A halottak nem védekezhetnek. Kincses Előd halálára

Július 4-én, a marosvásárhelyi református temetőben temették el Kincses Elődöt, a romániai magyar kisebbségi jogvédelem kiemelkedő alakját. A gyászoló család előre jelezte, hogy a temetés nem sajtónyilvános esemény. Közleményükben kifejezetten kérték a sajtót és közéleti szereplőket, ne készítsenek fényképet vagy videófelvételt, tartsák tiszteletben a család gyászát, valamint az elhunyt kegyeleti és személyiségi jogait.

Döntésük hátterében az állt, hogy Orbán Viktor miniszterelnök előzetesen jelezte részvételi szándékát. A család kényes helyzetbe került: nehéz lett volna a miniszterelnököt eltiltani attól, hogy kegyeletét lerója. Ugyanakkor világosan látták a kockázatot: ha Orbán megjelenik, és jelenlétét kommunikációs célokra használja, a temetés – a személyes gyász pillanata helyett – politikailag terhelt eseménnyé torzul. Épp ezt szerették volna elkerülni.

Félelmük nem volt alaptalan: bár a szertartáson a miniszterelnök az „egyszerű emberként” jelent meg stábja alaposan dokumentálta részvételét. A felvételek rövid időn belül megjelentek saját Facebook-oldalán, majd fideszes politikusok – köztük Zsigmond Barna Pál és Nacsa Lőrinc – továbbosztották, végül a propagandagépezet felerősítette őket. Pontosan az a politikai látványosság lett belőle, amit a család kifejezetten szeretett volna elkerülni.

A kívülálló, aki halála után hirtelen fontossá vált

Orbán a temetés napján posztolt videóban harcostársnak nevezte Kincses Elődöt. Ez nemcsak történelmileg hamis, hanem tudatos politikai torzítás: szándékos kísérlet arra, hogy egy olyan ember emlékét, aki egész életében elutasította a hatalmi játszmákat, utólag beillesszék egy fideszes narratívába.

Holott Kincses Előd soha nem tartozott a magyar kormánypárt holdudvarához. A kilencvenes és még a 2010-es évek elején is – sok más erdélyi értelmiségihez hasonlóan – reménykedve figyelte az akkor még demokratikus megújulást ígérő Fideszt. A politikai irányváltás, az egyre represszívebb, antidemokratikus kormányzás, az EU-ellenes retorika és a szuverenitásra hivatkozó belpolitikai zártság miatt azonban fokozatosan szembefordult vele. Mert ez az irány – elvi és gyakorlati szinten is – a többségi hatalom erősítését szolgálta a kisebbségek rovására. És épp ezért vált számára elfogadhatatlanná, mert úgy látta: mindez nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben is a magyar közösség jövőjét sodorja veszélybe.

Élete utolsó éveiben egyértelműen kormányváltást szeretett volna látni.

Mindezt azonban nem hangoztatta nyilvánosan – ennek okát is világosan megfogalmazta: „Nem akarok még egyszer egyedül maradni.” E mondatban benne van az egész életének legfájdalmasabb tapasztalata. Az 1990-es fekete március idején – a marosvásárhelyi etnikai zavargások napjaiban – Kincses Előd még a romániai magyar közélet kulcsszereplője volt. Ahogy Parászka Boróka is felidézi, ő volt az, aki a feszültség csúcspontján higgadtságra intette a tömegeket, tárgyalt, megelőzött, életeket mentett. Mégis, ahelyett hogy elismerték volna ezt, koncepciós eljárást indítottak ellene. Bujkálnia kellett, majd évekig Budapesten élt száműzetésben.

Amikor végül visszatérhetett Romániába, addigra a romániai magyar közélet már új struktúrák mentén szerveződött. A rendszerváltás után létrejövő RMDSZ fokozatosan intézményesedett, és egyre inkább politikai pártként kezdett működni. A kezdeti mozgalmi logikát felváltotta a politikai reprezentációt és hatalmi alkukat előtérbe helyező működésmód, amely a független hangokat egyre kevésbé tudta vagy akarta integrálni. Kincses Előd – aki addigra már túl volt üldöztetésen, emigráción, és erkölcsi helytálláson – nem kapott helyet ebben az új struktúrában.

Nem a szakmai felkészületlenség vagy a politikai alkalmatlanság miatt – épp ellenkezőleg. Függetlensége, jogi precizitása és kompromisszumot nem tűrő morális tartása tette zavaróvá. A pártlogika nem tudott mit kezdeni egy olyan figurával, aki nem a politikai érdekhez mérte döntéseit. Így került – a peremre.

