Az emlékezés szobrai és az emlékezet hiánya

Sütő András számára az irodalom soha nem puszta esztétikai gyakorlat volt, hanem társadalmi attitűd. Az írás nála erkölcsi cselekvésként működött: közösségi felelősségvállalásként, a kisebbségi lét drámájának nyelvi megfogalmazásaként. Markó Béla szavai szerint Sütő egész életét „a nemzeti méltóság megőrzésének” szentelte. Leírom még egyszer: méltóság. Csoóri Sándor pedig arra emlékeztetett Sütő halála után, hogy 1990 márciusában az író szó szerint az életével fizetett azért, hogy az esztelen erőszak végül mégis tévedjen.

És maradt abban a városban, ahol több mint hatvanezer magyar ember nem volt képes megvédeni párszáz félrevezetett, leitatott csőcselékkel szemben. Mégis: a város, amelyet Sütő választott, különös módon nem találta meg a módját annak, hogy méltóképpen emlékezzen rá. Pontosabban: az elmúlt tizennyolc év marosvásárhelyi politikai vezetői nem találták meg.

2009 – dr. Benedek István, RMDSZ-es városi tanács: „Marosvásárhelyen lesz Sütő-szobor, nem egy eldugott helyen.”

A szobor körüli huzavonában azóta eltelt tizennyolc év, ami nem az alkotásról szólt, hanem a halogatásról, a politikai önreklámról, a felelősség szétkenéséről és az egymásra mutogatásról.

2010 – Benedek István: „A tanács már elfogadta, csak a helyszín körül van vita.”

A szobor nem emlékezeti gesztussá vált, nem a közösségi önazonosságot erősítő, évről évre megismételhető emlékezési alkalommá, nem találkozási ponttá, ahol egy város újra és újra kimondhatná, hogy mit tart fontosnak, kikhez kötődik, milyen értékeket akar továbbadni, hanem politikai kommunikációs eszköz lett belőle. A kérdést soha nem úgy tették fel, hogy mit jelent Sütő András, hanem azt, hogy ki profitálhat a nevéből. Ki sütkérezhet emléke melegénél.

2012 – Csegzi Sándor alpolgármester: „A papírok rendben lesznek, már csak pénz kell.”

Sok szó esett már arról, hogy köztereink tele vannak formátlan, jelentés nélküli emléktárgyakkal, Marosvásárhely sem kivétel ez alól, miközben a város különösen büszke a művészeti eredményeire. A túl sok szobor azonban nem az emlékezet gazdagságát jelzi, és nem a hálás utókor jóízléséről tesz tanúságot, hanem az ötlettelenséget eltakaró, döntésképtelenséget konzerváló kultúrpolitikai inflációt jelzi. Mert miközben sokan várták Sütő András szobrát, addig a város közterein egymás után jelentek meg más, gyorsan kipipálható, konfliktusmentes emléktárgyak, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy elfedjék a valódi döntések hiányát. A vezetők ez idő alatt rendületlenül alibiztek, a felelősséget tologatták, és éveken át fenntartották a „majd lesz belőle valami” látszatát, mindezt a sajtó többnyire néma hallgatása mellett.

2014 – Peti András alpolgármester: „A Sütő András Baráti Társaság legutóbbi kérése egy ülő szobor felállításáról szólt, így ezt fogjuk elfogadni, és szerintem egy ilyen alkotás különleges és figyelemfelkeltő lesz, méltó Sütő András emlékéhez.”

2021 – Portik Vilmos alpolgármester bejelentette, hogy ötletbörzét hirdetnek, amelyen díjazzák azokat a képzőművészeket, akik Sütő András-szobortervekkel jelentkeznek. „Az alpolgármester szerint még ebben a mandátumban sor kerül a szobor felállítására. Megkérdeztük, hogy továbbra is ülőszoborra gondolnak-e a Színház téren, és azt a választ kaptuk, hogy a legjobb ötletet fogják megvalósítani. Ötvenezer lejt hagytak jóvá az ötletbörze megszervezésére” – olvasom az öt évvel ezelőtti tudósítást.

