Ungváry Krisztián: 1956 a Horthy-fasiszta ellenforradalmároktól a békepárti pesti srácokig

Kevés történelmi eseményről mondható el, hogy az utókor annyiszor tett volna kísérletet átértelmezésére, mint az 1956-os forradalom és szabadságharc.

Annak kapcsán, hogy mi is történt valójában, a korszak résztvevői is gyakran zavarban voltak. Kádár János a forradalom napjai alatt először szélsőjobboldali ellenforradalomról beszélt, majd október 31-én ebből a Népszabadságban írt cikkében „népünk dicsőséges felkelése” lett, de csak azért, hogy november 4. után újra visszatérhessen az első interpretációhoz.

Hivatalosan a Magyar Szocialista Munkáspárt (továbbiakban MSZMP) 1956 decemberi határozata volt az a kötelező érvényű dokumentum, amely szerint 1956 ellenforradalom, és ennek négy, egyenlő fontosságú oka volt: a „Rákosi–Gerő-klikk” hibás politikája, az áruló pártellenzék, a „Horthy-fasiszta ellenforradalmárok” és a nemzetközi imperializmus. Kádár János ugyan a későbbiekben többször is leszögezte, hogy „a négy ok” fontossága teljesen azonos, a gyakorlatban mégsem ennek megfelelően kezelték 1956 kérdését.

Horthysta-fasiszta ellenforradalmárok: a neosztálinista értelmezés

1956 és 1962 között a kormányzat a „hortyhsta-fasiszta ellenforradalmárokra” helyezte a hangsúlyt. Ez alapvetően abból következett, hogy demokrácia megsemmisítésében, a diktatúra megvalósításában a fasiszták/nemzetiszocialisták voltak a legerősebb versenytársak, ezért a kommunista osztályharcos logika szerint a munkásmozgalom legelszántabb ellenségét a nácik jelentették. Az MSZMP szerint 1956 antikommunista lázadás volt, amit épp ezért csak fasiszták követhettek el, mivel a kommunista logika alapján igazi demokrata nem lehet antikommunista, hiszen a kommunizmus maga a tökéletes demokrácia. Ha tehát valaki nem ért egyet a kommunizmussal, az alapvetően csak fasiszta lehet.

Ezt a magyarázatot az érintettek nemcsak hirdették, hanem el is hitték és halálosan komolyan is vették. Ennek nyomán az állambiztonság elsősorban a volt csendőrök, rendőrök és az 1956-ig az ÁVH által teljesen elhanyagolt nyilasok köreiben kutakodott, amikor a tetteseket kereste. Aki keres, az természetesen talál is, még ha nem is azt, akit eredetileg keresett. Így a forradalom után kivégzett 341 személyből mintegy száz főnek semmi köze sem volt magához 1956-hoz, helyette viszont 1945 előtt valamilyen vélt vagy valós bűncselekményt követett el. Ide tartoztak az 1942-es délvidéki „hideg napok” elítéltjei, és ebből a nyomozó tevékenységből nőtt ki az a zuglói nyilasok elleni eljárás is, amit csak 1966-ban vittek bíróság elé.

Hollós Ervin ezredes, 1962-ig a Belügyminisztérium belső elhárításának vezetője, így fogalmazta meg az események lényegét abban a feleségével együtt írt kötetében, amely mindent megtett a forradalomárok diszkreditálása érdekében: „Október 23. valóságos tartalmát, lényegét október 30. [a budapesti pártbizottság Köztársaság téri ostroma] fejezte ki. Amit 23. még leplezni próbált, az napfényre került október 30-án. Október 30-án a Köztársaság téren a fekete karnevál órája érkezett el. Tanúi lehettünk annak, amint az ellenforradalom levette maszkját.” Az értelmezés kézenfekvő, hiszen a Köztársaság téri pártház ostroma során csakugyan lincselésekre került sor, és az erről fennmaradt fényképek szinte ikonikus funkciót töltöttek be a kommunista propagandában. Elhallgatták azonban azt a fontos tényt, hogy például a pártház előtt sortűzzel lekaszabolt ÁVH-sok jelentős része túlélte az eseményeket, mert a sortűz után nem lincselték meg őket, hanem orvosi ellátáshoz juthattak.

