Öveket be-, empátiát kikapcsolni: kolozsvári kapitalizmus a Kontinental ’25-ben

Ahhoz, hogy az ember teljes életet élhessen, néha ki kell kapcsolnia az empátiáját. Meg kell tanulnia átcímkézni a többi embert bűnösnek vagy ellenségnek, hogy a dolgok olajozottabban mehessenek tovább. Ha azonban körbenézünk, és nem egyéni szinten próbálunk megküzdeni ezzel a folyamattal, talán rátalálunk az erkölcsi dilemmáink mögött megbúvó rendszerszintű összefüggésekre. Ezt a folyamatot próbálja modellezni Radu Jude filmje, a Kontinental ’25 is. Bár számos fesztiválon méltányolták, súlyos politikai állásfoglalása ellenére nem sikerült felkavarnia a romániai közéletet. Mivel a film már egy ideje megy a mozikban, érdemes újra végiggondolni, mit is mond Jude 2025 Kolozsvárján keresztül napjaink társadalmáról.

A történet azt mutatja be, hogyan próbálja feldolgozni egy – történetesen magyar nemzetiségű – végrehajtó az általa kilakoltatott férfi öngyilkosságát. A főszereplő több intézményhez és mechanizmushoz fordul, hogy enyhítse a fájdalmát, de mindegyikben csalódnia kell. A kapitalizmuskritika megkerülhetetlen. A dübörögve fejlődő, szamosparti „Silicon Valleyben” vannak robotkutyák, élethű, dinamikus dínószobrok és csilivili lakótelepek; csak a 25 lejes Panemaros Dubaj-croissanthoz érkezett későn Kolozsvárra a stáb. Az efféle csodák alagsorában azonban olyan kiszolgáltatottság és nyomor rejlik, amely az egész építmény legitimitását megkérdőjelezi.

A szereplők annak ellenére, hogy különböző hozzáállásokat figuráznak ki, nagy vonalakban mind jóindulatúak. A hivatalos szervek vakon követik az utasításokat, és saját jogi felelősségükön túl nem foglalkoznak tetteik következményeivel. A főszereplő középosztálybeli, liberális barátnője kifejezetten empatikus: adományoz, együttérez, mégis tehetetlennek és lenézőnek hat, nem tud kilépni társadalmi pozíciójából. A pópa hozzáállása is alapvetően a keresztény szeretetre épül, de gond nélkül kivon a jézusi megváltás alól mindenkit, aki nem megfelelően viselkedik, ezért az általa nyújtott világmagyarázat végül groteszknek és embertelennek hat.

A nagymagyar nagymama és a Facebookon zaklató AUR-osok felháborodnak a tragédián, de képtelenek a nacionalista szemellenzőn kívül más kontextusban értelmezni a társadalmi jelenségeket. Az erdélyi magyar közeget leginkább ez az aspektus érdekelte a filmben, ami érthető: ritka, hogy ilyen nagy presztízsű és elérésű alkotás ennyire kristálytisztán vázolja fel az erdélyi magyar–román konfliktust. Pont emiatt nehéz volt a helyi kritikusoknak elvonatkoztatni ettől a jellegtől, és meglátni a film univerzális üzenetét. Jude egyik oldalt sem démonizálja jobban, mint a másikat. Bár rámutat a fasisztoid nemzeti gondolkodás veszélyeire, számomra inkább úgy tűnt, hogy a két versengő nacionalizmust pótcselekvésként, a politikai fantáziát megbénító rögeszmeként ábrázolja.

Valamilyen indoklás mentén végül mindenki dehumanizál valaki mást: manuálisan kikapcsolja vagy eltéríti az empátiáját, hogy könnyebben eljátszhassa azt a szerepet, amelyet az embertelen társadalmi ökoszisztéma kiosztott neki. Az, hogy valaki alkoholista, öngyilkos, jogtalanul lakik egy adott házban, orosz, magyar vagy román, mindenkinek megfelelő indokot ad arra, hogy önmagában elfogadja a dolgok „természetes” menetét. Ha sajnálják is az öngyilkos hajléktalant, a tett konkrét, mechanikus hogyanja válik beszédtémává, a társadalmi miért helyett.

