Erdélyből nézve a magyarországi politika üvöltöző ketrecharc lett

Van egy olyan mondásom, hogy százszor visszasírjuk még a pufajkást. És ezt nem csak úgy odavetem a nagy magyar semmibe, hanem úgy mondom, mint egy erdélyi magyar, aki a 90-es évek közepétől először kívülről nézte ezt az egész „anyaországi demokráciát”, aztán belesodródott állampolgárként, szavazóként, címeres magyar igazolvánnyal, mindenestől. Mert régen az ember itt Erdélyben még úgy gondolta, hogy ha Budapesten történik valami, az ránk is tartozik, ha másképp nem, lélekben biztos. Aztán egyszer csak lett magyar igazolvány, lett honosítás, lett ünnepélyes állampolgársági eskü, magyar személyi, magyar útlevél, lett szavazati jog és mindezekkel együtt lett az az érzés is, hogy a magyar politika akkor is ide-oda rángat minket, ha nem akarjuk.

Régebb még az volt a kép, hogy Magyarország a „nagy testvér”, a menedék, anyaország, az a hely, ahol mégiscsak magyarul beszél mindenki, ahol nincsen prefektus, aki megkérdezze, hogy ezt most milyen nyelven mertem leírni, ahol nem kell kétszer is meggondolni, milyen zászlót tűzök ki az ablakba. Aztán az ember felcseperedik, és átlapozza az anyaországi híreket, és azt látja, hogy ott is mindenki mindenkit utál, csak hangosabban, nagyobb stábbal és több közpénzből.

A kilencvenes években még úgy tűnt, ott legalább van valami kultúrája az országlásnak. Innen nézve furcsa nosztalgia, de Antallt, Gönczöt, Kunczét, Dávid Ibolyát, Csurkát vagy Pető Ivánt nézni olyan volt, mint egy vitaklubot, ahol nem dobálóztak székekkel, nem hangoztak el súlyos, sértő szavak. Nem szerettük mindegyiket, de legalább úgy tűnt, van bennük tartás s mi itt Erdélyben azt hittük, a demokrácia ilyen: civakodnak, de van határ. Erre ma már az ember csak legyint, mint a szomszéd nénire, aki szerint Ceaușescu idejében legalább lehetett kapni villanykörtét, ha az áramellátás legtöbbször szünetelt is.

A kétezres években még úgy tűnt, lehet vita, hisz Orbán, Medgyessy, Gyurcsány legalább leültek egymással egy-egy stúdióban, élő adásban és innen nézve azt mondtuk, hogy ez még mindig sokkal jobb, mint amit mi megszoktunk a román parlamenttől. Aztán jött 2004. december 5., 2006, az őszödi beszéddel, gumilövedékkel és országos idegrohamokkal. Akkor kezdtem megérezni, hogy ebből káosz lesz, de még mindig úgy gondoltam, hogy Magyarország majd kinövi ezeket és tanul majd a hibákból.

El is kezdődött a tanulás folyamata, de az alig pár éve lezajlott történések öröksége mély nyomot hagyott. Magyarország tanult is, csak nem azt, hogy hogyan kell normális országként működni, hanem folytatva a megkezdett gyűlöletkeltést sikerült tökélyre fejleszteni az ellenségkép képzését. 2010 után a Fidesz úgy ráült az egészre, mintha államosították volna a közbeszédet is. Soros, migráns, Brüsszel, dollárbaloldal, libsi. Ezek a szavak még itt a székely kocsmák teraszán is visszhangoznak, mi meg csak nézünk ki nagy okosan a fejünkből, hogy ha nem tapsolsz a visszhangnak, akkor már gyanús vagy.

Persze nem csak a kormány tudja a műsort, hisz az ellenzék is keményen hozzátette a magáét. Gyurcsány a Demokratikus Koalíció élén, a Momentum, az LMP, Jakab Péter, Hadházy Ákos, a Mi Hazánk, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy egy magyarországi vita gyakorlatilag kimerüljön az O1G-zésben, felcsútiban, fidess-ezésben.

És akkor megjelent Magyar Péter is, a Tisza Párttal. Az ember azt hitte, na, ez most valami újat csinál. Erre kiderül, hogy csak mindenkire ráborítja az asztalt, nagyokat mond, jobbra-balra, fel-le üt, minden irányba száll az ige, és ettől az emberek valahogy új reményt, új Messiást látnak. Innen Erdélyből nézve úgy tűnik, hogy Magyarországon az lett a politika definíciója, hogy ki tudja jobban utálni a másikat, és ki tudja ügyesebben eladni, hogy „na, majd én szétverem őket”. Ott tartunk, hogy már annak is tapsolnak, aki legalább más hangsúllyal üvölt és annak drukkolnak, melyik influenszerecske, melyik pártnyalonc tud gyűlölködőbb szavakat leírni, felmondani a közösségi oldalakon.

A parlament meg úgy néz ki, mint egy élő trash reality. Nincsenek viták, nincsenek érvek s ha valaki nem nevezi a másikat hazaárulónak, tolvajnak, senkiházinak tíz percen belül, azt hiszik, rosszul lett. Ez nem demokrácia, hanem egy kocsmai verekedés lassított felvételen, közpénzből, öltönyben.

Én meg itt ülök Erdélyben, magyar állampolgárként (is) hol a multikultinak hazudott Kolozsváron, hol csendes szülővároskámban, Baróton és azt érzem, hogy ez az egész nem értem van, hanem csak átmennek rajtam, rajtunk keresztül a dolgok. Ha kellünk a számokhoz, ha statisztikát kell csinálni, ha szidni kell Brüsszelt, akkor hirtelen mi vagyunk a nemzet testvérei, ha meg kritizálni mernénk valamit, akkor meg „nem értjük a valóságot”. Hát dehogynem értem: csak nem szeretem.

Nem azért fordultam el a magyar politikától, mert mindegy, mi történik ott, hanem, mert egy ponton rájöttem: ez az egész nem egy közösség jövőjéről szól, hanem arról, ki tudja hangosabban ráfogni a másikra, hogy tönkreteszi a hazát. És közben tönkremegy az is, aki sosem kért ebből az egészből semmit. Én sem kértem, csak belesodródtam, mint annyi más külhoni magyar. Papíron érintett vagyok, lélekben meg egyre inkább menekülő.

És ilyenkor jut eszembe újra az a mondat, amit néha csak félvigyorral, néha teljes undorral mondok: százszor visszasírjuk még a pufajkást. Mert ha így megy tovább, tényleg eljön az a nap, amikor nem az lesz a kérdés, hogy ki kivel van, hanem az, hogy ki meri még kimondani, hogy elege van ebből az egészből. Én kimondtam.