Mitkívána ....

kívánom magunknak, hogy lehessen jóhangulatú is a nemzeti ünnep. De ne azon nevessünk félrenézve, cinikusan, amikor Jánosbácsi önkéntesen és büszkén magára húzott huszáregyenruhája mögül kikandikál a sörhas. És ne az legyen a poén, amikor az erdélyi kultúra lassan többtízéve aktuális nemzetiversmondó kiscsillaga pátosszal harsogja (valamelyik halott férfi szobra előtt) hogy raboktovább-nemleszünk.

Inkább azt szeretném, hogy a hagyományőrzésünk legyen emberi.

Hihetnénk, mondjuk, hogy nem lesz attól kevésbé ünnep az ünnep, és a nemzet sem gyalázkodás tárgya, ha elmondjuk a gyerekeinknek meg az unokáinknak, hogy 1848. március 15-én esett az eső, az úri közönség esernyővel vonult forradalmárkodni, aztán hazament ebédelni, majd folytatta. Merthogy ez is történelmi tény.

Negyvennyolc szellemében én szeretnék egy modern Erdélyt.

Ahol a törzsi logikát végre felváltja a teljesítmény.

Ahol a késés nem nemzeti sport.

Ahol a legjobb barátunknak is nyugodtan megmondhatjuk, hogy ez a munka még nincs kész, dolgozni kell rajta.

Ahol nem intézünk el mindent okosba, hanem kérünk róla hivatalos papírt, és a hivatalos papírnak értelmet is szerzünk.

Ahol ismerjük a minket közvetlenül érintő intézményi szabályokat.

Ahol nemcsak a kocsmaasztal mellett, a családi ebédnél vagy a fészbukon állunk ki magunkért, hanem azok előtt is, akik a jogsérelmet (velünk szemben) elkövették.

Szóval azt kívánom, hogy legyünk társadalmi értelemben is jól.