A székely autonomisták és a lottójegy esete

Van Anthony de Mellónak egy elgondolkoztató története:

Mikor egy jámbor, vallásos emberre nehéz idők jöttek, így imádkozott: Uram, tudod, hogy én hűen betartottam a parancsolataidat, a legjobb igyekezetemmel szolgáltalak, és sohasem kértem cserébe semmit. Most, hogy vénségemre itt maradtam semmi nélkül, életemben először kérlek, hogy segíts rajtam. Biztosan nem fogsz elutasítani. Tedd, hogy nyerjek a lottón!

Minden este elmondta ezt, hetekig, hónapokig. De semmi. Egy éjjel, már teljesen kétségbeesve, így kiáltott fel:

– Mért nem adsz már nekem egy esélyt, Istenem?

Mire megszólalt fentről egy hang:

– Adjál te nekem egy esélyt! Vegyél már egyszer bár egy lottójegyet!

Ez jutott most eszembe a Székely Nemzeti Tanács „Székelyföld történelmi egyházainak gyülekezeteihez” intézett felhívásáról, hogy október 29-én, „Székelyföld Autonómiájának Napján közösen imádkozzunk Székelyföld területi autonómiájáért”.

Tisztázzunk tán előbb valamit. Nehogy azt higgye valaki, hogy most valami olyasmi fog történni, ami bár egy fél centivel is előrébb viheti a székely autonómia megvalósításának ügyét. Az autonomista „mozgalom” eleve nem is erre való: ez nem egy olyan akciócsoport, amelynek józanul és alaposan végiggondolt, profi módon felépített stratégiája lenne arra, hogy pontosan meghatározott, a realitásba ágyazott céljait gondosan megválogatott eszközökkel hogyan és milyen ütemterv szerint érje el leghamarabb, és ezeket tényleg el is akarná érni. Ez egész másról szól.

Ez inkább egy vallás, aminek megvan a maga szertartásrendje. Van egy viszonylag kevés emberből álló papsága, és van valamennyi híve is (nem sok), akikhez az évi naptári rituálé két nagyünnepén néha elég nagy számban csatlakoznak olyanok is, akik máskor sohase foglalkoznak ezzel, mert ilyenkor fontos, hogy „mutassuk meg”.

Az autonomista vallás legszentebb lényege ugyanis a magamutogatás, és ezt mindig a helyzethez illő áhítattal és magasztos fennköltséggel végzik (különösen a főpapok): hogy mutassuk fel magunkat, hogy Vagyunk, és Itt Vagyunk. És ezzel tulajdonképpen ki is merül az, amiért ez a vallás kialakult, ennél többet ott nem is akar senki.

E vallás tavaszi nagyünnepe a Székely Szabadság Napja március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten, ahol a hívek 2012 óta minden évben újra meghallgathatják az előző éviektől nem sokban különböző szónoklatokat. Fontos külföldi vendégek is ott szoktak lenni európai autonómiák képviselőiként, akik elhozzák az ottani autonómok áldását a székely autonomistákra. Olyanra nem emlékszem, hogy a finnországi Åland-szigetekről (Ahvenanmaa) is lett volna meghívott, hiszen az ottani népesség 92%-át kitevő svéd nyelvűek autonómiája olyan olajozottan és szinte zökkenőmentesen működik, hogy az nekünk nem lett volna elég harcosan mozgósító.

Katalán viszont majdnem mindig volt, mert a szervezők így tudták a leginkább bebiztosítani, hogy itt soha az életben ne lehessen autonómia, és így az autonomista vallás sohase válhasson okafogyottá, amíg még marad, aki gyakorolhassa: elég volt csak annyit mondani, hogy mi is azt akarjuk, hogy nálunk is úgy legyen, mint Katalóniában, és ebből minden jobban értesült román rögtön megértette, hogy ezek szerint a székelyek is teljesen el akarnak szakadni Romániától, akárcsak egy ideje a „radikálisabb” katalánok Spanyolországtól, a székely autonómia tehát komoly nemzetbiztonsági kockázat, amiről szó se kellene essen többé sehol.

Így pedig biztosak lehetünk abban is, hogy ha Bukarestben az autonomista hitű képviselők újra benyújtják a parlamentnek a Székelyföld autonómiastatútumát, ahogy eddig már négyszer megtették, de a parlament mindannyiszor visszadobta, akkor a kudarc megint nem fog elmaradni, és ezt mindenki tudja is előre már most, és éppen ezért a kudarcért akarják megint benyújtani, hogy legyen egy újabb bizonyítéka a nemzetközi fórumok előtt, hogy velünk itt a románok milyen méltatlanul bánnak.

De a notórius kudarckereső magatartásunk mögött nemcsak ez van, hanem az is, hogy mi mindenáron meg akarunk maradni magyarnak. Az pedig, hogy mitől magyar a magyar, és voltaképpen ki is a magyar, már még a Himnuszban is ott van: „Balsors akit régen tép”.

Ha tehát olyan helyzetbe kerülünk, hogy nem érezzük úgy, hogy tépne bennünket, akkor hogy el ne bizonytalanodjunk a magyarságunkban, jó dolgunkban mi magunk leszünk a magunk balsorsa, hogy nehogy már tépetlenül maradjunk.

Az őszi nagyünnep, Székelyföld Autonómiájának Napja pedig október utolsó vasárnapján van (ebben az évben tehát holnap). Ez egy kicsit nagyobb ünnep, többen is vesznek részt rajta az egész Székelyföldön, mert itt jobban igyekeznek megmutatni, hogy mindenek ellenére igenis meg tudják mutatni. Pont tíz évvel ezelőtt volt a székelyek nagy menetelése, ahol több mint százezren vettek részt ezen a rituális eseményen: Bereck és Kökös közt 55 kilométeres egybefüggő menetoszlopban áhítattal vitték a 250 méter hosszú székely zászlókat, hogy megmutassák az egész világnak. Tényleg példátlanul nagy menet volt, elképzelni se tudom, mennyibe kerülhetett mindenestül az egész, de elég drága ceremónia lehetett.