A kommunista értelmezés abszurditását leginkább talán a Francia Kiss Mihály elleni eljárás mutatja. Francia Kiss Mihály a Prónay-különítmény egyik tiszthelyetteseként 1919–1921 folyamán nem kevesebb mint hatvanhat gyilkosságot követett el, amelyekért nem sokkal később bíróság elé is állították, Horthy Miklós kormányzó azonban arra hivatkozva, hogy tetteit hazafias felbuzdulásból követte el, kegyelmet adott neki. Ezt követően azonban Francia Kiss az égvilágon semmi büntethetőt nem csinált. 1945 után illegális papírokkal bujkált. Egy feljelentés miatt azonban 1957 elején letartóztatták.

Ügye kapóra jött, hiszen vele kívánták bizonyítani azt, hogy a történelem során egyenes vonal húzható az 1919-es, 1944-es és 1956-os „fasiszta” események között. A bíróság ítélete szerint „az orgoványi és izsáki, valamint Kecskemét környéki szadista gyilkosságok, embernyúzások, nemi szervek levágása és hasonló cselekmények nem ismeretlenek a budapesti nyilas pártházakban hasonló gyilkosságokat elkövető pártszolgálatosok előtt, és a Köztársaság téren kivégzett és meggyalázott mártírjaink gyilkosai, a miskolci rendőrség előtti gyilkosságok tettesei ugyanazokkal a módszerekkel dolgoztak, és ugyanolyan szadista kegyetlenséggel hajtották végre tetteiket, mint Francia Kiss Mihály és terrorista társai. Mindezekből nyilvánvaló, hogy Francia Kiss Mihály és Héjjas Iván által ezelőtt 38 évvel elkövetett bűncselekmények szoros összefüggésben állnak Magyarország legújabb kori történelmén végigvonuló vandál fasiszta támadásokkal.”

A bíróság ezzel egyfajta „flashback” szemléletet követett, amely szerint Francia Kiss már 1919-ben úgy hajtotta végre Hitler utasításait, hogy még nem is ismerte az érintettet. A bíróság nem zavartatta magát azzal, hogy az előbb említett „szoros összefüggések” konkrétan nem léteztek, Francia Kiss ugyanis 1956-ban az égvilágon semmit sem csinált. Annak érdekében, hogy mégis megteremtődjön az összefüggés a forradalom és személye között, négy nappal Francia Kiss letartóztatásának sajtóban történt bejelentése után a „Letartóztatták Francia Kiss Mihály ivadékát” című cikk próbálta rávezetni az olvasót arra, hogy az egésznek mégiscsak van valami köze 1956-hoz, az érintett ugyanis a vádak szerint részt vett az ellenforradalomban, amennyiben kifosztott egy közértet. 1963 után aztán rehabilitálták, mert ez sem volt igaz, ráadásul nemhogy „ivadéka” nem volt a fehérterroristának, hanem még rokona sem.

Ennek az értelmezésnek jegyében jött létre 1959-ben a munkásmozgalmi pantheon, ahol az 1919-es, 1944-es és 1956-os áldozatok nemcsak együtt szerepeltek, hanem haláluk úgymond kauzális nexusba is került az olyan feliratokkal, mint „1919-ben a direktórium tagja, 1956-ban meggyilkolták” – miközben ennek a két ténynek az érintett esetében egymáshoz semmi köze sem volt.

Taktikai irányítás New Yorkból, októberi sajnálatos események, antiszemita pogrom

1962 után az „aki nincs ellenünk, az velünk van” szlogen jegyében az effajta perek megszűntek. A volt sztálinista ÁVH-tisztek közül a leginkább kompromittáltakat leszerelték, és a hivatalos politika enyhébbre hangszerelte az 1956-tal kapcsolatos propagandát. Annál is inkább, mert 1956 Trianonhoz hasonlóan olyan téma lett, amit nem volt ildomos feszegetni. Természetesen a Pártélet vagy a Népszabadság emlékező cikkei az MSZMP-párthatározat modorában írtak erről, de a mindennapokban 1956 emléke leginkább sehogyan sem szerepelhetett.

