Akkor is meg kell állítanunk Simiont, ha Orbán őt dicséri, és az RMDSZ hallgat

Van az a pillanat, amikor nem lehet tovább magyarázkodni, kivárni, óvatoskodni. Az erdélyi magyar közösség jogai és biztonsága most valódi veszélybe került – nem csak George Simion miatt, hanem azok miatt is, akik félrenéznek, hallgatnak vagy udvariasan megértőnek mutatkoznak.

Orbán Viktor péntekenegyetértését fejezte kiazzal a román elnökjelölttel, aki politikai karrierjét a magyar katonák temetőjének meggyalázásával kezdte, és akinek pártja és a hozzá köthető civil szervezetek több mint száz pert indított magyar nyelvhasználat és szimbólumok ellen. Aki nyíltan a kisebbségi jogok elleni fellépésével kovácsolt magának politikai tőkét.

És mit tesz erre az RMDSZ? Semmit. A szóvivőjük szerint ez „két különböző diskurzus”. A pártvezetés nem szólal meg, nem háborodik fel, nem vágja Orbán Viktor fejéhez, hogy épp most árulja el azokat, akik 15 éve lojalitással, szavazatokkal és politikai engedelmességgel szolgálták Budapest céljait.

Közben az erdélyi magyar történelmi egyházak püspökei – katolikusok, reformátusok, evangélikusok, unitáriusok – közös nyilatkozatban kérik a híveket, hogy ne támogassák a szélsőséges jelöltet. A romániai magyar közélet minden felelős szereplője világos üzenetet küld. Az RMDSZ most is #StopSimion hashtaggel kampányol – nyilvánvalóan felismerve, hogy George Simion hatalomra kerülése veszélyt jelent az erdélyi magyar közösségre. Ugyanakkor még mindig nem hajlandó nyilvánosan, egyértelműen kimondani, hogy Orbán Viktor nyilatkozata, amely a Simion-féle retorikával vállal közösséget, árulás. Ez a helyzet nem csupán politikai gyávaság kérdése – hanem mélyen tudathasadásos állapot:

egyszerre próbálnak mozgósítani Simion ellen, miközben nem mernek szembefordulni azokkal, akik legitimálják őt.

A pártvezetés láthatóan úgy próbál manőverezni, hogy megtartsa mindkét lojalitását: a közösség felé is, és Budapest irányába is. Csakhogy ez a kettő immár kibékíthetetlen. Egyik oldalon ott a valóságos félelem a közösségi jogok felszámolásától, a másikon egy politikai centrum, amely ezt a fenyegetést elbagatellizálja, vagy épp el is ismeri.

Mi ez, ha nem szakadék? Nem csak politikai, hanem erkölcsi is. Miközben a kampány végéhez közeledve minden józan ember mozgósítana a gyűlöletpolitikával szemben, a Fidesz kettős beszéddel, az RMDSZ pedig hallgatással ássa alá ezt az erőfeszítést.

Ez most nem a „túlfinomkodott külpolitika” ideje. Ez a pillanat, amikor nyíltan ki kell mondani: az RMDSZ nem képviseli már hitelesen az erdélyi magyarok biztonsági érdekeit, ha nem tudja – vagy nem meri – világosan elhatárolni magát a budapesti cinizmustól.

Mi történt pontosan Tihanyban?

Orbán kinyilatkozása nem a semmiből jött, láthattuk ennek jeleit korábban is. Az oroszpárti, Trump előtt hajbókoló magyar miniszterelnök már jó ideje azon ügyködik, hogy az európai diktátorocskákból, szélsőjobbos politikusokból erős szövetséget kalapáljon. Marine Le Pentől Robert Ficóig, Vučićtól Alice Weidelig hosszú a sor: mindazok, akik a demokrácia leépítésére, a jogállamiság megkerülésére és kisebbségi jogok felszámolására építették politikájukat, előbb-utóbb Orbán Viktor asztalához kerültek. Miért hittük, hogy Románia esetében ez másképp lesz?

Aztán jött Simion, aki magát a román Orbán Viktornak kezdte nevezni, és egy az egyben alkalmazta ugyanazt a receptet, amit Orbán már kipróbált: Brüsszel rossz, az LMBTQ veszélyes, védjük meg a nemzeti értékeket stb. Csakhogy most mindez az erdélyi magyarok ellen is irányul.

A magyar miniszterelnök pedig, aki éveken keresztül a határon túli magyar közösségek önjelölt patrónusaként lépett fel, most a szélsőjobboldali, nyíltan magyarellenes George Simion szavait idézi egy templomszentelésen, majd kijelenti: „teljesen egyetértünk”. Nem véletlen elszólás volt ez, nem egy rosszul megválasztott fordulat. Az esemény nyilvános volt, szimbolikus térben és időben: a keresztény értékek melletti kiállásról szóló üzenetben Orbán Viktor nem a kisebbségi közösség, a szélsőség térnyerésétől rettegő erdélyi magyarok mellett állt ki, hanem egy román nacionalistáról nyilatkozott elismerően. Az „összefogás” fontosságáról beszélt.