Egy tiszta név politikai újrahasznosítása

Ki gondolta volna, hogy a romániai magyar közélet egykori perifériára szorított alakja, akit sokan leginkább lánya, Kincses Réka dokumentumfilmje révén ismernek „Balkán bajnokként” – halála után hirtelen ismét közéleti szereplővé válik? Pontosabban: politikai eszközzé. Orbán Viktor és kommunikációs stábja gondoskodott róla, hogy integritásban megőrzött életét a miniszterelnök pillanatnyi érdekeinek szolgálatába állítsák.

Az „egyszerű emberként” való megjelenés Kincses Előd temetésén nem – vagy nem csak – főhajtás volt, hanem tudatosan felépített gesztus is. Ezt a benyomást kelti a Krónikának adott interjúja is, amiben visszautal a májusi romániai elnökválasztás során tett kijelentésére, amikor méltatta a magyarellenes szélsőjobboldali AUR vezetőjének, George Simionnak a szavait. A tihanyi beszéd egyértelmű politikai botrányt váltott ki, de Orbán most úgy próbálta elkenni a felelősséget, hogy „a textus kevésbé fontos, mint hogy mikor mondja az ember”, és hozzátette: „egy választási helyzet fölfokozott idegállapot”. Mintha nem az lett volna a probléma, hogy a magyar miniszterelnök magyarellenes nacionalista politikust méltatott, hanem az, hogy az erdélyi magyarok túl érzékenyen reagáltak. Ez a fordítás már maga a cinizmus.

Nem lehet nem arra gondolni és nem azt látni, hogy Orbán Viktor most próbálja visszaépíteni saját erdélyi legitimitását – de ez nem megy automatikusan, különösen nem úgy, hogy a korábbi gesztusok következményeit nem vállalja, ezért mások emlékét használja fel ehhez. Minden jel arra mutat, hogy a temetési szereplés, valamint a hozzá kapcsolt interjú célja az volt, hogy Orbán relativizálja a májusi kijelentésének hatását, és ismét a védelmező, összefogást kereső vezető szerepében jelenjen meg. Ehhez azonban egy olyan ember emlékére telepedett rá, aki egész életében saját utat járt. Kincses Előd szinte mindig egyedül képviselte az ügyeit, nem igazodott politikai táborokhoz, nem volt kiszámítható szövetséges – a szó legnemesebb értelmében önjáró volt. Tipikus független jelölt, magányos jogharcos, sokak szemében afféle erdélyi Don Quijote.

A legtöbb ügyét magányosan, egyedül vitte végig. Halála után mégis belehelyezték egy olyan történetbe, amelynek tudatosan nem kívánt részese lenni.

Most, hogy már nem tud tiltakozni, a neve hivatkozási alappá válhat. Valakit, akire még lehet takarózni, akit még lehet idézni – és akit már nem kell megkérdezni. Az a politikai logika, amely élőként nem tudott mit kezdeni vele, most hirtelen büszkén vállalja. Aki nem kellett élő lelkiismeretnek, az jól jön halott szövetségesként.

Nem ezt érdemelte. Lehet, örült volna, megtisztelőnek érezte volna, hogy a magyar miniszterelnök annyira értékelte, hogy eljött a temetésére. De azt, hogy megszegve a család kifejezett kérését, fotókat és videókat készítve, „harcostársaként” emlegetve hozzákapcsolta saját politikai rendszeréhez, amelytől Kincses már életében elfordult – azt biztosan nem tűrte volna. Ebben nem lett volna benne.

Élete egyik legnagyobb erénye az volt, hogy tudta átértékelni, árnyalni nézeteit, és ezt folyamatosan megtette. Haladt a világgal, és mindig hajlandó volt felülvizsgálni, amit korábban gondolt. Többek között ezért is volt egy kicsit mindig egyedül. Utolsó nyilvános beszédében például, amikor az Árpád-fejedelem díjat átvette, arról beszélt: Trianon nemcsak veszteség, hanem tanulási lehetőség is volt – a nemzet egyedi tudást szerzett más kultúrák, más népek megismerése révén, ezt kamatoztassuk, legyünk képesek élni vele. Ez is tanúsítja, mennyire hamis az a kép, amely Kincses Elődöt úgy mutatja be, mintha egész életében egyetlen politikai táborban állt volna.

És pontosan ezért kellett ezt most megírni, hogy rögzítve legyen: Kincses Előd nem beskatulyázható, nem kisajátítható, nem körbehordozható trófeaként. Egész életében távol tartotta magát attól, hogy kétes politikai alkuk része legyen. Munkásságát lehet vitatni, értelmezni, újraolvasni – de erkölcsi tartását nem. Legalább ezt hagyjuk meg neki.