A múlt tudása és a tehetetlenség erkölcse

A történeteink mindig egy törésponttal kezdődnek. A szüleinknek a második világháború végével, nekünk 1989-cel. A forradalommal, amely nemcsak rendszert váltott, hanem erkölcsi ígéretet is tett: hogy többé nem hazugságra, hallgatásra és kényszerű együttműködésekre épül az életünk.

Harminchat év telt el, és ma már pontosan tudunk dolgokat. Tudjuk, kik működtek együtt a Szekuritátéval, tudjuk, hogy nem legenda, nem rágalom, nem pletyka. Dossziék vannak, aláírások, jelentések. A tudás azonban nem vezetett megértéshez, sem felelősséghez. Csak egy különös, bénult állapothoz.

A probléma nem az, hogy vannak konkrét esetek. Hanem az, hogy nem tudunk mit kezdeni velük. A múlt nem a megértés terepe lett, hanem gyors erkölcsi ítéleteké vagy éppen teljes közönyé. Leleplezések jönnek és mennek, rövid felháborodásokkal, majd csenddel. A hallgatás nem ártatlanság, hanem stratégia. Az idő nem feldolgozás, hanem menedék lett. Aki kivár, gyakran felmentést kap.

Egy demokratikus társadalomban a közszerep erkölcsi kérdés. Nem jogi, nem adminisztratív, nem technikai. Erkölcsi. Nem az a kérdés, hogy ki mit tett egy diktatúrában, hanem az, hogy mit kezd maga a társadalom, a közösség ezzel a tudással a szabadságban, demokratikus körülmények között. És maga az érintett kimondja-e, felvállalja-e felelősségét. Megpróbálja-e értelmezni.

Nálunk ezek a lépések rendre elmaradnak. Aki teheti kibújik a saját múltjával való szembesülés alól. Marad a cinikus formula: „nem rajtam múlik”, „ők akarták így”, „régen volt”. Mintha a felelősség magától elpárologna az évtizedek alatt. Mintha a hallgatás semleges állapot lenne. Pedig nem az. A csend döntés. Nem egyénekről van szó, hanem mintáról. Arról, hogy elfogadjuk-e: a múlt elhallgatása karrier, a tagadás taktika, az idő pedig erkölcsi felmentés. És arról is, hogy egy művészeti, kulturális vagy közéleti intézmény akar-e erkölcsi mérce lenni, vagy csak adminisztratív szervezet.

Besúgók voltak, ez ma már nem vita kérdése. Tudjuk a neveket, látjuk a dossziékat, elolvashatók a jelentések. A tudás megvan, csak nem követi felelősségvállalás, legfeljebb egy rövid felzúdulás, aztán minden megy tovább, mintha ez lenne a dolgok rendje. Maga a társadalom igyekszik felejteni, és ezzel együtt elkenni a különbséget áldozat és elkövető között, mintha mindannyian ugyanannak a zavaros kornak a passzív elszenvedői lettünk volna, és nem volna értelme többé nevén nevezni a döntéseket, a hallgatást, az együttműködést.

Erre gondolok akkor is, amikor szinte egy időben emlékezünk Cs. Gyimesi Évára, akit a Szekuritáté meghurcolt, akinek az életét mások jelentései tették kiszolgáltatottá, és amikor közben teljes természetességgel kinevezik Szép Gyulát, a Szekuritáté egykori besúgóját az egyetlen magyar nyelvű romániai opera élére, az RMDSZ vezetőinek kérésére. Mintha ez a két történet nem tartozna össze, mintha nem ugyanarról a múltról beszélnénk, hanem két egymástól gondosan leválasztott ügyről, amelyek között nem kell kapcsolatot keresni.