Az igazi fekete lyuk: a költségvetési hiány neve a pazarlás

Miközben a politikai osztály minden figyelmét leköti, hogy miként lehetne betömni a költségvetési hiány egyre táguló lyukait, kevesen beszélnek arról az elefántról, amely évtizedek óta ott álldogál a közpénzek folyosóján: a pénzpazarlásról. Mert lehet itt deficitről, különadókról, speciális nyugdíjakról és újraelosztásról beszélni reggeltől estig, de ha közben egy községi weboldalra többet költünk, mint egy kisvállalkozás egy komplett online boltra, akkor nem a gazdasági gond a legnagyobb baj, hanem a józan ész teljes hiánya.

Romániában mára intézményesült az a gyakorlat, hogy „pályázni kell” legyen szó falunapokról, kultúrházról, tűzoltószerről, vagy egy völgyhídnak álcázott, szavazatszállító zsákutcáról.

Az uniós vagy állami forrásból megvalósuló beruházások jó része nem a szükségletekre válaszol, hanem a pénz elköltésére mintha az lenne a cél, hogy elmenjen, ne az, hogy hasznosuljon.

Vegyük sorra csak néhány friss, dokumentált esetét ennek az irracionalitásnak: egy kolozsvári állami intézet 396 000 lejt, azaz közel 80 ezer eurót költ a 2025-ös évre weboldalának tárolására. Ez annyi pénz, amiből normál körülmények között egy komoly céges portált lehetne felépíteni és üzemeltetni éveken át. Pantelimon városi hivatala 21 600 eurót fizetett ki újságokra. Nem nyomda, nem kampány, nem tájékoztatás, hanem újság-előfizetésekre. Valószínűleg aranyozott betűkkel szedett, kézzel illusztrált lapszámokról lehet szó. Sellenberk önkormányzata 160 000 eurót költött kataszteri szolgáltatásokra. A földmérés hasznos dolog, de ennyiért már GPS-műholdat is lehetne bérelni, nemhogy néhány telekhatárt meghúzni. Năvodari városa 45 000 eurót fizetett ki egy kotró-rakodó gép bérlésére, úgy, hogy nem derül ki, mennyi időre. Havi díj? Heti? Egyetlen nap? A válasz sehol, a pénz viszont elment. Vászlón, egy kisvárosban, 362 000 euróba kerül az elektromos vezetékek áthelyezése a „Filaturii” lakónegyed utcáinak felújításához című munkálat. Ennyibe kerül a kábelek odébb rakása. Kérdés: mennyibe kerül majd maga az út?

És ne áltassuk magunkat: Székelyföldön sincs másként. Háromszéktől Csíkszéken át Marosvásárhelyig, a községi büdzsék soraiban olyan „kreatív” kiadások szerepelnek, amelyek egy normális világban legalábbis kérdéseket vetnének fel.

Sepsiszentgyörgyön 542 000 lejt áldoztak elektromos autók töltőállomásaira akkor, mikor a nyertes kolozsvári cég oldalán fellelhető adatok szerint tokkal-vonóval egy töltőállomás 3 000 lejbe kerül. A Kovászna megyei Dálnokon 53 000 euróba kerül egy terv, amely a helyi szállítás (?) infrastruktúráját célozza meg. Ugyancsak a Kovászna megyei Hidvég község több mint 30 000 eurót fizet vagy fog fizetni IT-felszerelésre (bútorzat és szoftverek nélkül!). El nem tudom képzelni, hogy milyen gamer-videókártya kerül a titkár/nő számítógépjébe…

A Hargita megyei Balánbányán majdnem 1 400 000 euróba kerül egy óvoda(!) inkubátorházzá való átalakítása. Márvánnyal rakják ki a lépcsőket? A Székelyudvarhelyi Városházán meglévő integrált információs rendszer karbantartási, műszaki támogatási és fejlesztési szolgáltatásainak beszerzése 20 eurocent híján 70 000 euróba kerül. Hargita megyében szép dolgokat is csinálnak: Csíkjenőfalván zöldövezetet alakítanak ki! A szépnek, a zöldnek, a friss levegőnek viszont ára van: csak 145 000 euró! A felsorolás végére hagytam egy érdekességet: a Marosvásárhelyi Orvosi, Gyógyszerészeti, Tudomány és Technológiai Egyetem (George Emil Palade) 297 lejért szerez be félliteres cukormentes Pepsit. Orvosi egyetem, tehát mindenképp cukormentes! Egy üvegért vagy százért fizetnének ennyit? Nem lehet tudni. De itt se kérdez senki, legfeljebb legyint.

A valódi reform nem ott kezdődik, hogy hány százalék lesz az áfa, hanem mikor kimondjuk:

a közpénz nem magánlehetőség, nem „ingyenpénz”, nem „vissza nem térítendő”, nem „úgyis elszámoljuk valahogy”, hanem közösségi vagyon, amelynek egyetlen értelme a közjó szolgálata.

A költségvetés nem egy kondér, amibe mindenki belenyúlhat a kanalával, hanem egy szerződés az állam és az állampolgár között. És ezt a szerződést mostanra annyira széttéptük, hogy már csak a nevében létezik.

A jelenlegi deficit tehát nem csupán számszerű kérdés. Az óriási hiány mögött nemcsak makrogazdasági folyamatok állnak, hanem mikroszintű hülyeség, intézményesített pazarlás, korrupció, nemtörődömség, helyi szinten meghozott irracionális döntések – és sok esetben, mondjuk ki: lopás.

Farcádi Botond cikkében joggal ír a bizalmi válságról, de a bizalom nemcsak akkor kopik meg, amikor valaki különnyugdíjat kap, vagy amikor titkosítják a vagyonnyilatkozatokat. A közbizalom akkor is meghal, amikor a falu végén 1,5 millió lejért épült aszfaltút két év alatt szétporlad vagy mikor az orvosi rendelő új festése alatt ugyanaz a penész marad 25 000 euróért, amikor mindenki tudja, hogy a projekt fele haszontalan, a másik fele meg túlárazott és mégis megtörténik, újra és újra.

Aki tehát komolyan akarja venni a romániai gazdaság rendbetételét, annak nemcsak deficitet kell csökkentenie, hanem a pazarlás kultúráját kell felszámolnia. Azt a kultúrát, amelyik a pénzt közösségi cél helyett magáneszköznek látja, és amelyik minden valódi reformot meghiúsít.

Sokan beszélnek mostanában strukturális reformokról. Talán ideje lenne felvenni a listára egy új fogalmat is: a közpénzek józan és transzparens felhasználását. Egy olyan országban, ahol még mindig a „kinek a cége nyeri meg” kérdés dönti el, hogy ki fúr kutat, épít óvodát vagy szállít számítógépet, addig nem lehet valódi előrelépést várni sem gazdaságilag, sem társadalmilag.

Nem nagy ívű ideológiákra van most szükség. Elég lenne, ha a helyi és országos döntéshozók legalább egyszer leülnének, és végignéznék a községek, városok, megyék költségvetéseit. Nem Excel-táblázatként, hanem kérdésekként: tényleg erre van szükség? Tényleg ennyibe kerül? Tényleg senki sem szól, ha hülyeség?

Ha ezek a kérdések végre felmerülnek, talán nemcsak a deficitet lehetne csökkenteni, hanem vissza lehetne szerezni valamit abból, amit az elmúlt évtizedekben a döntéshozók igazán elvesztettek: a polgárok bizalmát.