz mindig kellene egy pártlogó a homlokára ragasztva. Ez a hozzáállás nemcsak kényelmes, hanem sértő is, mert azt sugallja, hogy amíg tapsolsz, addig érett választópolgár vagy, de ha számon kérsz, akkor biztos valaki más beszél belőled.

Az igazság ezzel szemben az, hogy a düh nem importból jött, nem valamelyik egyre idiótább pártközpontban csomagolták, hanem itt termett, a hétköznapokban, a megemelt számlák és az egyre szűkebb mozgástér között. Ehhez nem kell Tisza, nem kell AUR, elég egy havi fizetés és egy-két adóhatározat, s amelyeknek különbsége egyre kisebb s mikor a havi fizetést elosztjuk, akkor a hányados a nulla fele tart. Az ellenségkép gyártása ilyenkor inkább arról szól, hogy valahogy el kell tolni a felelősség érzetét magunktól, mert kellemetlen lenne kimondani, hogy igen, ebben mi is benne voltunk, mi is megszavaztuk, mi is asszisztáltunk. Mert kies érdekképviseleti szervezetünk jó sok kormány munkájában vett részt, rengeteg minisztériumot vezetett és még több lóti-futija volt itt-ott elhelyezve, hogy az erdélyi magyarság érdekeit képviselje.

Az RMDSZ most nem egyszerűen népszerűségi gondokkal küzd, hanem azzal, hogy az a történet, amit évekig mesélt magáról, egyre kevésbé van egy síkon az emberek tapasztalatával. A felelős kormányzati szerep szép dolog, de csak akkor ér valamit, ha közben látszik, hogy valaki a saját közösségéért is képes keményen alkudni, nemet mondani, konfliktust vállalni, nem csak elmagyarázni, miért nem lehetett mást tenni. Mert ezt az utóbbit már kívülről fújja mindenki, és egyre kevesebben érzik úgy, hogy ezért még érdemes hálásnak is lenni.

A tüntetések valójában nem rendszert akarnak dönteni, csak jelezni, hogy a türelem nem végtelen, és a bizalom nem jár automatikusan négyévente. Ha erre az a válasz, hogy biztos más mozgatja a szálakat, akkor a távolság tovább nő, és egyszer csak ott tartunk, hogy nem az lesz a kérdés, melyik magyar pártra szavazzon az ember, hanem az, hogy elhiszi-e még egyáltalán, hogy bárki tényleg érte ül ott, ahol a döntések születnek. És ez már nem kommunikációs hiba, hanem komoly baj.