Búcsú a hegytől

Az otthon: az emberek, akik fontosak. És te sokunknak voltál ez az otthon, egy emberöltőn keresztül. Soha nem tolakodva, mindig a magad csendes, szerény módján, azzal a sajátos méltósággal, ami csak a hegyi emberek sajátja, ott voltál, mint egy biztos pont, ahova el lehetett menekülni a világ zajától, meg lehetett pihenni.

Emlékszel még arra, amikor majdnem felrobbantottuk a csempekályhát a kisszobában, mert meglocsoltuk a fát benzinnel, szinte harminc évvel ezelőtt? És hogy ideadtad a kisszobát, hogy együtt lehessek azzal, akit akkor épp szerettem? És arra emlékszel, amikor a magyarországi haverokat, akik nem tudtak románul, leküldtük hozzátok, hogy hajnali ötkor lesz meleg víz, keltsenek fel, hogy tusolhassanak? És arra, amikor mérges voltál, mert a gyerekek bekenték fogpasztával az összes kilincset, és, noha láttam, hogy milyen dühös vagy, alig bírtam magammal, hogy ne nevessek?

És arra emlékszel, amikor elvittem a kutyákat sétálni, és majdnem megharapták a meteós embert? És Azorelre, aki mindig rendet tartott a kutyák között, és arra, hogy mennyit nevettünk rajta? És arra, hogy hányszor álltunk az ablakban a kukkerrel, és csendben figyeltük a hegyeket? És arra, ahogy a hegyekről, medvékről, időjárásról és az életről beszélgettünk? És emlékszel a sízésekre, a kirándulásokra, amikor mindig ott volt a meleg leves az asztalon? És amikor megérkeztünk teljesen elázva, vizesen, és beléptünk a melegbe?

Vagy amikor a születésnapomon hoztad a pálinkát, én a sört, és megöleltél, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, és együtt voltunk, úgy igazán, a tábortűz mellett? És emlékszel a békére, a napfelkeltékre, amiket a hatalmas csendben együtt figyeltünk, kezemben a kávéval? És emlékszel arra a borzalmas pezsgőre, amit szilveszterkor együtt megittunk, amikor lejöttem a csúcsról egyedül, és nem akartál elengedni haza, mert féltettél?

Nekem te voltál az életben az egyik biztos pont, a tudat, hogy mehetek, hogy felvihetem azokat, akik fontosak, aki életvezetési tanácsokat adtál és megöleltél, amikor nekem nagyon nehéz volt, mert tudtad és átérezted, anélkül, hogy bármit is mondtál volna.

Ionaș, Ioan Potra, a vlegyászai menedékház örök menedékházasa, mindannyiunk barátja, életünk eseményeinek fontos tanúja, a kolozsvári hegyi közösség gondnoka és barátja, Isten veled, a hegy, az egyetlen igazi, igazán fontos hegy soha nem lesz ugyanaz nélküled.