Mit alapítunk?

Salat Levente nemrég fontos írást tett közzé az erdélyi magyarok politikai helyzetével és lehetőségeivel kapcsolatban. Az írás két alapvető gondolati álláspontot fejt ki. Az első gondolati egységben korábban megjelent kutatások összefoglalásával diagnózist állít föl az erdélyi magyar közösség, illetve ennek politikai képviselete és a budapesti kormány között az elmúlt egy-másfél évtized során kialakult újfajta politikai helyzetről. Ennek lényege, hogy Budapest paternalista módon maga alá rendelte és a saját céljaihoz eszközként használta és használja az erdélyi magyarok politikai képviseletét, a kettős állampolgárság intézményesítése, illetőleg a támogatáspolitika révén pedig meggyőzte az erdélyi magyarok egy jelentős részét arról, hogy mondjanak le közösségi-politikai autonómia-igényükről a tulajdonképpen másodrangúnak tekinthető, mert teljes körű politikai tagságot és részvételt nem biztosító magyarországi állampolgárság és az „orbánizmus” iránti pártpolitikai lojalitás javára.

Az esszé második részében Salat Levente elvi javaslatot tesz, írd és mondd, az autonóm erdélyi magyar politikai közösség megalapítására. Akik eddig hozzászóltak Salat írásához, lényegében csak az első gondolati egységre, a diagnózisra reagáltak, azon belül is döntően az RMDSZ-nek az orbáni politikai szerkezethez való viszonya kapcsán fogalmaztak meg értelmezési javaslatokat, alternatívákat. Ami érdekes és hasznos, én legalábbis tudtam tanulni mindkettőből, csakhogy ezekben a hozzászólásokban elsikkadt Salat írásának másodikként kifejtett álláspontja, a politikai alternatívára vonatkozó javaslatra adott konstruktív reakció. Mivel véleményem szerint az elsőnél sokkalta lényegesebb, inspirálóbb ez a második álláspont, ezért kísérletet teszek rá, hogy értelmezően újrafogalmazzam a Salat Levente esszéjében kifejtett második gondolati pozíciót.

Ez a pozíció tulajdonképpen eléggé paradox, hiszen Salat azt állítja, hogy az erdélyi magyar társadalom és a politikai érdeképviselet egyszerre van egyfajta történelmi csúcsponton, ugyanakkor az utolsó órában. Egyfelől történelmi csúcsponton van, mivel

„(a)z 1989-es fordulatot követően látványos gyorsasággal került sor az egységes erdélyi magyar politikai érdekképviselet megszerveződésére, amely a bő három évtizedes választási eredményei alapján rendkívülinek bízvást mondható, töretlen legitimitást tudhat magáénak, és ebből fakadóan komoly politikai súllyal és mozgástérrel rendelkezik. Az érdekképviselet tisztségviselői a számottevő parlamenti jelenlét mellett komoly tapasztalatra tettek szert mind a helyi, mind a központi hatalom intézményeiben. Néhány jó érzékkel kihasznált nemzetközi politikai konjunktúra mellett az érdekképviselet által elvégzett munka eredménye, hogy az erdélyi magyar kisebbség helyzete jogi, politikai, gazdasági és művelődési szempontból jobb, mint bármikor korábban a Trianon óta eltelt 105 esztendőben.”

Másfelől viszont az utolsó órában vagyunk:

„Az erdélyi magyar kisebbség sorsáért felelősséget vállaló, a nevében eljáró politikai elitnek azzal számot vetve kell ezzel a kérdéssel szembenéznie, hogy a magyar nemzetpolitika az elmúlt másfél évtized során egyszerre erősítette a magyar állam elszívó és a román állam taszító hatását, aminek közép- és hosszú távon aligha képzelhető el más eredménye, mint az erdélyi magyar kisebbség fokozatos beolvadása a magyar nemzettestbe. Azokkal a kihívásokkal és erőfeszítésekkel, amelyek a szerződéses nemzethez elvezető úton a közelmúlt tapasztalataiból és a világhelyzet jelenlegi adottságaiból adódóan lesznek nagy valószínűséggel elkerülhetetlenek, úgy érdemes számolni, mint amit az erdélyi magyarság talán utolsó esélye tesz megspórolhatatlanná annak érdekében, hogy a jelenlegi állapotokat többé-kevésbé konzerválva konszolidálja helyzetét a szülőföldön.”

