Nem először jutalmaz Amerika különutasokat: 50 évvel ezelőtt Ceaușescut erősítette meg, ma Orbánt

1975 augusztusában Nicolae Ceaușescu fogadta Bukarestben az amerikai elnököt, Gerald Fordot – alig egy nappal azután, hogy mindketten aláírták a Helsinki Záróokmányt a nemzetközi együttműködésről és emberi jogokról. A látogatás szimbolikus tetőpontja volt annak a többéves diplomáciai lavírozásnak, amelyben Ceaușescu igyekezett kilépni a szovjet blokk árnyékából, anélkül hogy feladta volna saját hatalmi monopóliumát. Az amerikaiak stratégiai réseket kerestek a szocialista táboron, Ceaușescu pedig gazdasági és nemzetközi elismerésre vágyott. Ez a kölcsönös érdek hozta el Romániának a „legnagyobb kedvezményben részesített nemzet” (Most Favored Nation – MFN) státuszt, amivel alacsonyabb vámtarifákhoz és dollárszázmilliós kereskedelmi előnyökhöz jutott.

Románia hivatalosan nem felelt meg az amerikai törvények által előírt emberi jogi feltételeknek, így az MFN-státusz megadása kongresszusi kivételt igényelt. Washington mégis meghozta ezt a döntést, mert Ceaușescut akkor a kelet-európai nyitás ritka lehetőségeként kezelte. A bukaresti vezetés felismerte, mekkora politikai tőkét kovácsolhat ebből, és minden erejével azon volt, hogy a látogatást történelmi jelentőségű eseményként mutassa be. Katonai díszszemlét rendeztek, népviseletbe öltöztetett tömegeket vezényeltek az utcákra, ünnepélyes koszorúzásokkal és protokolláris ceremóniákkal tették emlékezetessé az alkalmat. Ford még románul is köszöntötte a díszsorfalat. Egyetlen napra Románia úgy viselkedhetett, mintha egyenrangú partnere lenne az Egyesült Államoknak, és Ceaușescu számára ez a látszat mindennél többet ért.

Amikor a WizzAir különjárata leszállt Washingtonban, Orbán Viktorral együtt megérkezett a teljes belpolitikai apparátus: a miniszterelnök kormányának legfontosabb emberei, tanácsadók, üzletemberek, kommunikációs stábtagok és megbízható sajtósok kísérték, hogy gondoskodjanak arról, hogy az út, és minden, ami ott történik, megfelelő visszhangot kapjon. Az utazást gondosan szervezték, a forgatókönyv nemcsak diplomáciai, hanem médiapolitikai művelet is volt. A látogatás csúcspontjaként Donald Trump ebédre hívta meg a magyar kormányfőt a Fehér Házba, és kitüntetett helyre ültette maga és alelnöke, J.D. Vance közé. A magyar közmédiában és a kormányzati kommunikációban az eseményt történelmi sikerként állították be: két erős vezető világszinten jegyzett szövetségesként tárgyal a világ sorsáról. Trump szokatlanul meleg szavakkal méltatta Orbánt, a magyar miniszterelnök rajongással néz rá minden fotón; videók, nyilatkozatok, sajtóanyagok születtek – minden készen állt a hazai politikai felhasználásra.

A nagy bejelentések nem késlekedtek. Orbán Viktor a hivatalos program végén kijelentette, hogy amiért jött, az meglett, Magyarország mentességet kapott az orosz energiaszankciók alól, új pénzügyi megállapodás körvonalazódik, és stratégiai energetikai együttműködések indulnak az Egyesült Államokkal.

Orbán hangzatos bejelentései – a szankciómentesség, a pénzügyi védőháló, a nukleáris és gázmegállapodások – óhatatlanul visszarepítenek az 50 évvel ezelőtti párhuzamhoz, amikor Románia megkapta az MFN-státuszt. Akkoriban ez egészen kivételes dolognak számított: egy kommunista ország, amely kedvezményes vámtarifákkal exportálhat Amerikába. Mindezt úgy, hogy közben senki sem hitte el, hogy az emberi jogi vállalásokat valóban komolyan veszik Bukarestben. De Washington pragmatikus volt: Ceaușescu kilógott a szovjet blokk sorából, és ez elég volt arra, hogy az amerikai elnök barátinak tűnő jobbot nyújtson.