Ez a kijelentés egy olyan politikai irányváltás, amelynek következményei beláthatatlanok lehetnek az erdélyi magyar közösségre nézve.

Orbán nem egy történelmi példát idézett vagy elvont eszmei síkon értett egyet. Egy kampányban álló jelölt mondatait idézte – akinek programja a magyar közösség jogainak visszaszorításáról szól.

Kinek mit üzent Orbán ezzel a kiállással?

A romániai magyaroknak azt üzente: nem számítotok. Az a politikai hatalom, amely éveken át sajátjának nevezte a határon túli magyar közösségeket, most, amikor valódi fenyegetés éri őket, nem hogy nem áll mellé, de egyenesen a fenyegető mellé sorakozik fel. Nem hallgat, hanem elismeri azt a politikust, akinek térnyerése konkrét veszélyt jelent az erdélyi magyar kisebbségre.

Orbán Viktor ezzel azt is kimondta: megvettelek benneteket. Templomokkal, szólamokkal, MCC-vel, támogatási rendszerekkel. Megvettem a pártotokat, a médiátokat, a közéleti szereplőiteket. És most eljött a pillanat, amikor egyértelműen közli: az enyémek vagytok. Ha azt mondom, Simion nem veszély, akkor hallgattok. Ha azt mondom, „teljesen egyetértünk”, akkor ezt elfogadjátok.

A romániai szélsőjobboldalnak azt üzente: el lehet ide jutni. Amit eddig a közélet széléről kiabáltak be, most a Kárpát-medence egyik legnagyobb hatalmú politikusa legitimálta. Orbán Viktor ezzel a mondattal – „teljesen egyetértünk” – belépőt adott Simionnak a szuverenista európai klubba. Mostantól Simion nemzetközi szövetséges is lett.

Az RMDSZ számára is volt üzenete: a lojalitás egyirányú utca. Az évek óta tartó politikai engedelmesség, a tusványosi díszlet, a szavazatszállítás, a pénzosztás csendes elfogadása mind-mind egy olyan kapcsolatot tartott életben, amelyről sokan remélték, hogy kölcsönös megbecsülésen, sorsközösségen alapul.

Nem azon alapult.

Akinek ez eddig nem volt világos, most minden kétséget kizáróan láthatja: a Fidesz-RMDSZ szövetség nem közösség, hanem haszonelvű viszonyrendszer. Egy konstrukció, amelyben a hűség eszköz volt. És ha eljön a pillanat, amikor egy George Simion típusú szövetséges nagyobb stratégiai értékkel bír, mint a kétségbeesetten kapaszkodó erdélyi magyar párt, akkor a választás nem kérdés.

Ez egy korszak lezárása és egy új, cinikus rend bejelentése. A magyar külpolitika – és vele együtt a Fidesz nemzetpolitikai stratégiája – mostanra végképp világossá tette: nem a határon túli magyarság számít, hanem a politikai érdek. Már nem a közösségi jogok védelme a cél, hanem a szuverenista nemzetközi hálózatok építése. És ha ennek az az ára, hogy el kell engedni egy kisebbségi közösséget, amelyet évtizedekig saját bázisként használtak – hát legyen.

Ez már nem a nemzeti összetartozás retorikája, hanem a geopolitikai kalkuláció nyelve. A Fidesz új szövetségesei nem a határon túli magyar közösségek, hanem azok a szélsőjobboldali, nacionalista pártok, amelyek a saját országukban is a kisebbségek ellen politizálnak. És ebben a képletben az erdélyi, partiumi, székelyföldi magyarok – csak fogyó kellék.

Mit kellett volna tennie az RMDSZ-nek?

Ha komolyan venné önmagát, azonnal és nyilvánosan el kellett volna határolódnia Orbán Viktor kijelentésétől.

Ki kellett volna mondania: nincs keresztény értékrend, amely összeegyeztethető a kisebbségi jogok megtagadásával, temetők meggyalázásával, nyelvi jogok felszámolásával, és a közösségek elleni politikai hergeléssel. Ki kellett volna mondania: aki Simion programját támogatja, az a magyar közösség ellen dolgozik.

Ehelyett Csoma Botond szóvivő elmagyarázta: „ez két különböző dolog”. A szándék, hogy mentse a kapcsolatot Budapesttel, fontosabb volt, mint a közösség védelme. Miközben a választók reszketve figyelik, hogy egy temetőgyalázó kerülhet az ország élére, az RMDSZ azon ügyködik, hogy nehogy megsértse a Fidesz érzékenységét.