2022 – Frunda Csenge, RMDSZ-frakcióvezető: „Választ kell találnunk arra a kérdésre, hogy milyen típusú szobrot állítsunk fel. Valószínűleg hamarosan kiírunk egy ötletpályázatot, hisz azt szeretnénk, hogy még ebben a mandátumunkban megoldjuk az ügyet.”

Eljutunk 2026-ba, abba az évbe, amikor az a fiatal, aki azon az éjszakán fogant, amikor a szobortervezetet a helyi tanács elfogadta, nagykorúvá válik. Végre megszületik az eredmény, pontosabban a terv, amelyet az azóta hivatalban lévő negyedik alpolgármester azonnal közzé is tesz a Facebookon, mintha természetes volna, hogy mindez az ő nevéhez kötődjön. Egy másik politikus sem marad le: máris a makettek mellett fényképezteti magát, hiszen ebből is csurran-cseppen némi népszerűség.

Szóval megszületik a terv, és amikor végre megjelenik egy „Sütő-szobor”, az inkább emlékeztet egy ötvenes évekbeli ideológiai figurára, mint egy erkölcsi súlyt hordozó írónak emléket állító műalkotásra. Nem, nem vagyok szoborszakértő, nem végeztem el a Facebook Szobrászati Akadémiáját sem, és nem is kívánok vitatkozni azon, hogy a szobor álljon, üljön vagy éppen pitizzen, mert az emlékállítás művészi szakma, nem pedig kényszerből lett politikusi feladat.

De ha alaposabban megnézem a kihirdetett győztes alkotást, nekem óhatatlanul a Harry Potter egyik szereplője jut róla eszembe, mégpedig a fehér félvér varázsló, Gilderoy Lockhart. Lehet, hogy a szobrász arra gondolt, a mai fiataloknak már nincs honnan ismerniük Sütő Andrást, elvégre évek óta nem adják ki itthon a könyveit, de Harry Potter az más: azt ismerik, sőt, szeretik is. Így aztán jut az idősebbeknek Sütő, a fiatalabbaknak Lockhart.

Innen nézve a szobor már akár modernnek is tekinthető, sőt, ha az ember alaposabban szemügyre veszi a nadrág felső részét, még az is eszébe juthat, hogy talán Marosvásárhely első gendersemleges köztéri alkotásával állunk szemben. Egyfajta bátortalan, de határozott lépésként is értelmezhető mindez afelé, hogy a város végre belépjen a XXI. századba, és egyszer majd valóban legyen köztéri szobra egy női személyiségnek is. Előre, mondhatnánk, ha nem lenne ennyire nyilvánvaló, hogy mindez csupán utólagos jelentésgyártás, és semmi köze ahhoz, amiről ennek a szobornak valójában szólnia kellene.

Mert persze tudjuk, hogy ennek az egész történetnek semmi köze Sütő Andráshoz: sem a műveihez, sem a botlásaihoz, sem ahhoz a nagyon is valós, emberi és irodalmi glóriához, amely körülötte kialakult. Ez egy kicsi, vidéki történet, de annál pontosabb látlelet arról a világról, amelyben élünk, várunk és remélünk, miközben évről évre beérjük a pótcselekvésekkel, a látszatmegoldásokkal és az önigazoló gesztusokkal.

Talán nem is maga a szobor hiányzik igazán, hanem az a szellemi közeg, amelyben Sütő András még jelenthetne valamit, amelyben az életmű nem kampányeszköz, hanem kérdésfelvetés, vita és önvizsgálat tárgya. Ezt a közeget nem a politikának kellene megteremtenie, elég lenne, ha nem gátolná létrejöttét, vagy utólag nem sajátítaná ki, nem silányítaná le puszta díszletté.