Tömörítve tehát a tézist: az erdélyi magyarok helyzete jobb, mint bármikor ezelőtt, csakhogy a jelenlegi politikai konstellációban annak az esélye is rendkívül nagy, amit a poszt-trianoni erdélyi magyar közgondolkodásban mindközönségesen Erdély kiürítésének neveztek (amin Erdély magyartalanítását kell érteni).

Az erdélyi magyarokkal kötött orbáni paktum, mely szerint az erdélyi magyarok politikai értelemben a budapesti centrumnak alárendelt alanyok, egyszersmind azzal a régi erdélyi állásponttal is analóg, amelyet Makkai Sándor fogalmazott meg 1937-ben Nem lehet címen. Ennek lényege, hogy a kisebbségi helyzet egész egyszerűen megoldhatatlan, mivel emberileg és erkölcsileg olyannyira méltatlan állapotot teremt, amely minden hősies kisebbségi helytállás ellenére a humánum elsorvadásához vezet. Így tehát nem marad más opció, mint Erdély feladása és a Magyarországra költözés.

Makkai állítása azonban tartalmaz egy implicit előföltevést, nevezetesen azt, hogy teljes értékű, méltóságteljes, erkölcsileg kiteljesedett életet csak egy szuverén államként intézményesült nemzeti közösség keretein belül élhetünk. Sőt, ez valójában egyszerre két elöföltevés: 1. a nemzet az egyetlen elképzelhető politikai közösség 2. és ennek egyetlen legitim intézményesült alakja az állam.

Mindkét implicit állítást messzemenően vitathatónak tekintem, de most nem kell elmerülnünk ebben a vitában. Hiszen enélkül is egyértelmű lehet, hogy Salat Levente javaslata maga is a második implicit előföltevés vitatásán alapszik. Elképzelhetőnek tartja ugyanis, hogy az erdélyi magyarok „kvázi önálló politikai közösségként” gondolják újra saját történelmi létezésüket. Nyilvánvaló, hogy ez a „kvázi önálló politikai közösség” itt nem államiságot jelent, nem is Erdély föladását a Nem lehet-eszme burkolt vagy visszájára fordított revizionizmusa formájában, mégis valami egészen mást, mint amiben jelenleg vagyunk.

Egy korábbi írásában Salat Levente megpróbálta szisztematikusan összefoglalni, hogy a politikatudomány hogyan is áll a politikai közösség koherens elmélete, illetve fogalma kapcsán. Szakirodalmi összefoglalása szerint a politikai közösség domináns formájának a nemzet és az állam, illetve a nemzetállam számít. Én úgy gondolom, hogy föl lehet vetni különféle alternatív politikai szubjektivációs formákat is, ezekről lásd korábbi írásomat. De említett írásában maga Salat is arra jut, hogy történetileg kimutatható az ezektől a prototipikus politikai közösségi formáktól való eltérés jogos igénye:

„(…) a korunkra jellemző politikai közösségek kevésbé ‘készek és teljesek’, mint ahogyan azt a nemzetközi kapcsolatok uralkodó elgondolásai beállítják: a nemzetközi államközösség tagjainak egy jelentős része nem képes teljesíteni a szuverenitásból fakadó kötelezettségeket, a politikai közösségek számottevő hányada pedig nem elég integratív, és ebből fakadóan fölöttébb instabil. A továbblépéshez arra volna szükség (…), hogy a politikai közösség új formái felé nyisson a nemzetközi államközösség, és hogy kidolgozottabb válaszok álljanak rendelkezésre annak a kérdésnek a viszonylatában, hogy mit is jelent valójában ‘egy politikai közösség teljes jogú tagjának lenni’. A jelenleg uralkodó szemlélet kritikátlanul összemossa a szuverenitás, territorialitás, állampolgárság, domináns etnokulturális közösség fogalmait, jelentős mértékben elsekélyesítve ezáltal a nyugati politikai gondolkodást. Linklater szerint a politikai közösség fogalmának az ‘elmélyítésére és kiszélesítésére’ volna szükség, különös tekintettel azok szükségleteire, akik a világ számos térségében ‘nem érzik magukat otthon politikai közösségeikben’. A szükségesnek vélt átalakulások – a kulturális különbségek elismerése és intézményes védelme, az egyes politikai közösségek tagjai közötti különbségek felszámolása, fokozottabb elkötelezettség az egyetemesség iránt – Linklater szerint megoldást kínálhatnának egyúttal a politikai közösség ‘vékony’, illetve ‘mély’ értelmezései között feszülõ dilemmára. A kommunitarizmus és a kozmopolitizmus, állítja Linklater, közel sem összeegyeztethetetlenek: valójában egymást kiegészítő perspektívát kínálnak annak mérlegeléséhez, hogy a politikai közösséghez való tartozásnak, illetve az állampolgárságnak milyen új formái lehetségesek a posztvesztfáliai korban. Az egyetemesség és a partikularitások bonyolultabb, komplexebb formákat öltõ ötvözõdése megtörhetné a szuverenitásnak, a területelvűségnek, az állampolgárságnak és a kulturális hovatartozásnak a huszadik század második felére jellemzõ áldatlan összefonódását, és a diszkurzív közösségek új formáit hozhatná létre, véli Linklater.” (Kiemelések tőle: B. A.)