Ha van az árulásnak intézményesített formája, akkor most láthatjuk működés közben. Amikor a saját képviseletünk hallgat, amikor nem mer szembesíteni egy nyilvánvaló politikai hátbatámadással, sőt: úgy tesz, mintha ez így volna rendben, akkor nagy a baj.

Az RMDSZ most nem egyszerűen csendben van – hanem csendben asszisztál. Budapest nyilvánosan paktál le a közösségünk ellen uszító jelölttel, ők pedig nem tiltakoznak, nem kérik ki maguknak, nem emelik fel a szavukat. Ehelyett azt próbálják elhitetni velünk, hogy ez nem is olyan súlyos. Mintha egy aprócska félreértés történt volna, nem pedig a romániai magyarság áruba bocsátása.

Legalább most, az utolsó órában fel kellett volna állni és azt mondani: elég volt. Nem szolgálunk többé olyan politikát, amelyik a fejünk fölött dönt, és amelyet egyáltalán nem érdekelnek azok a következmények, amelyek Simion hatalomra kerülésével lavinaszerűen elindulhatnak. A meghurcoltatás, a jogfosztás, a leszegényedés, az elvándorlás, a közösség széthullása – mind benne vannak a pakliban. És mi még mindig a lojalitás árát fizetjük, miközben a döntések máshol születnek, más szempontok szerint, más érdekek mentén.

Nem, ez nem múlik el. Orbán Viktor évek óta tudatosan építette ki azt a lojalitásra alapozott politikai konstrukciót, amelybe Magyarország mellett a határon túli magyar közösségek is beleszorultak. Most látszik igazán, hová vezet ez: politikai önfelszámoláshoz. Ahhoz, hogy amikor valódi fenyegetés ér, már nincs saját hang, csak függés – és kínos mentegetőzés.

Amikor a szóvivőtől azt kértem, hogy fogalmazza meg az RMDSZ álláspontját az Orbán-beszédről, nem „magyaráznia” kellett volna Orbánt, hanem világosan, artikuláltan szólaljon fel. Tisztán. Egyenesen. Azt kellett volna mondani, hogy nem tűrik a szövetséget egy olyan politikussal, aki a magyar közösség jogfosztására, zászlók betiltására, temetők megszentségtelenítésére építette a karrierjét.

De nem mondta.

Mert nem meri ezt meglépni az RMDSZ? Vagy nem akarja? Vagy mindkettő. Mert Orbán Viktor túl régóta főnök. Mert túlságosan kényelmes volt éveken át együtt fotózkodni, tusványosi hátszelet élvezni, kormányzati forrásokkal telerakott alapítványokban üldögélni, mintha nem is lenne tétje a lojalitásnak. Csakhogy most lett tétje. Most már nem csak a méltóság ment el, hanem az erkölcsi alap is.

Mi következik ebből az erdélyi magyar közösségre nézve?

A politikai védőernyő, amelyre sokan számítottak, valójában sosem létezett. A lojalitás évei nem hoztak garanciát, csak függést. Most, amikor a közösség biztonságát közvetlen fenyegetés éri, ez a rendszer nem védelmet nyújt, hanem passzivitást és kiszolgáltatottságot. A döntések továbbra is máshol születnek, más szempontok szerint – és a következményeket újra itt, nekünk kell elszenvednünk.

Orbán Viktor döntése világosan megmutatta, hogy amikor választani kellett volna, nem a határon túli magyar közösség mellé állt. Ezt a választást pedig nem lehet félreérteni, és nem lehet elfelejteni sem.

Az RMDSZ ezzel szemben hallgatott – egy olyan történelmi pillanatban, amikor állást kellett volna foglalnia. Ezzel a hallgatással elveszítette azt az erkölcsi alapot, amelyre képviseletként hivatkozhatott. Innentől már nem magyarázatokra van szükség, hanem új gondolkodásra – és új emberekre.

Akik pedig most dühöt, csalódást vagy félelmet éreznek, nem tévednek: ezek az érzések helyénvalók. De nem vagyunk egyedül. Vannak ebben az országban felelős román polgártársak is, akik ugyanúgy nemet mondanak a szélsőségre, a gyűlöletre és az uszításra. Mert egy dologban igaza van Orbánnak: nem nemzetiség kérdése, hogy ki melyik oldalon áll – hanem értékválasztásé. És most mindannyiunk felelőssége világossá tenni: mi nem a gyűlölet oldalán állunk. Május 18-án ott leszünk, szavazunk, elmegyünk a falig. Megpróbáljuk leállítani a szélsőséges őrülteket. Simiont. És Orbánt.

És ha már templomban hangzott el az árulás, akkor válaszunk is szóljon a tisztesség, a szabadság, az emberi méltóság nyelvén:

„És este a tűzhely mellett,
vagy szuronyos zsandárok között
hátrakötött kézzel,
mégis mondogatni kell
a fellebbezhetetlen,
sziklakemény,
erősítő,
vigasztaló
igét:
Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.”
– Dsida Jenő, 1928