A hivatalos értelmezést Berecz János „Ellenforradalom tollal és fegyverrel” című, először 1969-ben megjelent disszertációja jelentette: ezt a kötetet 1981-ben és 1986-ban bővített formában is kiadták. Berecz értelmezésében „az ellenforradalmi felkelés első percétől kezdve a Szabad Európa Rádió vált a fegyveres harc vezérkarává”, amely „mindennap kap távgépírón napi taktikai irányítást New Yorkból”. Ezzel az értelmezéssel még találkozni fogunk.

A magyar közbeszédben emellett az „októberi sajnálatos események” kifejezés is megjelent. Ezzel lehetett feloldani azt a kognitív disszonanciát, ami a lakosság messze túlnyomó többségének személyes tapasztalata és a hivatalos párthatározat szövege között húzódott. A kifejezést minden bizonnyal a vonalas pártköltő, Mezei András 1983-as „Szerencsés Dániel” című regénye honosította meg.

Emellett természetesen Nyugaton is megjelentek különböző értelmezési kísérletek. Bill Lomax brit történész értelmezésében 1956 alapvetően baloldali forradalom volt. Lomax az „ellenforradalmi” körülményeket nem tagadta, azonban a hangsúlyt a munkástanácsok működésére helyezte, amelyeket az események legfontosabb szereplőinek tartott.

Ezzel homlokegyenest ellenkező véleményre jutott a később holokauszttagadó mivolta miatt közismert David Irving, aki 1981-ben megjelent Felkelés című kötetében a forradalom igazi arcát az antiszemita pogromban vélte felfedezni. Szó szerint ezt írta: „Ami 1956-ban Magyarországon történt, nem forradalom volt, hanem felkelés. Amikor elkezdődött, spontán volt, vezető figurák nélkül, és a felkelt tömeget a rendszergyűlölet dominálta. A felkelésnek pogrom jellege volt.” Irving nem fukarkodott a jelzőkkel: nála Rákosi „egy kóser mészáros tapintatával” rendelkezett. Az irvingi magyarázat érdekessége, hogy éppenséggel találkozott azzal, amit a kommunista párt keményvonalasai is hallani akartak: a forradalom számukra is pogrom jellegű volt, csak épp ők ezt negatívan, míg Irving alapvetően pozitívan (mint jól megérdemelt büntetést) magyarázta.

Népfelkelés, reformkommunista mozgalom: a megújult MSZ(M)P forradalma

Pozsgay Imre, aki 1957-ben még „színtiszta, steril ellenforradalom” kifejezésekkel ostorozta az eseményeket, 1989. január 28-án a 168 Óra című rádióműsorban jelentette be, hogy 1956 valós elnevezése a „népfelkelés”. A kijelentés pártállami körökben hatalmas botrányt okozott, hiszen alapjaiban kérdőjelezte meg az addig egyeduralkodó pártállami értelmezést. Mindez azonban csak rövid ideig okozott zavart. A „megújuló MSZMP” néhány hónappal később megpróbálta kisajátítani, az addigiakhoz képest az ellenkezőjére fordítani a forradalom értelmezését. Átszabott világmagyarázata szerint 1956. október 23-a „a demokratikus szocializmusért, nemzeti függetlenségért, az átfogó és gyökeres reformokért kibontakozó mozgalom” jelképe.

A Nagy Imre újratemetése ügyében összehívott központi bizottsági ülésen leszögezték, hogy „azok politikai örökségét vállaljuk, akik ezen eszmék jegyében vettek részt a sorsfordító napok eseményeiben. Igazságot kívánunk szolgáltatni mindazoknak, akik a társadalmi viszonyok humanizálásáért, demokratizálásáért, nemzeti érdekeink érvényesítéséért léptek fel, és áldozták fel az életüket. Fejet hajtunk azok emléke előtt is, akik jó szándékoktól vezérelve, meggyőződésük alapján a másik oldalon harcolva lettek a tűzharcok vagy atrocitások áldozatai.” Ormos Mária KB-tag a szöveg kapcsán kiemelte, hogy „ma a közéletben és a sajtóban egyes pártok és irányzatok képviselői – Nagy Imre kommunista elkötelezettségéről hallgatva – igyekeznek kisajátítani örökségét. (…) Az MSZMP Központi Bizottsága fontosnak tartja leszögezni, hogy az 1953–54-es reformkezdeményezés és benne Nagy Imre tevékenysége: történelmi előzménye az MSZMP által megvalósítani kívánt politikának.”