A kérdés tehát a jelenlegi összefüggésben az, hogy elgondolhatónak tartjuk-e a politikai közösség, illetve közösségesülés olyan új formáját, mely nem rendelkezik territoriális hatalommal, amiképpen állam hiányában állampolgárságként sem intézményesíthető, mégis a közösség belső integrációja, az egyenlők közösségének őnlétesítő affirmációja, továbbá releváns politikai partnerek szempontjából kívülről is elismert autonóm politikai szubjektumként léphet fel, ekként megélhető és intézményesíthető.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy értelmezésem szerint ezen a ponton Salat Levente messze túllép egy aktuálpolitikai leírás, értelmezés vagy szakmai elemzés keretein. Konkrétan új politikai közösség (nem rivális párt, szövetség, szervezet) alapítását javasolja, ami alighanem maga is politikai aktus.

„A kvázi önálló politikai közösség nem független állam vagy jogi értelemben elismert autonóm terület, de nem is puszta kulturális érdekképviselet. Olyan önkormányzó politikai egység, amely nemzeti közösségként a magyar nemzetnek a része, állampolgári közösségként a román államhoz tartozik, és egy általa létrehozott köztes politikai térben autonóm módon intézi saját belső ügyeit.” (Kiemelés tőle: B. A.)

Aminek mármost ezen a ponton nyilvánvalóvá kell válnia, az az, hogy Salat Levente úgy gondolja, az erdélyi magyar politikai közösség jelenleg nem létezik, ezt még ezután kellene létrehozni. Ami létezik, az egy viszonylag sikeresnek tekinthető politikai érdekképviselet, az RMDSZ, illetve az erdélyi magyarság társadalmi és kulturális reprodukcióját így-úgy szolgáló különféle intézmények mozaikja. Mindez azonban együttesen sem tesz ki egy valóságosságában átélhető, intézményesült politikai közösséget. Úgy is fogalmazhatunk, rég túl vagyunk már azon, hogy az RMDSZ-től várjuk a politikai megoldást az erdélyi magyarság sorskérdéseire és jövőjére vonatkozóan, hiszen a jelenlegi magyarországi kormánnyal való kizárólagos „stratégiai partnerség”, illetve a romániai politikai mainstream rettenetes politikáját kiszolgáló programjával (lényegében: autonóm társadalmi program nélküli politikájával) ez a szervezet világossá tette, hogy nem vállalja a teljes erdélyi magyar közösség politikai autonómiájáért vívandó harcot, de még a közösség jelentősebb részének az értelmes politikai érdekképviseletét sem.

Ennélfogva a feladat az, mondja Salat Levente, hogy elindítsuk az autonóm erdélyi magyar politikai közösség intézményesítésének a folyamatát.

Ha az állam mint politikai közösség prototipikus formája esetén az alkotmányozás tekinthető annak a közösséget, legitimitást és legitim képviseleti struktúrát létesítő folyamatnak, amely megfelel egy alapító aktusnak, akkor meg, sőt fel kell találnunk az alkotmányozásnak megfelelő létesítő esemény formáját az államisággal nem rendelkező, vagy azt nem megcélzó alternatív politikai közösség, az erdélyi magyarok esetén. Erre javasolja Salat Levente a szerződéses nemzet koncepciójának átgondolását, illetve a „szimbolikus alkotmány” szerepét betöltő „nemzeti szerződést”, amely első lépésben Budapesttel, illetve a magyarországi politikai közösséggel rendezné az erdélyi magyarok viszonyát, felszámolná a politikai alárendelésre, instrumentalizációra és függésre épülő szerkezetet, és az erdélyi magyar politikai közösségi autonómia Budapest felőli elismerésének és támogatásának kinyilvánítását foglalná magába.

