Nemteljes életeink

Azt üzente Antal Árpád néhány nappal ezelőtt egy ballagási ünnepségen, hogy „végső soron teljes életet csak itthon tudunk élni, ezt igazolta vissza a 30 éves érettségi találkozóm, ahol bebizonyosodott, hogy csak azok találták meg igazán helyüket a világban, akik itthon alapítottak családot, akik hazatértek”.

Azóta azon tűnődőm, hogy vajon miféle kritériumok szerint jutott a sepsiszentgyörgyi polgármester erre a következtetésre.

Mi a teljes élet? Szükséges hozzá például a család, hogyha jól értem, mert kifejezetten a családot alapítóknak jött össze ez, feltehetőleg egy vagy több gyerekkel (és természetesen heteroszexuális kapcsolatokban).

Mit jelent az itthon? Kolozsvár még otthont jelent egy székelyföldinek? Amikor én Kolozsvárra költöztem, a kisvárosi környezetből, meglehetősen elveszettnek éreztem magam sokáig, és lassan bontakoztak ki a kapcsolataim, alakultak ki az új habitusaim. Lassan az otthonommá vált, Kolozsvár viszont sokszínű, tele liberális métellyel és veszélyes marxistákkal, a magyarság pedig már egy ideje húsz százalék alá csúszott – otthon volt tehát valóban?

Aztán Finnországba költöztem. Családot alapítottam ott, már ha ugyan megfelelünk a nemzethy kritériumoknak, persze. Ugyanakkor: Finnország európai ország, az otthon még? Fehérnek nem fehér, mert a finnek a klasszikus fajelmélet szerint mongoloidok (bár északi halszagú rokonaink) és kereszténynek sem igazán azok.

Az is kérdés, hogy élhet-e teljes életet az ember, aki nem alapított családot, vagy nem otthon alapította?

Bármit is jelentsen az élet teljessége – túl a kampányszlogenek megszokott retorikai fogásain –, valószínűbb, hogy elérhetetlen és absztrakt.

Éppen ezért az élet nemteljességén belül a legjobbra törekvés, amiről érdemes beszélnünk, ennek minden elemével. Az emigrációnak több oka szokott lenni: gazdasági nehézségek, politikai üldözés, természeti katasztrófák és így tovább, de mindenképpen a nemteljesség egy fokozata, amely egy másik ígérettel szemben már nem elviselhető.

Az emigrált ember persze polgármesterek nélkül is érzi, hogy valami hiányzik neki, és igen, ez a valamikori otthona. Egy ismerősöm mondta, hogy ahány helyen élsz, annyi hely fog hiányozni neked, a magad módján.

De nem igaz, hogy nem tud az ember magának otthont teremteni. Tamási otthon akart lenni a világban, hazament. Én inkább több száz könyv áthurcolásával teremtem ezt meg, élénk kapcsolattartással és a közélet követésével, mélyhűtött felvágottakkal, sok emlékkel és időnként előbukkanó honvággyal. Ezer szállal kötődöm Kolozsvárhoz is, Sepsiszentgyörgyhöz is, és minden jó hírnek örvendek, amikor pedig otthon vagyok, órákon át csavargok benne, mert huszonhat évem, ráadásul az első huszonhatot töltöttem el benne.

De azt határozottan elutasítom, hogy az élet teljessége elérhető, vagy nemteljessége feltétlenül rosszabb egy új otthonban. Ilyen üzeneteket olvasva pedig még inkább azt gondolom, hogy

az otthon nem földrajzi kérdés, hanem társadalmi, a társadalmat pedig emberek alkotják, akiknek a szavai igenis számítanak.

Ezért érdemes azokkal óvatosan bánni.