Békepártiak és háborús uszítók – Mit üzen a második világháború?

Két éve a kormánypárti média attól hangos, hogy van egy béketábor, Magyarország mellett Kína és a „globális Dél”, élén Brazíliával alkotja. Az ENSZ Közgyűlés legutóbbi ülésszakán magyar kezdeményezésre 15 taggal megalakult a „Béke barátai” csoport, közöttük Egyiptom, Szaúd-Arábia, Törökország, Mexikó, Kenya, Zambia és Kazahsztán, azzal kinyilvánított céllal, hogy dolgozzon a béke feltételeinek megteremtésén.

Szijjártó külügyminiszter szerint a globális Dél államainak elegük van abból, hogy egy tőlük több ezer kilométerre lévő háború árát kell fizetniük, sérelmezik, hogy a transzatlanti közösség folyamatosan önti az olajat a tűzre, és olyan döntéseket hoz, amelyek csak tovább súlyosbítják a helyzetet.

„Az ukrajnai háborúnak nincs megoldása a csatatéren. kizárólag tárgyalásokkal lehet megoldani, és minél előbb kezdődnek meg a tárgyalások, annál több emberéletet lehet megmenteni, annál jobban csökkenthető az eszkaláció veszélye, s annál inkább csökkenthető a károkozásnak, a pusztításnak a mértéke,” ismételte kormánya álláspontját.

Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója ezt némileg túllihegte, amikor az 1956. októberi forradalom kormányát elmarasztalta, amiért fegyverrel szállt szembe a szovjet megszállókkal, felelőtlenül áldozva fel „nagyon értékes magyar életeket.” Ukrajna is tanulhatna a magyar szabadságharc eltiprásából, olvashattuk a kormány szócsöve, a patinás múltú Magyar Nemzet nevű napilap szeptember 27-i számában. Joggal keltett ez nagy felhördülést, még Orbán miniszterelnök hibának nevezte a „félreérthető” mondatokat. A politikai igazgató október 6-án, a „Bayer Show”-nak nevezett műsorban kijelentését azzal magyarázta, hogy a személye elleni támadásokat a békepárti álláspont miatt kapja. Hozzátette, hogy a háborúpárti erők „Az elmúlt két és fél évben minden nap mindent megtesznek annak érdekében, hogy a békepárti álláspontot delegitimálják. Amivel engem vádolnak, az csak a magyar nyilvánosságnak újdonság, nemzetközi szinten a háborúpárti erők ugyanezeket a dolgokat vágják a fejünkhöz.”

Kifordított logika, hogy ha a megtámadott védekezik és abban egy sor ország – az ENSZ Alapokmányának szellemében és betűje szerint – támogatja, az háborúpártiság, háborús uszítás. Egyértelműen háborúpárti egyetlen ország, Putyin Oroszországa.

De jól hangzik a félrevezető szöveg, hogy egy azonnali fegyverszünet, a jelenlegi frontvonalak elfogadása hozná el a békéjét. Igen, a sír békéjét, a független Ukrajna kiszolgáltatottságát, védhetetlenné válását. Elfogadható, hogy az agresszornak nem kell ellenállni, teljesíteni kell annak követeléseit? Ebből le lehet vezetni, hogy nagy hiba volt 1956. október végén szembeszállni a diktatúra fenntartására érdekében fegyveres erővel beavatkozó szovjet katonasággal? Vagy a túlerővel szembesülve azonnal le kellett volna tenni a fegyvert? Sajnos újabban hasonlót hirdet a magyar kormányfő is „1956-ban mi nem azért harcoltunk, mert azt gondoltuk, hogy le fogjuk győzni a Szovjetuniót. Azért vállaltunk egy forradalmat és egy szabadságharcot, hogy kikényszerítsük a tűzszünetet meg a béketárgyalást. Azt gondoltuk, hogy el lehet érni egy béketárgyalást, ami a fegyveres csata végső célja, amely béketárgyaláson majd az oroszok a nyugatiakkal megegyezhetnek arról, hogy úgy, mint Ausztria, mi is semlegesek legyünk.”