Mivel az alkotmányozás sem egyszerűen csak egy jogi procedúra, amit jogászok végeznek, hanem a teljes közösség valóságos részvételével zajló, annak akaratát, autonómiáját kifejező és szentesítő esemény, egyértelmű, hogy ennek a szimbolikus alkotmánynak a létrehozása és megvitatása nem ruházható át semmilyen jelenlegi politikai elitre, de még csak az értelmiségi elitre sem. Ha például ezt a folyamatot a Salat által megalapításra javasolt Erdélyi Magyar Közösségi Tanács keretében kívánnánk elindítani, ebben szerintem mindenképpen részt kell venniük az erdélyi magyarok bonyolult valóságát, térbeli és társadalmi rétegződését tényleges képviselő személyeknek és szervezeteknek. Például meg kell teremteni az erdélyi magyarság döntő többségét kitevő munkásosztály különféle szektorainak releváns érdekképviseletét, nem hagyható figyelmen kívül az erdélyi társadalom anyagi és szellemi újratermelésének feladatát ellátó tanártársadalom, kulturális osztály és a szociális dolgozók politikai érdekképviselete, méltó politikai képviseletet kell biztosítani a magyar-roma testvéreinknek, tisztázni kell az egyházak társadalomfenntartó, például köznevelési vagy szociális szerepéből következő politikai képviseletének jogosultságát, a nők arányos részvételének kérdését, lehetővé kell tenni az eszmei-ideológiai pluralizmust, a politikai ideológiai ellenfelek konstruktív vitáját, és így tovább.

Amit tehát Salat Levente mond, már amennyiben jól értem, az az, hogy az erdélyi magyarok a jelenlegi társadalmi erőforrásaik és a mostani politikai konstelláció figyelembevételével megtehetik, sőt hosszú távú társadalmi pusztulásukat megelőzendő meg is kell tegyék, hogy új történelmi valóságot, új démoszt, új politikai szubjektumot létesítenek. Vagy másképpen fogalmazva: társadalmi létezésük valóságát a kollektív politikai önaffirmáció szintjére emelhetik, illetve kell hogy emeljék. Ez valami olyasminek a megalapítása, aminek tulajdonképpen nincsen előzménye az erdélyi magyarság eddigi történetében.

Épp ezért nem egyszerűen csak egy adott társadalmi közösség, az erdélyi magyarok etnikai-társadalmi ittlétének adekvátabb politikai érdekképviselete, reprezentációja, képviselete a feladat. Salat javaslata egy önlétesítő aktus, az új politikai közösség alapításának folyamatában való teremtő részvételre hív fel.

Az RMDSZ mindebben részt vállalhat, ha akar. De hangsúlyozom, maga ez a gondolat messzemenően túlmutat azon a kérdésen (amellyel, úgy látszik, összetévesztik), hogy mint párt vagy szövetség mennyiben rendelkezik szabad mozgástérrel a román és a magyar államiság által konstituált politikai határvidék ügyeinek ilyen vagy olyan adminisztrálása tekintetében. Nem erről van szó. Hiszen az RMDSZ nem képez önálló politikai közösséget, jelenlegi formájában nem több, mint egy nemzeti kisebbséget más, önmagukat konstitáló, autonóm politikai közösségek, például Románia, Magyarország, vagy az EU felé és területén belül, illetve szabályai szerint így vagy úgy képviselő politikai szervezet. Ennek a kisebbségnek azonban nincs egyrészt befelé a politikai közösségiség kritériumainak megfelelő politikai instituáltsága, például nincsen semmilyen saját és valóságos közakaratnyilvánítási fóruma és procedúrája, nincs létesítő okmánya, „alkotmánya”, nincs ennek nevében eljáró döntéshozó szerve, de még autonóm diszkurzív teret sem alkot meg, másrészt kívülről, sem Magyarország, sem Románia, sem az EU felől sincs önálló politikai közösségként elismerve.

Salat Levente javaslata tehát nem az RMDSZ-re mint politikai szervezetre, nem is az erdélyi magyarság fennálló intézményeinek reformjára, kritikájára, attitűdjeire, társadalmi valóságára vonatkozik, hanem az erdélyi magyarokra mint még ezután létrehozandó és kinyilvánítandó autonóm politikai közösségre. Amit ajánl, az egy politikai jövőkép, nem csak egy politológiai diagnózis. Azt kérdezi, akarjuk-e, hogy létezzen erdélyi magyar politikai közakarat? Vagyis egyéni, csoportos, szervezeti stb. akarataitokat egyesített politikai közakarattá akarjátok-e formálni? Erre válaszoljatok.