Szilánkok – szarkasztikus jegyzetek a hírzaj közepéből 10.

Nagy a zavar a román politikusok fejében – versenyt futnak, ki tud több Trump-idézetet elsütni úgy, hogy közben Sorost és az oroszokat egy mondatba gyúrják. Ciolacunak ez energiapolitikai stand-upként sikerült, Ponta pedig már művészi szintre emelte: belefér egy kis magyarellenesség is, csak hogy biztosan hasson. Mindenki Trump kedvét keresi – még Putyin is, aki portrét küldött neki vigaszul.

Zöldek? Ügynökök! A környezet? Kit érdekel! Fúrj, Sebi, fúrj!

Hazai politikai kabarénk legújabb epizódjában a miniszterelnök nyilvánosan biztosította támogatásáról energiaügyi miniszterét, Sebastian Burduját, akit szerinte „Soros civil szervezetei” és „orosz játszmát játszó pártok” támadnak. A beszédet egy elég mélyről felhozott idézettel zárta: „Fúrj, Sebi! Fúrj!”

Ez – Trump-rajongóknak ismerősen csenghet – a volt amerikai elnök „Drill, baby, drill!” (Fúrjatok csak!) olajipari szlogenjének román változata. Csak éppen itt nem amerikai olajcégeket buzdított, hanem egy minisztert, hogy ne törődjön se a zöldekkel, se a kritikával – csak fúrjon. Gázt, tengert, politikát – mindegy, csak mélye menjen. Köszönjük, miniszterelnök úr, hogy elhozta az amerikai stand-up politika színvonalát Bukarestbe is!

Hogy a kormányfő szerint a zöldek (Soros-ügynökök, természetesen) egyet húznának az oroszbarát pártokkal, az már nem csupán logikátlan, hanem szinte költői abszurd. Egyik fél a tenger alatti gázkitermelés környezetkárosító hatására hivatkozik, a másik Moszkvából kapja a vezérfonalat – de a kormányfő szerint ez ugyanaz a nóta, csak más hangnemben.

A valódi kérdés persze az, hogy a profit reménye mennyire írja felül a környezetvédelmet. Hát, a válasz: teljesen. És ha a zöldek hangoskodnak, akkor gyorsan ki lehet őket kiáltani nemzetellenes Soros-ügynököknek – mert ez manapság politikai svájcibicska, mindenre jó.

És igen, a Trump-idézetek most menőnek számítanak a román politikában. Valaha Lenin, Kádár vagy Ceaușescu volt a „bölcs mondások” forrása – most a bölcsességet Trump tweetjeiből szívjuk fel. Haladunk a korral. Csak épp visszafelé.

Közvéleményt kutatnak, vagy inkább befolyásolnak?

Ugye ismerős az a bölcsesség, miszerint nem a közvélemény-kutatást, hanem a választást kell megnyerni? Szép gondolat – csak közben ezek a felmérések kellemetlenül aktív szerepet játszanak abban, hogy ki hova áll a választói térképen. A frissen publikált közvélemény-kutatásokban (AtlasIntel, CURS, Avangarde) egy dolog tűnik biztosnak: a szuverénisták jelöltje, George Simion nyeri az első fordulót, kb. 30%-kal.

Simion stabilnak tűnik (30,4 – 29 – 30 %), de a többieknél már kezd elmosódni a valóság. Nicușor Dan (Bukarest főpolgármestere) 18 és 26% között mozog – ez nem statisztikai eltérés, ez meteorológiai szórás. Crin Antonescu 17,9 – 23 %, Ponta 9 – 14 %, Elena Lasconi 3,9 – 12 % között kapott, ami már bőven túlmegy a „becsült hibahatár” szép eufemizmusán.

Ha ugyanazt a politikust ugyanabban az időszakban 8-10 százalékkal eltérően mérik, akkor valaki vagy nem tudja, mit csinál, vagy nagyon is tudja. A módszertan vagy hibás, vagy irányított – és egyik sem jó hír a demokrácia szempontjából. Főleg nem egy olyan országban, ahol a közvéleménynek gyakran az a véleménye, amit legutóbb látott a tévében.

Ponta új színeket kever: most épp a magyarellenesség áll jól neki

Victor Ponta – az egykori kormányfő, most pedig mindenhez értő és mindenre pályázó örökjelölt – ismét feltűnt a politikai színen, ezúttal nemzeti zászlóval, vörös filctollal és jó adag feledékenységgel felfegyverkezve. Legfrissebb nyilatkozatában az RMDSZ-t támadta, mert szerinte a magyar párt csak két megye érdekeit képviseli, vagyis – ne szépítsük – nem elég román.

A legnagyobb problémája az, hogy Tánczos Barna alá merte írni a takarékossági rendeletet – ami Ponta szerint nemcsak hiba, hanem szinte hazaárulás. (Mert, ugye, jobban hangzik, mint azt mondani, hogy „nincs pénz”.)