Azt azonban még nem mondta, amit Somkuti Bálint hadtörténész, biztonságpolitikai elemző, az MCC kutatótanára, a most létrehozott Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet kutatója szeptemberben az Ultrahang podcastjában az Ukrajnát támogató nyugati országokat bírálva: „Milyen jó, hogy '56-ban nem segítettek bennünket, mert lehet, hogy mi is úgy jártunk volna, mint az ukránok”.

Nincs mit magyarázni, szépíteni: a mai magyar kormány most már nyíltan Oroszország mellett áll, neki drukkol az Ukrajna leigázásra indított háborúban, és ország-világ előtt azt hirdeti, hogy a háborúnak egy azonnali tűzszünettel lehetne véget vetni. Az orosz területi és politikai követelések ismeretében ez Ukrajna kapitulálását, függetlensége elveszítését jelentené.

Ha Zelenszkij, a demokratikusan megválasztott ukrán elnök az orosz támadás után elmenekült volna, akkor valóban nem halt volna meg sok tízezer ember, nem vált volna romhalmazzá annyi ukrán település, nem menekült volna a háború elől külföldre több millió ukrán, de ma Ukrajna egy Fehéroroszországhoz hasonló népét elnyomó és erőforrásait kizsákmányoló bábállam, diktatúra lenne.

Helyezzük a magyar kormány és korifeusai érvelését 85 évvel korábbra, 1939-re. Sok a hasonlóság. A „nemzetiszocialista” Németország az 1930-as évek második felétől kezdte megvalósítani Hitlernek a Mein Kampfban kifejtett hódító terveit, ha kell háborúval. Putyin is a „közel külföld”, a volt szovjet birodalom, de legalábbis az orosz befolyás helyreállítására törekszik. 2021. decemberében ultimátum-szerű követelésekkel állt elő, a NATO visszavonulását követelte a keleti bővítés előtti állapothoz, és Ukrajna semlegességét, vagyis védtelenné válását. Ennek elutasítása háborúpártiság volt? A nyugati demokráciák, Nagy-Britannia és Franciaország, 1938-ban Hitlert háború helyett követelései teljesítésével próbálták megbékíteni: elfogadták Ausztria bekebelezését, majd Münchenben hozzájárultak Csehszlovákia területi megcsonkításához. Azt gondolták, hogy ha Németország „jogos” követeléseit kielégítik, elkerülhető az új világháború. Ezt hitte az európai bal- és jobboldal, a brit konzervatívok és a munkáspártiak egyaránt, és a francia szociáldemokraták is. Nem Hitlerhez hasonlóan kezdte el Putyin Ukrajna elleni agresszióját 2014-ben? A Nyugat tiltakozott, de lenyelte, ahogy 1938-ban az Anschlusst.

Minden részletében még ma sem ismert Sztálin kettős játéka: a kollektív biztonságról prédikált, és a Németországot féken tartó szövetségről tárgyalt az angolokkal és a franciákkal, de 1939. augusztus 23-án – a világ megdöbbenésére – Németország és a Szovjetunió megnemtámadási egyezményt kötött egymással, ez volt a hírhedt Molotov-Ribbentrop paktum.

Ennek titkos záradékában a két diktátor megállapodott Lengyelország és egész Észak-Kelet-Európa felosztásában. (Putyin ezt épp úgy tudja, mint minden tájékozott ember, mégis Münchent teszi meg a II. világháborút kiváltó oknak, nem pedig a két totális diktatúra hódító törekvéseit és egymás közti megegyezését.) Ez az egyezmény bátorította fel Hitlert, hogy 1939. szeptember 1-jén hadüzenet nélkül megtámadja a német területi követeléseket elutasító, behódolni nem hajlandó lengyel szomszédját. Ürügyként hivatkozott a jelentős számú német kisebbség állítólagos elnyomására. Ez is ismerős, ezzel indokolta Oroszország az Ukrajna ellen indított „különleges hadművelet”-et. 1939. szeptember 2-án, a Lengyelország elleni német agresszió másodnapján a brit kormány még kereste a lehetőséget Hitler háborújának a leállítására. Chamberlain miniszterelnök és külügyminisztere, Lord Halifax, egy új, müncheni jellegű konferenciára gondolt, lengyel terület feladását békéért. Az Alsóházban Arthur Greenwood emelkedett szólásra, „a Munkáspárt nevében.” „Anglia nevében beszélj, Arthur!”, kiáltotta be a konzervatívok hátsó sorából a korábbi gyarmatügyi miniszter, a részben magyar származású Leo Amery. Churchill egykori iskolatársa. Hitler békítgetésének hangos ellenfele ezzel hozzájárult a másnapi brit hadüzenetet melletti döntéshez. De Anglia és Franciaország nem támadta meg, nem kényszerítette kétfrontos háborúra Németországot, ami szinte biztos vereségéhez vezetett volna. Talán még mindig reménykedtek Londonban, hogy Hitlerrel valamiféle kompromisszumos béke köthető.

