Határátlépés

Kemény János a régi Erdély legendás alakja, báró, író, színigazgató, egy művelt, kedves, értelmes ember. Mindaz, amire esküdnünk kellene, és amire retorikailag mindenki esküszik, hiszen retorikailag mindenki polgár, aki érdemei következtében jutott oda, ahová jutott, nem azért, mert az apja az volt, aki.

Valójában persze tényleg csak retorikai szempontból van így, vagy még úgy sem. Annyit emlegettük az egykori arisztokráciát, a Bánffykat és Keményeket, amíg a puszta tény, hogy valaki arisztokrata, máris erénnyé vált, okossággá és érdemmé.

Most az egyik Kemény-utód borzalmas bejegyzésben tapsikolt a Perintfalvi Rita elleni szégyentelen támadásnak. Ez az úr folyamatosan büszke arra, hogy ő utód, de szemlátomást semmi köze ahhoz, akinek az utóda, már a nevén kívül, természetesen.

Áradó örömét egy „liberális mentes” csoportban fejezte ki – ez sem vall arra a Kemény Jánosra, aki minden jel szerint „liberális” volt: nem nézett le senkit, nem kapaszkodott fel a báróságára, s a magyarságot nem az agresszión mérte.

A fejlemény azért mégiscsak logikus, elvégre vármegyék és ispánok hangulatában élünk, s ettől bizonyára sokakban az a szemlélet épül, hogy egyfajta vajdaságban lakoznak, ahol ők az urak, vagy ha nem ők, ez csak idő és trágárság kérdése. Hiszen ők „leszármazottak”, s mint borban a gyöngy felfelé, hozzájuk lefelé jutott el mindaz, amit minden szempontból előkelő elődjük képviselt.

A baj nem is ez. A baj az, hogy egy bizonyos csoportozatban ez lett a magyarság szinonimája: még büszkék is arra, hogy közönségesek. A nő az ő szemükben amúgy is egyfajta hangyakirálynő: ül a föld mélyén, és szül látástól vakulásig. A hatalom s a vélemény nem neki való, illetve kizárólag a férfiak kijelölte területen való neki. Perintfalvi Rita pedig jócskán túllépett mindenféle vonalakon. Neki tehát bűnhődnie kell, bármi áron és bármiféle eszközökkel.

Azért írtam alá és osztottam meg a tiltakozást, mert ezt nem szabadna hagyni, sem Erdélyben, sem bárhol a világon. Manapság bárkiről össze lehet szerkeszteni egy kompromittáló videót, és zsírosan röhögni rajta. A rágalom pedig, mint Rossinitől tudjuk, olyat robban, mint az ágyú.