Ezek után Kovács László akkori külügyi államtitkár talán maga is meglepve konstatálta, hogy „(…) a másik oldal tulajdonképpen ez az oldal. (…) Ha megmaradunk amellett, és ha az egyik oldalt itt már méltatjuk, hogy kiknek vállaljuk az örökségét, akkor úgy gondolom, hogy nyugodtan hozzátehetjük, és fejet hajtunk, vagy legyen bármilyen más megfogalmazás, akik a szocializmus értékeinek védelméért léptek fel, persze szebben és árnyaltabban megfogalmazva, tehát nem azok, akik csak egyszerűen áldozatok lettek, hanem akik vállalták az 1956 októberét megelőző évek kétségtelen értékeit és vívmányait.”

Így létre tudott jönni az áhított kontinuitás: 1956 valójában a megújult MSZ(M)P forradalma. Azoknak pedig, akik ennek az értelmezésnek kapcsán ellenvéleményt jelentenének be, Szili Katalin adott egyértelműségében és ürességében már-már lefegyverző választ: „A szocialisták megkövetnek mindenkit a múlt vétkei miatt, ugyanakkor hamisnak tartják és visszautasítják azokat a vádakat, hogy a választási kampányban gyűlöletet szítanának. (…). A szocialisták bocsánatot kérnek minden bűnért – történt az a múltban vagy történjen a jövőben – akár mi követtük el, akár nem. Azt kérjük a magyar nemzettől, hogy bocsássa meg a múlt vétkeit, ahogy mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek, függetlenül attól, hogy a bűncselekményeket mi követtük el vagy sem.”

Forradalom, újratemetés és a hatodik koporsó

Nagy Imre újratemetése ennek megfelelően alapvetően a konszenzusról szólt. Annak érdekében, hogy a temetés ne csupán öt kivégzett kommunistáról szóljon, a rendezők a többitől elkülönítve, elhelyeztek egy hatodik, üres koporsót is – jelképéül azoknak, akik 1956 nem kommunista mártírjai voltak. Az egyetlen érdemi politikai erő, akit a „megújult MSZP” és ellenzéki partnerei közösen nem engedtek a rendezvényre, Krassó György Magyar Október Pártja volt. Kizárása abból a megfontolásból történt, hogy Krassó 1956 igazi antikommunista arcát képviselte.

Az újratemetésen a legnagyobb hatású beszédet Orbán Viktor mondta. Nemcsak azért, mert Nagy Imrét saját államférfiának nevezve rámutatott a „megújult MSZP” történelmi hazugságára, hanem azért is, mert ígéretet tett arra, hogy ha hatalomra kerül, akkor azonnal tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonásáról. Ezt egyébként annak dacára mondta, hogy a rendezvény előkészítése folyamán ígéretet tett arra, hogy a kérdésről nem beszél, éppen azért, mert a kivonásról az MSZMP részben már megállapodott, és az újratemetést előkészítő bizottság úgy látta, hogy a téma nyílt felvetése csak akadályozná a Szovjetuniót abban, hogy folytassa a csapatkivonást.

1990 májusában az első szabadon választott Országgyűlés első ülésén törvénybe iktatták az 1956-os forradalom emlékét. Ez ekkor teljes konszenzusnak örvendett, az új Magyar Köztársaság ugyanis az 1956-os forradalommal teljes kontinuitást vállalt. Persze csak annyiban és úgy, mint ahogyan az az egyes politikai erők számára kényelmes volt. Az MDF-frakció egy részének nyomására (az értelmi szerző feltehetően Csurka István lehetett) az utolsó pillanatban törölték a törvényjavaslatból Nagy Imre nevét, hiszen ő – ahogyan erre az MSZMP KB 1989-ben és jó 18 évvel korábban már Irving is rámutatott – kommunista volt. 1996-ban Szekeres Imre, az utódpárt, akkor a nagyobbik kormányzópárt frakcióvezetője terjesztette be az 1990-es törvényből kihúzott Nagy Imre emlékének törvénybe iktatását. Ahogyan Mink András a Beszélőben megjelent cikkében írta, ezzel megteremtődött az 1989-ben még hiába áhított kontinuitás Nagy Imre és az őt kivégző párt utódpártja között.