Ez a „békepártiság” visszaköszön ma, amikor Ukrajnát egyesek a béke érdekében, a további áldozatok elkerülésére, területe húsz százalékának feladására akarják bírni.

A titkos paktum alapján a Szovjetunió szeptember 17-én megtámadta az élet-halál harcát vívó Lengyelországot. Pár nap múlva találkozott a két hódító hadsereg, közös díszszemlét tartott Breszt-Litovszkban, majd további lengyel városokban. Szeptember 28-án Molotov és Ribbentrop Moszkvában új titkos szerződésben módosította a két állam érdekszférájának elhatárolását: a németek lemondtak Litvániáról, cserében több lengyel területet kaptak. Tudjuk, hogy a szovjet–orosz felfogás szerint a Lengyelország keleti területein élő belorusz és ukrán lakosság védelme indokolta a lengyelek hátbatámadását. De az elfoglalt területen több millió lengyel is élt, az ő sorsuk a kíméletlen elnyomás és deportálás, vezetőik kivégzése lett, de az ukrán és belarusz lakosság sem járt jól.

Putyin elnök Tucker Carlson népszerű amerikai újságírónak 2024. február 8-án adott interjújában nem átallotta azt mondani, hogy az 1930-as években „Lengyelország kollaborált a náci Németországgal, de utána nem engedett Hitler követeléseinek, nem volt hajlandó Németországnak átengedni a Danzigi-korridort” (amely elválasztotta a Reichtől Kelet-Poroszországot), s ezzel „túl messzire ment, arra kényszerítette Hitlert, hogy Lengyelország megtámadásával elindítsa a második világháborút”.

Megint ismerős szöveg, a megtámadott áldozat maga idézte elő az ellene elkövetett agressziót.

Amikor a német túlerő és a Szovjetunió által keletről indított támadás következtében, hősies ellenállás után, Lengyelország vereséget szenvedett és területét a két agresszor egymás között felosztotta, október 6-án Németország békeajánlattal fordult a két nyugati demokráciához. A brit kormány ezt visszautasította. Háborúpártinak volt ezért nevezhető? Akkor ezt senki sem mondta, de a magyar Honvédség vezérkari főnöke, Böröndi Gábor, 2023. májusában arról beszélt, hogy az 1939-ben kitört német-lengyel háborút, amit „lokális háborúnak” nevezett, békefolyamattal kellett volna megfogni ahelyett, hogy világháborúvá szélesítették volna. Szavait nemcsak Lengyelország fogadta felháborodással.

Mint ismeretes, 1940. május 10-én Németország – Belgium és Hollandia semlegességét figyelmen kívül hagyva – megtámadta Franciaországot. Ennek hatására a brit parlament a „békepárti” Chamberlaint leszavazta és a korábban Hitler-ellenes „héjjának” tekintett Winston Churchillt állította az ország élére. Hat hét alatt a francia ellenállás összeomlott, a brit expedíciós haderőt Dunkerque-nél a Wehrmacht bekerítette, Anglia védtelenül állt Hitlerrel szemben. Megerősödött a „békepárt,” Halifax külügyminiszter nyíltan szembeszállt a miniszterelnökkel és azt javasolta, hogy Mussolini közvetítésével próbáljanak megegyezésre jutni Hitlerrel. John Lukacs „Öt nap Londonban” című kis remekművében ennek a drámai fordulatokban bővelkedő öt napnak a történetét tekinti át, bemutatva, hogy az elszánt Churchill hogyan kerekedett felül a defetistákon. A rádión közvetített beszédei lelkesedést öntöttek a lakosságba, egymillió férfi lépett be önként a hadseregbe, a gyárak ontották a fegyvereket, repülőgépeket és tankokat, valóban ez voltak Anglia „legremekebb órája” (finest hour). A Hitlerrel ekkor szövetségben álló Szovjetunióban Churchill „háborús uszító” volt, valójában hazája, sőt Európa megmentője.

