A viccek és a változás

Amíg az erdélyi luxusszállodák ügyeit csend övezi, addig egy négyperces nyelvlecke miatt megtorláshullám indult. Székely Csaba marosvásárhelyi rádiós szatírája – amely a magyar állam milliárdjaiból épülő, de befejezetlen hotelek ügyét vette célba – pontosan azt mutatta meg, mi zavarja legjobban a hatalmat: nem a tényfeltárás, hanem ha valaki nevetni mer rajta.

A magyar nép erősen pesszimista, borúlátó, depresszióra hajlamos – sok statisztika bizonyítja ezt. A magam részéről vitatkoznék ezzel a megállapítással, hiszen az átkos pártállamban töltött ifjúkorom egyik izgalommal várt pillanata volt a szilveszteri kabaré, amelyet a Kossuth Rádióban hallgattunk az éppen soros bulit felfüggesztve, jellemzően a konyhában, és amelyben Hofi Géza egész évre elegendő munícióval látott el szellemes kiszólásokból, amelyek átsegítettek a szürke, nélkülözésekkel teli, szabad gondolkodást, független ítéletalkotást gyilkos dühvel irtó, kommunizmus felé tartó kényszerű meneteléshez.

Akkoriban határozottan az volt a véleményem, hogy a magyar népnek kiváló humorérzéke van, hiszen Hofi mellett ott volt Sajdik, Balázs-Piri, Dallos, a Lúdas Matyi kiváló gárdája, akik görbe tükrükkel állandóan szembesítették a hatalmat azzal, hogy látjuk, mi lapul a fellengzős, világmegváltást ígérő politikai nyilatkozatok mögött. A humor – gondoltam akkor – feltétlenül szükséges ahhoz, hogy túl tudjunk lépni ép elmével a társadalmi berendezkedések fonákságain, hogy lássuk, mi az, ami hamis, és legyen energiánk, kedvünk keresni az igazi utat. Minél jobb poénokat tudunk faragni a közéletünk jellemző helyzeteivel kapcsolatban, annál több javítanivaló van az épp aktuális társadalmi-politikai állapotunkon.

A tökéletes társadalomról ki tudna zamatos vicceket gyártani?

Persze, az elnyomó politikai rendszert fenntartó hatalom nem szereti, ha társadalomkritikus viccekről szerez tudomást, különösen nem, ha széles néptömegek szórakoznak rajta, mert ez azt jelenti, hogy bizonyos fonákságok, visszaélések közismertek, sokan értik a rájuk vonatkozó célzásokat, és egyetértenek azzal, hogy ezek elítélendő jelenségek.

Minél elnyomóbb a rendszer, és minél jobban ragaszkodik a vezető politikai réteg a hatalmához, annál irritáltabban reagál az őket kigúnyoló poénokra.

Szélsőséges esetben tiltani igyekszik a róla szóló viccelődést, még szélsőségesebb esetben minden eszközzel bünteti azt. Ifjúkorom idején Magyarországon – a vidám gulyásszocializmus színhelyén – lehetett viccelődni médiafelületeken is. Romániában, Ceaușescu fagyoskodó országában csak szűk családi körben mondtunk vicceket, hiszen a rendszerellenes poénkodást, ha kitudódott, kihallgatás követte.

Ennek a korszaknak tanulságaként még megjegyezném, hogy a laza viccelődés választásokkal záruló rendszerváltást eredményezett Magyarországon, nálunk pedig az egyre szigorodó tiltásnak hangos forradalom és főbelövés lett a következménye.

Mit is akarok mondani? Van egy jópofa műsor a Marosvásárhelyi Rádióban, amelynek célja a román nyelv életszagú kifejezéseinek megismertetése a magyar ajkú hallgatókkal. Nagyszerű ötlet, hogy a köznapi helyzetekre épülő párbeszédeket magyar és román nyelven Székely Csaba írja, aki vitathatatlanul az egyik legtehetségesebb és legsikeresebb kortárs drámaíró. A vitathatatlan persze vitathatóvá válik azokban a körökben, ahol a tagok olvasási szokásai kimerülnek a fébén, TikTokon és egyéb felületeken a horoszkóp, a tökéletes anyaság átélése és Wass Albert sosem fakuló mély gondolatainak követésében.

Ezekben a körökben ugyanis nem illik megkérdőjelezni a magyar életünk axiómáira vonatkozó megállapításokat, amelyeket a Magyarországról érkező mainstream médián keresztül kapunk, Székely Csaba pedig nem vívmányriportokat szokott írni. Ő az élet helyzeteiben meg szokta látni a visszásságokat, és nagyon szellemesen szóvá is teszi őket.

A fent említett műsor 58. részében pechjére éppen azt találta szóvá tenni, hogy a magyar állam 13 milliárd forintot adott egy helyi alapítványnak kilenc szálloda építésére, de csak négy épült fel. A nem egészen négy perces műsorban a nem nevesített alapítvány fiktív szóvivője megismerteti azokat a szavakat, szófordulatokat, amelyek a magyarországi mainstream média kedvelt kifejezései: liberális, Soros-párti szemét, mocsok, ukrán bűnöző, szexuális kisebbség, menj Brüsszelbe és ott kérdezősködjél, Európa-párti neo-marxista, stb.

A magam részéről hiányoltam a poloska kifejezést, annak a román megfelelőjét sem árt megismertetni a többi szófordulattal együtt a hallgatókkal, hiszen hogyan tudnánk megértetni életünk fő elveit és mozgatórugóit román honfitársainkkal, ha nem tudjuk a román terminus technicus-t?

A helyzet az, hogy a nyelvlecke műsor megjelenésekor nem értettem pontosan, hogy kiről-miről van szó, persze, az általam ismert korrupciós ügyek és visszaélések tudatában jellemzőnek találtam a poénokat társadalmunk helyzetére. A következő napok aztán megvilágosítottak. Heves tiltakozás-hullám indult a Marosvásárhelyi Rádió vezetősége ellen. Az RMDSZ helyi vezetőségének kisebb-nagyobb rangú volt és jelenlegi tisztségviselői nyomatékosan szóvá tették, hogy ez nem komilfó viselkedés, egy alapítvány vezetője pedig – aki magánszorgalomból nevesítette önmagát – bűnvádi feljelentést tett.

Ez igen, gondoltam. A humor és a művészetek kritikus szemlélete iránti intolerancia – az én élettapasztalatom szerint – a változás közeledtét jelzik.

Minél nagyobb az intolerancia, annál gyorsabban közeledik a változás.