A MORC

Az erdélyi magyaroknak vannak politikai intézményeik (párt, önkormányzatok), de nincsen államuk. A román állam megtűri, a magyar állam kéntelen-kelletlen befogadja őket, de ugye ez nem ugyanaz.

Mivel így van, ezen nem segít (ha máson, ezen-azon esetleg igen is) sem az, ha az RMDSZ román kormánykoalícióban vesz részt, sem az, ha a magyar kormány pénzt küld.

Állammal rendelkezni nem szükségszerű, történelmi példákat hadd ne soroljak. Ugyanakkor állammal nem rendelkezni tényleg nem jó dolog, miközben másoknak meg van.

Különben is, a „magyar emberek” (ezt a szókapcsolatot addig ismételgették a választások alatt, hogy még mindig csehül érzem magam tőle) úgy vannak már pár száz éve az ilyen-olyan államaikkal, mint az a dán filozóf a házassággal: házasodj meg és meg fogod bánni, ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni.

Amint az elképzelt csángó népdal mondja: „Ha van állam, ha nincs állam, baj is az.”

Mit lehet tehát csinálni? Vagy legalább gondolni?

Az erdélyi magyarok – nincs ebben semmi rossz – szeretnék magukat egy közösséghez tartozóknak tudni, ha már állam nekik nem jutott. A nagy dérrel-dúrral megszervezett választási hacacáré fölkínálta nékik a lehetőséget, hogy a fülkében eltöltött percek alatt ne érezzék magukat politikailag és közösségileg annyira elhagyatottnak és összetörtnek, mint amennyire azok, miközben is az „erdélyi magyar szelf” nevű kisdémon tévedhetetlen oda kormányozza izzadó pennájukat a papiroson a megfelelő rubrikába bele.

Én speciel egy fülkében általában nagyon elhagyatottnak és összetörtnek szoktam érezni magam, de hát ez az én bajom legyen.

Az erdélyi magyarok politikai becsapottsága ez ügyben nem nagyobb, mint bármely más embercsoporté, akinek fölkínálnak egy imaginárius közösséget és egy választási rituálét azért, hogy elviseljék a valóságos elhagyatottságot, a monoton életet, na meg az egész hosszú átverést. Állammal rendelkező embercsoportokkal is elő szokott ez fordulni elég gyakran.

Az RMDSZ ugyanakkor a saját maga által előre jelzettnél jobb eredményt ért el a választásokon. Ezúton is gratulálunk nekik a babéri babérokhoz.

Efölötti nagy örömében a szövetség elnöke, Mr. Kelemen, megsértődött azon, hogy mégsem száz százalékban mindenki szavazott rájuk, például én sem – mondom, nem kedvelem a fülkéket, na jó, az igazság az, hogy Mr. Kelement sem túlságosan, hisz hazudós kissé –, és arról kezdett el „kommunikálni”, hogy vannak itt egyesek, akik kifejezetten az ők bukásukra hajtanak.

Mintha morális vétek lenne egyebeket gondolni a világról, mint Mr. Kelemen, s a szövetség más surgyélánjai és fuszulánjai. Nahiszen.

Azután egy csepp ember, bizonyos Kövér László, aki valami magas magyarországi hivatalt tölt be, nem jut eszembe, épp mifélét, átvéve a „gondolati” magot – mit magot, héj az, mit maga egyszer-kétszer már kipökött, ilyenformán meglehetősen iszamós már önnyálától –, arról kezdett el mondikálni, hogy a „Soros-hálózat” pénzel bizonyos „külhöni csoportokat”, akik tudja, a fene, mire nem vetemednek. Alighanem arra, hogy nyilvánosan diskurálgatnak, kissé bátortalanul, erről-arról, hogy így van-e, vagy úgy ez, meg az.

Ez már szerinte elég arra, hogy irtózatos veszélynek tegyék ki a…a… fehérkeresztény….. fajtiszta….. satöbbi, satöbbi.

Mivel honfitársaink az államtalanságban babérjaikon is ülhettek volna csendben, mint fegyelmezett jótanulók, ahelyett, hogy árulkodnak az ofőnek, ez fenyegetés-féleségnek is tűnhet, amellett, hogy az árulkodó jótanuló kifejezetten unszimpatikus típusa az osztálytársnak.

Próbálgatják az ádázságot.

Dalmahodik kebelükben a morc.

Vagy győzelmük tán őket magukat sem győzi meg igazán?

Titok.