Franciaország június 22-én kapitulált. A Vichy központtal létrehozott „Francia Állam” bábállam volt, a németeket kiszolgálta, zsidó származású állampolgárait kiszolgáltatta. Ekkora már a három balti köztársaság függetlensége is megszűnt, a szovjet hadsereg június közepén megszállta őket, majd a reájuk erőszakolt „népi parlamentek” kérték a Szovjetunióhoz történő csatlakozást. A „kérést” Moszkvában elfogadták, így 1940. augusztus 3-án Litvánia, 5-én Lettország, 6-án pedig Észtország is csatlakozhatott a „szovjet népek nagy családjához”. Bekebelezésüket Putyin az akkori nemzetközi joggal összhangban állónak mondja.

A kivégzések, tömeges deportálások máig tartó nyomot hagytak az 1991. szeptemberben függetlenségüket visszanyerő három országban. Hasonlót láttunk az oroszok által Lengyelországtól elfoglalt keleti területeken, csaló „népszavazás” útján Oroszországhoz csatlakoztak, majd Sztálin politikája őket is megtizedelte.

Hitler a kontinentális Európa ura lett, a Vatikán és a svéd király útján „nagyvonalú” békeajánlatot tett Angliának: fogadja el Európa német dominanciáját, cserében megtarthatja flottáját és gyarmatbirodalmát, csak az első világháborúban elvett német gyarmatokat adja vissza. A „háborúpárti” brit kormány azonban elutasította a német ajánlatot, készült szembeszállni a fenyegető német invázióval. Az angliai légicsatát végül megnyerte és ezzel elhárult a közvetlen veszély, de Afrikában a Rommel vezette Afrika Korps és a Távol-Keleten Japán jelentős vereségeket mért hadseregére. A fordulatot a Szovjetunió ellen 1941. június 22-én indított német támadás, majd az amerikai bázis, Pearl Harbor elleni japán rajtaütés hozta el. Az agresszorok ellen szövetség jött létre az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió között. A keleti fronton 1943-ra – óriási emberáldozatokkal – a szovjet Vörös Hadsereg felülkerekedett, de a nyugati szövetségesei által ellenszolgáltatás nélkül szállított közel egymillió gépjármű, a húszezer repülőgép és a több mint tízezer tank, valamint óriási mennyiségű lőszer, élelem és felszerelés nélkül Sztálin hadserege aligha jutott volna el Berlinbe.

Mi a történelem üzenete? A békét fenyegető országokkal nem szabad egyezkedni, az csak bátorítja, míg az elszántság és az erő visszatartja őket. Érthető a békevágy, de a megadás, a kapituláció csak elnyomást, további tartós szenvedést okoz.

Háborúpárti a háborút indító ország és annak támogatói, nem pedig a védekezőt segítő kormányok. Nyilvánvalóan senki sem gondolja, hogy Oroszországot úgy le lehet győzni, hogy a Kremlre kitűzik az ukrán zászlót, de tartós és igazságos békét csak az Ukrajna területi integritását 1994-ben garantáló Oroszország visszavonulása hozhat. Ukrajna jövendő biztonságát, zavartalan újjáépítését és gazdasága gyors fejlődését csak az Európai Uniós és NATO tagság hozhatja el. Oroszországot már most is a NATO-tag Norvégia, Finnország. Észtország, Lettország, Litvánia, valamint Törökország veszi körül, ez nem fenyegetést, hanem stabil szomszédságot jelent. Nem lenne ez másként, ha Ukrajna is a szabad világ része lenne.