Olvasói levél a Transtelexnek: Haza szeretnék menni, nem elmenekülni a választások miatt
Az utóbbi hetekben sokan megszólaltak az elnökválasztás kapcsán. Politikusok, elemzők, aktivisták, közéleti szereplők fogalmazták meg, mit látnak tétnek, merre halad az ország, mit remélnek – vagy mitől félnek. Ezek között a hangok között ritkábban jut szóhoz a hétköznapi ember. Még ritkábban az, aki nem itthon él, de nem is szakadt el. Aki távolról figyel, de nem közömbösen. Az alábbi levelet egy huszonéves fiatal írta nekünk. Sokat gondolkodtunk azon, hogy megosszuk-e Kiss Diana Victoria levelét az olvasókkal, de – arra gondoltunk – talán éppen azért érdemes elolvasni, mert egy generáció érzéseit, reményeit és szorongásait fogalmazza meg – olyan hangon, ahogy csak az tud beszélni, aki nem mondott még le a hazájáról.
„Minden reggel a szorongás kelt ki az ágyból. A geopolitikai bizonytalanság, a klímaválság, a gyerekvállalás körüli dilemmák, a karrierépítés, és az ezekkel együtt járó szociális elvárások olyan terhet rónak a korosztályomra, hogy sokunk számára már csak az antidepresszánsok kínálnak átmeneti enyhülést. Én is közéjük tartozom. De most nem róluk, hanem magamról szeretnék beszélni.
Huszonhat éves vagyok. Külföldön dolgozom. Papíron minden rendben van, mégis borzasztóan hiányzik az otthonom. Az az otthon, amely napról napra egyre távolibbnak tűnik. Mintha elsüllyedne valahová, ahonnan már nem látni meg.
Kívülről úgy tűnhet, jól megy a sorom. De ne gondolják. Nem azért vagyok itt, mert elhagyni akartam valamit, hanem mert tanulni, tapasztalni akartam. Tudást gyűjteni, amit egyszer hazavihetek. Mert haza akarok menni. Erdélybe. Romániába.
Oda, ahol a nagyszüleim a nyugdíjas éveikben is hajlonganak a kertben, hogy 2 lejért szárított virágcsokrot adjanak el, és azt a két lejt rám, a tanulásomra fordíthassák. Mert abban reménykednek, hogy jobb sorsom lesz, mint nekik volt. Hálás vagyok nekik. És ez a hála része annak a felelősségnek, amit érzek az otthonom iránt.
A távollétem alatt megtanultam, hogyan lehet másképp dolgozni, gondolkodni, élni. Ezeket az élményeket nem megtartani akarom, hanem megosztani – otthon. Ahol szeretek lenni. Ahol az ételek íze ismerős, ahol a barátaim vannak, ahol egy augusztusi paradicsom rózsaszínesen, lédúsan, torzan tökéletes, és ahol egyetlen harapásban benne van a gyerekkorom.
De most szorongok.
Attól félek, hogy csak én akarok változást. Hogy az az ország, ahová visszavágynék, talán nem akar már tanulni. Nem akar fejlődni. Vagy legalábbis túl kevesen akarnak. Túl sok a gyűlölet, és én nem látom, hogyan lehetne egyszerre tanulni és gyűlölni. A gyűlölet túlságosan is lefoglalja az embert. Elvesz tőle. Megbénítja.
Én egy fejlődő Romániát szeretnék. Egy olyan országot, ahol a gyerekeim magyarul is beszélhetnek, tanulhatnak, szerethetnek, és maradhatnak. Mert most túl sokan mennek el.
Kérlek, szavazz – hogy maradhassunk. Nemcsak én, hanem mindazok, akik hazavágynak, nem azért mert nincs választásuk, hanem mert otthon akarják folytatni."
Adó 3,5%: ne hagyd az államnál!
Köszönjük, ha idén adód 3,5%-ával a Transtelex Média Egyesületet támogatod! A felajánlás mindössze néhány percet vesz igénybe oldalunkon, és óriási segítséget jelent számunkra.
Irány a felajánlás!