És ha már lendületben volt, hozzátette:

„Soha nem fogom elfogadni, hogy a pénzügyminisztert az RMDSZ adja, soha nem fogadnám el, hogy a Legfelsőbb Védelmi Tanács tagja legyen…”

Nem maradhatott el a kötelező nacionalista mantrázás sem:

„Hazafias kormányt akarok. A lehető legnemzetibbet.”

Mert egy ilyen mondat mindig jól mutat a kampányszórólapon – főleg, ha az ember épp a szélsőjobbos szavazók figyelmét próbálja elcsípni. Az, hogy Ponta korábban – március 15-én, kormányfőként – baráti üzeneteket küldött a magyar közösségnek, mára valahogy a politikai feledés homályába veszett. A Dâmbovița partján ugyanis a magyarsághoz fűződő viszony kampányciklusonként újrafogalmazható. Akkor barátok voltunk, most ellenség vagyunk. Mert most a magyarokkal szemben lehet pontokat szerezni – holnap meg majd meglátjuk.

És hogy ez a nyilatkozat sérti-e a diszkriminációellenes törvényeket, vagy csak a jó ízlést, azt egyelőre nem tudni. Az viszont biztos, hogy a józan ész rég elhagyta ezt a kampányt. Mert ha Ponta tényleg azt gondolja, hogy az állam nem takarékoskodhat, miközben az ország egyre közelebb sodródik a fizetésképtelenséghez, akkor vagy nem olvasott közgazdasági jelentést az elmúlt tíz évben, vagy csak simán nem érdekli.

Persze ne feledjük: Victor Ponta úgy fordul át balról jobbra, ahogy az érdekei diktálják. Ha a pillanat éppen nemzeti, akkor hirtelen ő a legnemzetibb hazafi. jó megfér a kellékei között a nemzeti zászló, Trump baseball sapkája, a szuverenista jelmondatok és pár oroszpárti szlogen is.

A legédesebb, hogy már Orbán Viktor sem tetszik neki, holott ugyanazokat a mantrákat nyomják mindketten, és a közönség sem ugyanaz. Ponta ezzel megint egy új pozíciót talált magának: senki sem elég jó, de mindenkihez van egy üzenete. Csak az a kérdés, maradt-e még, aki hallgatja.

Unokáink is nyögni fognak tőle

Lehet, Ponta nem hallott róla, de Románia tavaly heti szinten egymilliárd euró hitelt vett fel. Nem, nem éves, nem havi – heti. Mintha csak valami állami szintű piramisjátékról lenne szó, ahol a túléléshez mindig kell a következő adag pénzinfúzió. A jelenlegi és jövőbeli kormányok ezt az adóssághalmot görgetik maguk előtt, mint valami hólabdát, ami már lassan lavina, csak még próbálunk úgy tenni, mintha kézben tartanánk.

Az ország évek óta többet költ, mint amit reálisan megengedhetne magának. Miért? Mert kényelmes. Mert rövid távon politikailag kifizetődő. Hosszú távon meg… majd az unokák fizetik meg az árát, ők úgyis csak sírni fognak, nem szavazni. Közben a felvett hitelek kamata egyre csak nő, és a gazdaság alapja továbbra is az import meg a fogyasztás – a kettő együtt olyan, mint egy étrend, ami csak sült krumpliból és üdítőből áll.

A kereskedelmi mérleg hiánya stabilan masszív, de legalább következetes. A pénzügyi valóság viszont már nem fogja sokáig elviselni ezt a szépen becsomagolt, de teljesen üres állami show-t. Az adósság nem tűnik el, csak nő, és ha nem történik semmi, akkor majd egyszerre zuhan a fejünkre – csak remélni lehet, hogy nem választási évben, mert akkor a mentés is halasztódik.

A megoldás ismert, nem is túl bonyolult, csak hát... fáj.

1. Költségek csökkentése, vagyis lefaragni az állami gépezet zsírrétegét
2. Adók és illetékek emelése, mert valahogy be is kell hozni a pénzt, nemcsak szórni.
3. Vagy a kettő együtt, ami a racionális út lenne – vagyis politikailag a legkevésbé népszerű.

A diagnózis tehát rendben, a terápiás terv is megvan, a beteg egyelőre még él és virul – már amennyiben az éltető hitelinfúzió mellett ez élésnek számít. A műtét viszont elkerülhetetlen. És hogy minél később kezdik el, annál fájdalmasabb lesz, az nem orvosi közhely, hanem kőkemény pénzügyi realitás.

Csak hát a műtéthez nem ártana tiszta kéz. Alkoholista vagy drogos sebészre nem bízzuk az operációt, miért lenne ez másképp politikában? Mert hogy a jelenlegi kezek sem mindig remegésmentesek, az finom megfogalmazás. Talán itt is igaz a közmondás: elméletben már megváltottuk az országot – gyakorlatban viszont beletörik a bicska.