Eközben alig merül fel a helyzet valódi okozója, a luxushotelt építeni akaró külföldi vállalat. Valójában az egész szituáció ennek az intézménynek a működéséből fakad, felelőssége azonban soha nem kérdőjeleződik meg. A vállalat vezetői nem jelennek meg a filmben; egyszerűen megnyugtatják őket telefonon, hogy a profitszerzést nem fogja akadályozni a pincében talált halott hajléktalan. Mint egy rövidlátó óriás, megkerülhetetlen és megállíthatatlan alakítója a szereplők életének, miközben ez az állapot teljesen természetesnek hat. Az általa körülhatárolt tér jelenti a morális útkeresés és a politikai gondolkodás keretét.

A Kontinental ’25 rátapint a kortárs román társadalom egy érzékeny, mégis ritkán tematizált jellegzetességére. Úgy kezeljük a hajléktalanokat és az alapvető életkörülményektől megfosztottakat, mintha egy szadista La Fontaine-mesében lennének: különböző morális hibáik következményeként kerültek oda, ahol vannak, ez mindig is így volt, és mindig is így lesz – szomorú, de elkerülhetetlen. Gondosan elkerüljük azokat a tényeket, hogy sokan állami gondozásból kerülnek egyenesen az utcára, hogy nyugdíjasokról vagy különböző pszichés problémákkal küzdő emberekről beszélünk, vagy egyszerűen arról, hogy az ember élete olykor gajra megy. A hajléktalanság és a nyomor szociális tény, nem pedig furcsa elhajlás vagy hiba. Kolozsvári ájtís nyelven: feature, nem bug. Ebben a keretben az emberi élet és méltóság alapértékként való kezelése nem egyeztethető össze a jelenlegi hozzáállással. Senkinek sem kellene a munkakedvéről, önmegtartóztatásáról vagy morális integritásáról bizonyságot tennie ahhoz, hogy ne hagyjuk meghalni. Mégis gyakran ez lesz a mércéje annak, hogy kit veszünk emberszámba.

Ez a réteg a kapitalizmus vakfoltja: nem éri meg számukra szolgáltatást nyújtani, nem jó fogyasztók, és pláne nem jó termelők. Mi lehet így a sorsuk egy olyan világban, ahol e két szerep hiteles betöltése és időszerű váltogatása jelenti az egyetlen értéket? A romániai nyomor természetesen nem kizárólag „a patás ördög kapitalizmus” következménye, az országnak a rendszeren belül is lenne mozgástere (lásd Lambing Ármin cikkét a Transtelexen). Ettől függetlenül a film arra mutat rá, hogy olyan közegben is megtörténhet egy ilyen tragédia, ahol az erőforrásokból nincs hiány – a kegyetlenséget egyedül az anyagi javakat elosztó értékrend termeli ki. Ezért nem értek egyet a film azon értelmezéseivel , amelyek a kelet-európaiságot vagy az emberi természetet emelik ki. Bár ezek is helyénvalóak, de nem átfogóak, ahogy az a reménytelenség sem, amit a filmnek tulajdonítanak.

Ahogy Tompa Eszter a film főszereplőjét alakító színésznő, és maga a rendező is megemlítette egy-egy interjúban, szerintük a felvázolt probléma politikai, nem pedig valami elvont kelet-európai népszellem, vagy velünk született emberi gyarlóság eredménye. Az uralkodó narratívában, amit a film kifiguráz, a nyomor kizárólag egyéni szinten értelmezhető, és a segítségnyújtás is a jobb módúak személyes felelőssége marad. Középosztálybeliként eldönthetjük, kiket mentünk meg a jótékonysági szervezetek perverz piacán – mert ez is piac, mi mást tudnánk elképzelni? Ahogy a főszereplő és barátnője, válogathatunk a különböző sajnálati indoklások és marketingfogások között, mintha egy polcnyi, különböző szagú és csomagolású kínai balzsamból válogathatnánk, hogy a tüdőrákot kezeljük. Folyamatosan bűnösnek vagy éppen kisangyalnak érezhetjük magunkat valami miatt, amit valójában csak a rendszer újragondolásával lehetne megoldani.

Bár a Kontinental ’25 játékfilmként nem feltétlenül áll össze, társadalmi röntgenként vagy esszéfilmként kifogástalan. Bemutatja azokat a dehumanizálási folyamatokat, amelyeket mindannyian átélünk, nagy nehezen lenyelünk, miközben csak reménykedni tudunk abban, hogy egyszer nem találjuk magunkat a vállvonogatás rosszabbik felén. Nem áll meg az egyéni felelősség felvetésénél: humorral, empátiával és kíméletlen éleslátással értelmezi a kortárs román kapitalizmus belső ellentmondásait, nyitva hagyva a kérdést, hogyan lehetne meghaladni a felvázolt zsákutcákat a társadalmi gondolkodásban.