A gyűlölet új prófétái

Jobboldali, konzervatív, keresztyén értékrend-e az, ha a másképp gondolkodót sárba tiporjuk, megalázzuk? Jobboldali, konzervatív, keresztyén értékrend-e az, ha az általunk normálisnak (?) tartott szexuális beállítottságtól (értsd: heteroszexuális) eltérő embereket sárba tiporjuk, megalázzuk? Jobboldali, konzervatív, keresztyén értékrend-e az, ha a bőrszínünktől eltérő más bőrszínű embereket sárba tiporjuk, megalázzuk?

Az ember néha azt hinné, hogy a közéleti történetek mélypontja már megvolt, hogy nem lehet tovább csúszni lefele, hogy egyszer valahol megfogják azt a bizonyos erkölcsi kapaszkodót, és nem engedik, hogy a gyűlölet, a düh, a fröcsögő káröröm újabb és újabb rétegei temessék maguk alá mindazt, amit valaha jobboldali, konzervatív vagy keresztyén értéknek neveztek. De aztán minden áldott nap jön néhány harsány önjelölt megmondó, véleményformáló, influenszer, akik olyan könnyed természetességgel tiporják szét a másképp gondolkodót, a kisebbségi embert, a más színűt, a más életutat választót, mintha ez valami önigazoló keresztes hadjárat lenne, és közben úgy tesznek, mintha ez volna a hit, a haza, a hagyomány, mintha a gyűlölet lenne a normalitás és a méltóság a deviancia. A napi szintű ilyesfajta pofonok után rájön az ember, hogy a moralitásnak nincs alja, csak mélysége, amelyet egyre lelkesebben ásnak tovább. Nap, mint nap! Közösségi oldalakon, podcastekben, tévében, rádióban. Mindenhol ott vannak.

Tiszta sor, hogy ezek az emberek nem értékeket képviselnek, hanem érdekeket, nem hitük van, hanem hiányuk, és ezt a hiányt próbálják eladni erényként, amikor nagy levegőt véve, arcukat a kamera felé fordítva terjesztik a saját frusztrációjukból kifőzött szentenciákat. Közben minden mondatuk mögött ott zörög az a kínos üresség, hogy valójában semmit nem tudnak felmutatni, ami méltó lenne a címkéhez, amit magukra ragasztanak, és ezért kell ordítaniuk, támadniuk, tiporniuk, mert az ordítás pótolja a tartalmat, a támadás pótolja az érvet, a tiprás pótolja a jellemet. Ha maradt valami abból is…

És közben úgy húzzák magukra a keresztény jelzőt, mint egy temus kabátot, amelyet bárki felvehet, ha épp úgy alakul a politikai időjárás, miközben nyilvánvaló, hogy semmit sem értenek belőle, mert ha értenék, ha tényleg felfognák, mit jelent felebarátot tisztelni, mit jelent méltóságot őrizni, mit jelent olyan értékrendet vallani, amelynek a középpontjában nem a harag, hanem az irgalom áll, akkor nem tudnának reggeltől estig másokat alázni, és nem tudnának úgy beszélni embertársukról, mintha azok valamiféle alacsonyabb rendű biológiai kísérletek lennének. Ezt egyelőre nem értik, és nem is akarják érteni, mert a gyűlölet olcsón mérhető, jól eladható és az algoritmus mindig kidobja hozzá a jutalompontokat. Vagy filléreket.

És ahogy nézi őket az ember, ahogy látja, hogy ezek a szereplők önmagukat „normálisnak” nevezik, miközben minden megnyilatkozásuk a kicsinyesség, a frusztrált erőlködés, a feltűnési vágy és a morális felszámoltság karikatúrája, felmerül a kérdés, hogy vajon mikor torzult el ennyire a közbeszéd, mikor engedtük meg, hogy a hangosságot összekeverjük az igazsággal, a gúnyt a bátorsággal, a kirekesztést a következetességgel? Mikor lett divat az a póz, amelyben valaki úgy tesz, mintha a bántás erkölcsi tett volna, mikor lett a gyűlöletből politikai identitás és mikor felejtettük el, hogy a valódi konzervativizmus nem azt jelenti, hogy bárkit letarolunk, aki nem úgy él, nem úgy gondolkodik, nem úgy szeret, mint mi, hanem azt, hogy megőrizzük azokat az értékeket, amelyek nélkül szétesik a társadalom. Ezek között soha nem szerepelt a káröröm, a megalázás vagy a kirekesztés! Soha!

És az ember ilyenkor csak áll, néz maga elé, nézi ezt a szánalmas, ordibáló, önigazolásokba csomagolt moralitásparódiát. Csak néz és érzi, hogy ezek az emberek nem jobboldaliak, nem konzervatívok, nem keresztények, csak hangosak, és a hangosságukat próbálják ráaggatni egy értékrendre, amelyet közben naponta gyaláznak, mert ha valódi érték volna bennük, nem kellene másokat bántaniuk, hogy látszódjanak. Ha valódi hit lenne bennük, nem kellene gúnyolódniuk, hogy erősnek tűnjenek, ha valódi konzervativizmus élne bennük, nem kellene ellenséget gyártaniuk, hogy legyen mivel elfedni a saját tartalmi ürességüket, de a valóság az, hogy a kirekesztés számukra nem „érték”, hanem menekülési út, és nem „hitvallás”, hanem bizonytalanság, és nem „elv”, hanem függőség, amely nélkül már ők sem tudnák, hogy kicsodák.

Ha valami világos, akkor az az, hogy ezek az emberek nem megvédik, hanem egyenesen rombolják azt az oldalt, amelynek a nevét a szájukra veszik, nem építik, hanem leégetik azt a társadalmi teret, amelyben élünk vagy éltünk eddig, és nem képviselik, hanem meggyalázzák azt az erkölcsi hagyományt, amelyre hivatkoznak. Akármennyire is harsányak, akármennyire is magabiztosnak tűnnek, akármennyire is próbálják eladni magukat az igazság bajnokaiként, a végén mindig ugyanaz a mondat marad utánuk: hogy a gyűlölet nem értékrend, csak pótlék és aki erre épít, az nem lesz több egy zajos, dühös, ideiglenesen felkapott szereplőnél, akinek a neve talán visszhangzik egy darabig a közösségi média üres hodályaiban, de a történelem nem fog emlékezni rá, mert az értékekből nem lehet kiradírozni a lényeget: a méltóságot, amelyet ők naponta árulnak el. Azt a méltóságot, amiről már Dosztojevszkij is írt: „az ember minden körülmények között megőrizheti a méltóságát. Ha kell is küzdeni, a harc felemel, nem lealacsonyít.”

És befejezésként tegyük hozzá azt is, hogy a baloldal sem különb, mert ott is bőven akadnak olyan szereplők, akik ugyanennek a gyűlöletiparnak a finomabbra csomagolt változatát működtetik, csak más szavakkal, más pózokkal és más jelmezekkel, de pontosan ugyanazzal a romboló logikával. Saját, különbejáratú logikával.