Trump végleg leírta Kanadát és az Európai Uniót

Donald Trump ismét megmutatta, miért ő a diplomáciai kommunikáció Chuck Norrisa. Először aláírta a 25 százalékos védővámról szóló elnöki rendeletet a külföldön gyártott autókra és alkatrészeikre. Aztán – mintha ez nem lett volna elég – még egy fokkal lejjebb csavarta a hangulatot, és az EU-t és Kanadát is nyíltan megfenyegette, persze a tőle megszokott módon: egy túlméretezett Facebook-posztban.

Idézzük, mert ez arany:

„Ha az Európai Unió együttműködik Kanadával, hogy gazdasági kárt okozzanak az Egyesült Államoknak, nagymértékű, a tervezettnél sokkal nagyobb mértékű vámokat vetünk ki mindkettőre, hogy megvédjük mindkét ország valaha volt legjobb barátját!”

Ez annyira Trump, hogy szinte önmaga paródiája:

1. Szerinte az USA „valaha volt legjobb barátja” volt mindenkinek – mondjuk úgy, ahogy a nárcisztikus ex szokta visszanézni a kapcsolatot.
2. De most, hogy szerinte elárulták, jön a bosszú, mint egy olcsó akciófilmben.
3. Ő akarja megmondani másoknak, hogy kivel üzletelhetnek – mint egy féltékeny, de hatalommániás férj, aki már nem is lakik otthon.
4. Az egész mögöttes logika: „biztos összefogtak ellenem, mert túl sikeres vagyok” – klasszikus konteóhívő retorika.
5. És persze az is említésre méltó, hogy az EU-t egy darab országnak tekinti. De hát, az amerikai földrajztudás legendás, az elnök pedig nem az a kivétel, aki erősíti a szabályt.

Amikor Trump megsértődik, ha nem néz ki elég jól

A coloradói Capitoliumban állítottak ki egy hivatalos Trump portrét, ami az amerikai elnök szerint borzalmas, ráadásul szándékosan torzított. A főbűnös természetesen a demokrata kormányzó. A másodrendű vádlott: a festő, aki – Trump szerint – valószínűleg öregedése miatt elvesztette a tehetségét.

Közben bezzeg a festő Obama-portréja „csodálatos lett”. Értjük, ugye? Ha Trump nem néz ki jól a képen, az biztos szabotázs. Mert ő a világ közepe, és ha valaki nem úgy ábrázolja, akkor az már személyes támadás, politikai bosszú, netán nemzeti tragédia.

De vigasztalás is érkezett, honnan máshonnan, mint Oroszországból. Vlagyimir Putyin – a barát, partner, művészeti mecénás – küldött neki egy új portrét. Egy orosz diplomata szerint a „gyönyörű portré” Trumpot „meghatotta”.
Na tessék. Az egyik festmény nem tetszett neki, mert nem volt elég jóképű – a másik meg annyira tetszett, hogy el is érzékenyült tőle.

És itt jön a kérdés: Trump vajon szokott tükörbe nézni? Ha igen, mit lát? Egy hetvenes éveiben járó, simán egy McDonald’s-reklámba illő amerikai bácsit, vagy még mindig azt hiszi, hogy ő a reality tévék és a Fehér Ház alfahímje? Mert modell vagy filmsztár alkatként már nehéz lenne eladni – de hát ez őt sosem zavarta. A lényeg, hogy a kép jól nézzen ki. Ha a valóság nem passzol, majd átrajzoljuk.

Utóirat: ha még nem lenne elég nyugtalanító a jelen, itt van néhány gondolat a jövőről is

1. E sorok írásakor Trump már bő két hónapja újra az Egyesült Államok elnöke, de az orosz–ukrán háború még mindig tart – három éve kezdődött, és a vége sehol. A „Donald” név hallatán továbbra is elsőként a kacsa jut eszembe. Néha más állatok is – kevésbé rajzfilmesek, inkább ösztönösebbek.

2. A világ jelenlegi biztonságérzete gyakorlatilag két férfi hangulatától függ – két olyan emberét, akik alfahímnek képzelik magukat: Putyin és Trump. Vagy Trump és Putyin, ha úgy tetszik.
Csakhogy egyikük sem alfa, legfeljebb agresszív exhibicionista. Ketten együtt egy rossz kabarétréfa – csak sajnos valódi hatalommal. Egyik hiú, bosszúálló, önimádó, a másik alattomos, zsaroló, közveszélyes. Putyin becstelen álmacsó, Trump pedig improvizáló ripacs, aki konteókban és önigazolásban él.
A középkorban az uralkodókat jellemző melléknevekkel látták el. Ezt a hagyományt talán érdemes volna újra bevezetni: Kegyetlen-Zsarnok-Ukránölő Vlagyimir és
Hantás-Szószátyár-Önfejű Donald tökéletesen illene rájuk. Már csak pajzsot kéne tervezni hozzá.

3. Ne legyenek illúzióink: nehéz négy év elé nézünk. A világ számára nem politikai ciklus ez, hanem túlélőverseny.