Most, fél évszázaddal később, egy másik „különutas” vezető kap figyelmet és gesztusokat Amerikától. A díszlet változott: Orbán nem a moszkvai befolyás alól akar kibújni, ellenkezőleg, azt szerette volna elérni, hogy minél tovább a Kreml árnyékában is maradhasson. Egyébként is több kapura játszik: Washington, Moszkva, Brüsszel. A mentesítés, amit most kapott, szintén nem az értékek elismerése, hanem egy alku része: Trump számára Orbán nemcsak a lojális partner, hanem az európai rend bomlasztója, aki képes zavarokat kelteni az EU-n belül, és közben elég hangosan dicséri őt ahhoz, hogy a külvilág is felfigyeljen rá. Ahogy annak idején Ceaușescu is jó helyen állt a térképen, most Orbán tölti be ezt a szerepet, csak más a koordináta-rendszer. Nem arról van szó, hogy a magyar miniszterelnököt Ceaușescuval azonosítanám – a kettő közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. A párhuzam arra akar rávilágítani, hogy a nemzetközi hatalmi logika ma is ugyanazzal a pragmatizmussal közelít a kilengő szövetségesekhez, mint ötven évvel ezelőtt.

De mit is jelent pontosan, amit Orbán Viktor Washingtonból hazahozott? A legnagyobb visszhangot kiváltó elem az amerikai szankciók alóli mentesség volt az orosz energiahordozók – elsősorban a Barátság kőolajvezeték és a Török Áramlat gázszállításai – esetében. Orbán és Szijjártó ezt határidő nélküli, végleges engedményként állították be, csakhogy a Fehér Ház hivatalos közleménye erről egy szót sem ír, és amerikai források, köztük a New York Times és a Reuters is úgy tudják: a mentesség csupán egy évre szól, vagyis az átállás szokásos türelmi idejéről van szó, nem kivételezésről.

A másik nagy dobás, a bejelentett „swap line”, ami a Telex magyarázó cikke szerint egy devizacsere-lehetőség, amely válsághelyzet esetén biztosítana amerikai dollárt az MNB-nek, forintfedezet mellett. Ezen túl Magyarország amerikai LNG-vásárlásra tett ígéretet (kb. 600 millió dollár értékben), amerikai nukleáris fűtőanyag-beszerzésre szerződött a Westinghouse-szal, és vállalta, hogy akár 10 új kis reaktor építését is támogatja. Ezek mind pénzbe kerülnek, mégis úgy kerültek kommunikálásra, mintha a magyar fél nyert volna a legtöbbet.

Valójában tehát nem történelmi kivételezés történt, hanem politikai alku: Trump kapott egy lojális európai szövetségest, Orbán pedig egy csomag látványos, de időszakos engedményt, amit öröknek, rendkívülinek és megfellebbezhetetlennek állít be, azonban a gazdasági elemzők, akik próbálják kibogozni, mi is valójában az a csomag, amivel Orbán hazatért, arról beszélnek, hogy a hatalmas csinnadratta és hírverés mögött nincs semmi eget rengető eredmény.

Ezek tehát nem egy új korszak alapjai, hanem politikai eszközök egy belső narratíva építéséhez. Arra alkalmasak, hogy Orbán megerősítse saját táborát, és azt az üzenetet sugározza, hogy miközben Brüsszellel harcol, Trump őt támogatja, és közben még Moszkvának sem kell hátat fordítania. Az amerikai tárgyalások körüli látványszínház elsősorban ebből a szempontból, a választások logikájának szempontjából számít:

addig kell életben tartani a világraszóló áttörés látszatát, amíg a bizonytalan szavazókkal el lehet hitetni, hogy nincs értelme rendszerváltásban gondolkodni. Mert Orbán legyőzhetetlen, mert ez a rendszer örök.

A Ceaușescunak adott amerikai kiváltságok nem hoztak rendszerszintű változást – sőt, miközben Románia évről évre élvezte az MFN-státusz gazdasági előnyeit, az ország egyre mélyebb válságba süllyedt. A boltok kiürültek, az életszínvonal folyamatosan romlott, a rendszer pedig egyre brutálisabban lépett fel saját állampolgáraival szemben. Ceaușescu nem reformokra, hanem még nagyobb elnyomásra használta fel Amerika bizalmát. A kongresszus egy idő után már nem volt hajlandó ezt tovább nézni, és a kedvezmény visszavonását fontolgatta, amikor a diktátor megelőzve a döntést, előremenekült és a szuverenitásra hivatkozva látványosan visszautasította a kedvezményt.

Egy év múlva kitört a forradalom.