Az autonómia-statútumoktól a nótázásig

Hozzám hasonlóan öreg emberek még emlékezhetnek rá, milyenek voltak a ’90-es években, bimbózó hazai demokráciánk hajnalán az RMDSZ kongresszusai. Elkeseredett viták a különböző autonómia-koncepciók hívei között, hatalmi harcok, háttér-lobbik, néha pedig az önkéntelen humor gyöngyszemei előzték meg a keserves kompromisszumok árán meghozott döntéseket.

A hőskorban a kongresszusok két napig tartottak, s minden megszólalást feszült figyelem, olykor indulatos bekiabálás, vagy lelkes taps követett. Tétje volt a döntéseknek, a küldöttek képesek voltak egyetlen mondaton órákig vitatkozni, hogy aztán minimális többséggel fogadják el egyik vagy másik változatot. Emlékszem például a brassói kongresszus abszurd drámára emlékeztető fejezetére, amikor az elnökválasztás előtti utolsó pillanatig nem lehetett tudni, hogy Tőkés László indul-e a tisztségért vagy sem. A volt püspök hívei végigjárták a küldötteket és letapogatták, hogy állítólag a megapásztor sovány különbséggel megnyerné a meccset Markó Bélával szemben, azonban ez neki kevés volt, a nemzet hősét, vagy közfelkiáltással, a Duna jegén koronázzák meg, vagy sehogy. Piszlicsáré szavazósdiba ő nem ment bele, de még ezt sem tette egyértelművé. Márton Árpád egyértelmű kérdésére kitérő választ adott, majd otthagyta a felforrt hangulatú gyűlést. Így aztán Markót – Mina László ellenében – elsöprő többséggel választották meg.

De említhetném az első kolozsvári kongresszust is (1995), ahol a grémium azzal töltötte értékes idejét, hogy megerősítse a közelmúltban elhunyt Nagy Benedek volt képviselő kizárását a Szövetségből, mert az egy érzelemittas felszisszenésében bírálni merte Tőkést, aki a Kossuth rádiónak nyilatkozva beismerte, hogy együttműködési nyilatkozatot írt alá a Szekuritáténak („aláírtam, mint bárki más”). Így aztán az alapszabályt és a programot valamikor hajnali öt órakor fogadták el, amikor Rudas Ernő – a máig legkarizmatikusabb bukaresti magyar nagykövet – már aludt a székeken, leglelkiismeretesebb beosztottja, Alföldi László viszont még akkor is szorgalmasan jegyzetelt.

Aztán ott volt a szatmári kongresszus (2003), ahol az akkori magyar és román miniszterelnökök – Medgyessy Péter és Adrian Năstase – is jelen voltak és bejelentették az erdélyi autópálya megépítését (ami azóta sem készült el teljes egészében). Ennél fontosabb azonban a kongresszus autóbusz-metaforája, amellyel a küldöttek majd mindegyike próbálta leírni a szövetségben kialakult szakadásközeli helyzetet. Végül a képzeletbeli buszról leszállították az addigra perifériára szorult Tőkés Lászlót (a kongresszus megszüntette a tiszteletbeli elnöki státust), az „erdélyi Fidesznek” nevezett Reform Tömörülés pedig önként szállt le a buszról, hogy a szatmárnemeti Láncos Templomban új masinát eszkábáljanak maguknak (Magyar Polgári Szövetség), amely azonban sohasem tudott versenyezni az RMDSZ-el. Később már nem is volt rá szükség, mert a Szövetség egésze lett az „erdélyi Fidesz”. Soha nem felejtem el a radikális küldöttet, aki az RMDSZ-en belüli szakadásról beszélve átizzadt homlokát az előcsarnok hideg márványlapjához szorítva, mintegy magának mondta: „ez a vég, elvesztünk”.

Ehhez képest a minap Zsukiménesen (Kötcséhez mérhető település) megtartott kongresszus kimerült egy miniszterelnöki nótázásban (félreértés ne essék, nem Bolojan énekelt), merthogy a főni lejött a birtokra (nem, nem Hatvanpusztára), hogy gatyába rázza a vazallusokat, akiknek hűségére az alternatíva megjelenése óta talán már kevésbé számíthat és kijelölje a legfontosabb kongresszusi célkitűzést: a Fideszre kell szavazni. Minden más csak biodekoráció volt, amelyik – akár egy hokimeccsen – eldallotta a Székely Himnuszt – hogy a román sajtónak is legyen miről írnia.
Van azonban egy dolog, ami nem változott: Szabó Ödön akkor is, most is dakota közmondásokat mondott.