Azok pedig, akik évtizedeken át a Kádár-rendszer üldözöttjeiként, a rezsim ellenzékeként ápolták 1956 demokratikus hagyományának és ezen belül Nagy Imrének az emlékét az ellenforradalmi propaganda hazugságáradatával szemben, hirtelen azon vehették észre magukat, hogy visszamenőleg is 1956 reformkommunista értelmezésének az uszályába keveredtek. Egyszeriben nem 1956, hanem a reformkommunizmus örököseivé nyilvánították őket.

A „megújult MSZP” nem elégedett meg ezzel az értelmezéssel. Meg kellett ugyanis oldani valahogyan azt a dilemmát, hogy Horn Gyula, az ország új miniszterelnöke egy olyan személy, aki tevőlegesen részt vett az 1956-os forradalom eltiprásában. Ennek megfelelően az új értelmezés a polgárháború lett. Ez már csak azért is sajátos, mert 1956-ban Horn és elkötelezett kommunista ávéhás társai legfeljebb öt- tízezren lehettek, szemben kilencmillió magyarral, viszont egy polgárháború komoly társadalmi megosztottságot feltételez. Ennek jegyében jelentek meg a Népszabadságban olyan írások, amelyek szerint valójában Horn nemcsak tettes, hanem áldozat is, hiszen testvérét meggyilkoltak a forradalmárok (valójában egy szovjet teherautó gázolta el).

Az antikommunista pesti srácok szabadságharca a békéért: a NER és (fülke)forradalmárai

2010 után a Fidesz ezzel szemben gyökeresen új narratívával lépett fel. Ennek részleteit a photoshop használatában élenjáró Schmidt Mária üzletasszony dolgozta ki. Értelmezésében 1956 hőse nem Nagy Imre és nem a „reformkommunisták”. A forradalom nem demokratikus, harmadikutas szocialista reformkísérlet, nem antisztálinista mozgalom, hanem az utca, a pesti srácok kérlelhetetlen antikommunizmusa. 1956 nemzeti szabadságharc. Ebben az olvasatban a forradalomban kommunistáknak nincs helyük. A kommunisták (reformkommunisták), Nagy Imre, Maléter Pál és a többiek balekok vagy potenciális árulók. Az igazi hős pedig Dózsa László Pruck Pál.

Aki azt gondolta volna, hogy 1956 átkeretezése ezzel lezárult volna, az gyökeresen tévedett. 2016-ban a „migránsok” által fenyegetett európai gyökerek, 2017-ben a „homo Brüsselicus” rémképe, 2018-ban a „gyarmattartó Brüsszel” jelent meg a magyar miniszterelnök beszédeiben. Emellett a NER médiáiban szabályos hajsza indult Nagy Imre miniszterelnök emlékének mocskolására, szobrának eltüntetése is felmerült, végül a hatalom beérte azzal, hogy a szobrot a Jászai Mari térre helyezte át.

Ez az aktus minden szempontból sokatmondó. Eredeti helyén egy szimbolikus híd közepén álló Nagy Imre épp arra a teraszra nézett, amelyről nem tudta elmondani 1956. október 23-án a beszédét, mert amikor az „Elvtársak!” megszólítással elkezdte volna, belefojtották a szót. Nagy ugyan ezt követően is kommunista maradt, azonban igen nagy távolságot tett meg volt sztálinista énjétől, és útját mártírhalálával pecsételte meg. A szobor új helye viszont egyenlő Nagy visszanyomásával a sztálinizmusba, hiszen az úgynevezett Fehér Ház (az Országgyűlés Irodaháza) ami előtt ma áll, 1950 és 1953 között az ÁVH központjának épült.

Mindez azonban tovább fokozható volt. 2022-ben, Oroszország ukrajnai agressziójára célozva Orbán Viktor kifejtette: „Ha belegondolunk, akkor 1956-ban mi nem azért harcoltunk, mert azt gondoltuk, hogy le fogjuk győzni a Szovjetuniót. Azért vállaltunk egy forradalmat és szabadságharcot, hogy kikényszerítsük a tűzszünetet meg a béketárgyalást, ami a fegyveres csata végső célja, amely béketárgyaláson majd az oroszok a nyugatiakkal megegyezhetnek arról, hogy úgy, mint Ausztria, mi is semlegesek legyünk. Tehát a szabadságunk elérését, a végső aktust akkor is egy béketárgyalástól reméltük. Az én fejemben a mi 56-os logikánk, a szabadságharc meg a béketárgyalás nagyjából egy helyen van, hiszen valahogy rá kell kényszeríteni a nagyot, az erőset, a megszállót arra, hogy föladja a terveit.” A magyar miniszterelnök ekkor még úgy gondolta, hogy a „mi Zelenszkijünk Nagy Imre”.

Szép freudi kiszólás ez, hiszen Orbán mindent megtett azért, hogy Nagy Imre emlékét megsemmisítse, mint ahogyan Zelenszkij a NER médiájában csak negatívan szerepel. Emellett pedig a történelem teljes negligálásáról árulkodik. Volodimir Zelenszkij ugyanis egy demokratikus módon megválasztott, parlamenti játékszabályokat betartó párt élén álló államférfi. Ezzel szemben Nagy Imréről 1956-ig ez egyáltalán nem mondható el. A kettőnek kb. annyi köze van egymáshoz, mint a Fidesz pártjelvényének, a magyar narancsnak az igazihoz. Maga a béketárgyalás mint cél fel sem merült a forradalmárok előtt.

Új elem, hogy Hollós Ervin és Berecz János nyomán most már Orbán Viktor és Szijjártó Péter is hajlik arra, hogy az 1956-os pesti srácokat a nyugati „uszító” rádióadók felheccelt áldozatainak mutassa be: a miniszterelnök ebben a szellemben beszélt 2022-ben, külügyminisztere pedig már egy évvel korábban adta elő ezt a narratívát.

Legutóbb pedig eljutottunk oda, hogy az 1956-os forradalom tapasztalata alapján az ellenállás nem tanácsos dolog (Orbán Balázs politikai igazgató), és hogy a forradalom igazi értelme a kádári konszolidáció volt (Kósa Lajos). Mindez szépen mutatja azt, hogy az 1956-ról szóló gondolkodás ma ott tart, mint az 1970-es években. Némi zavart csak az okoz, hogy miközben a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet kutatója szerint jó, hogy 1956-ban a felkelők nem kaptak segítséget (és ezért ne kapjanak az ukránok se most), addig Szijjártó és Orbán éppenséggel a katonai segítségnyújtás elmaradását látja 1956-ban árulásnak, miközben ugyanezt tagadja meg Ukrajnától.

E sorok írásakor még nem tudni, mi lesz Orbán Viktor 2024-es narratívája 1956-ról. A kormány emlékezetpolitikai iparosai, a Magyarságkutató Intézet, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, az MCC, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár (Retörki) és társaik bizonyára majd igazodni fognak ahhoz a vonalhoz, amit felülről kapnak, hiszen munkájuk eddig is ebből állt. Ez is mutatja, hogy Magyarországon mennyire megfordult a világ. Egy demokráciában ugyanis az emlékezetpolitikát a történettudomány eredményeiből desztillálják. Nálunk viszont mindez fordítva történik.

Egy dolog azonban már most is biztos: Zelenszkij már nem lesz Orbán Nagy Imréje. Ellenkezőleg, minden jel arra mutat, hogy a magyar miniszterelnök 1956-ot úgy szeretné látni, mint egyesek a holokausztot: olyan eseményként, amit tilos bármi mással összehasonlítani. Ez a szemlélet azonban velejéig történelmietlen. Egy történelmi esemény egyedisége épp azzal dönthető el, hogy más eseményekkel állítjuk párhuzamba, és ennek alapján állapítjuk meg azokat a különbségeket, amelyek a két esemény között fennállnak. 1956 szabadságharca és Oroszország Ukrajna elleni agressziója között természetesen számos különbség is megállapítható. A nemzeti függetlenség, a szabadság iránti vágy az egyik oldalon, a brutális erősebb jogán történő elnyomás a másikon azonban a két esemény kapcsán mindenképp azonos. Azt, hogy kinek az érdekét is szolgálja az, ha ezt eltagadja a magyar politika, döntse el az olvasó.