Lehet, hogy annak a pénznek, időnek és energiának jobb helyet is lehetett volna találni, hiszen a székely autonómia ügye azóta se mozdult tőle előbbre egy tapodtat se, mintha mi sem történt volna.

Az idén nem lesz ilyen, hanem a felhívás szerint délelőtt a templomokban imádkozni fognak az autonómiáért, mint más években is, délután pedig őrtüzeket gyújtanak, ebben az évben a békéért. A nap végén pedig mindenki meg lehet elégedve, hogy ismét megmutattuk, és nincsen is egyéb tennivalónk, csak az, hogy várjuk a következő ünnepet, mikor kezdhetjük elölről, addig pedig ne veszítsük el a töretlen hitünket, hogy csak kitartás kell, semmi más, és ha ezeket a rituális szertartásokat évről évre gondosan végigcsináljuk, akkor egyszer, talán már száz év múlva ennek a csodatevő mágiája

egy szép napon elhozza nekünk a Szent Autonómiát, és az már maga a földi paradicsom lesz, ahol már problémák se lesznek, mert ott minden megoldódik magától.

Erről szól igazából ez az autonomista vallás. Nem lenne ellene semmi kifogásom, én a vallásszabadság híve vagyok, miért ne hihetne mindenki abban, amiben jólesik neki? Valami azért még sincs itt rendben: szerintem ugyanis nagyon nem helyénvaló, hogy egy nem keresztény vallás a maga céljaira akarja használni a keresztény templomokat. A keresztény templom nem erre való. Emlékszünk, mit mondott Jézus, mikor ilyet látott: „Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ezt mondva nekik: Meg van írva: »Az én házam imádság háza lesz«, ti pedig rablók barlangjává tettétek” (Lk 19:45–46).

Itt ugyan most nem árusok vannak, hanem valami még ennél is rosszabb: propagandisták, akik még a templomot is a saját kampányukhoz akarják felhasználni.

Ez annál inkább viszolygást keltő, hogy a szervezők a felhívásukban ezt írják: „Ma Európában két olyan veszély fenyegeti a keresztény értékeket, amelyek sajnos Erdélyben is megjelentek. Az egyik az elvilágiasodás folyamata, a szekularizáció, a másik az állami bürokrácia terjeszkedése az egyházi közösségek kárára (szekularizálás).” Itt ugyan nem a kereszténységről van szó, csak a keresztény értékekről, de a harmadik veszély, a legnagyobbik, amit nem is említenek, olyan, hogy az tényleg magát a kereszténységet veszélyezteti:

a leghatékonyabb keresztényüldözés az, mikor a politika behatol az egyházakba, és a saját céljainak szolgálatába állítja őket, mert ott az első dolga az lesz, hogy az igazi hívő keresztényeket kiüldözi onnan, és átveszi az irányítást.

A hívő keresztények helyett ott már csak a politikai keresztények, a konjunktúrakeresztények, az érdekkeresztények maradnak, és ezzel a kereszténységnek vége.

Most csak gondoljunk bele: a Székely Nemzeti Tanács (!) hirdet imanapot a történelmi egyházak gyülekezetei számára, mikor pedig erre tudvalevőleg az egyházak illetékesek. Tegnapra például Ferenc pápa imanapot hirdetett, hogy a világ katolikusai imádkozzanak a gázai humanitárius katasztrófa elkerüléséért, mert ez olyan dolog, hogy ezért lehet. Lehet imanapot hirdetni az evangélium terjesztéséért vagy például a cigánymisszióért. Az ilyenek mellett pedig közös imanapot olyankor szoktak tartani, ha valami nagy természeti csapás vagy ember okozta katasztrófa miatt nagy nyomorúság éri vagy halálos veszedelem fenyegeti az embereket: árvíz, tűzvész, járvány, háború, ilyenek. De hogy lehet egyáltalán imanapot hirdetni Székelyföld területi autonómiájáért?

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem látom sehol azt a nagy nyomorúságot, ami miatt kétségbeesve kelljen az Istenhez kiáltani, hogy küldje már azt az autonómiát, mert ezt így már nem lehet tovább bírni.

De akkor az autonomista vallás nagyünnepén nem is lehetne közösen imádkozni valamiért a keresztény gyülekezetekben is? Dehogynem, csak nem kellene összekeverni a dolgokat, hanem mindent a maga helyére kellene tenni. Mert mit is mondott Jézus? „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené!” (Mt 22:21). Tehát így, és nem fordítva! A felhívásban az van, hogy gyújtsunk őrtüzeket a békéért. De ezért a templomban is lehet imádkozni, mert a templom Istené, és a szenvedőkkel való együttérzés is, és akkor nem felejtve el először hálát adni a Jóistennek azért, hogy mi nem vagyunk olyan helyzetben, és hogy nekünk nincsen semmi bajunk, imádkozhatunk azokért, akiknek háborúk miatt kell szenvedniük, az otthonaikból elűzöttekért, a megölt gyermekeiket gyászolókért, azokért, akiknek szétbombázták a házát: oroszokért, örményekért, palesztinokért, ukránokért, zsidókért, hiszen ők nekünk mind a felebarátaink.

Az autonómia viszont a politikához tartozik, az tehát a császáré, és akkor azért nem a templomban kell imádkozni, hanem az autonomista vallás pogány rituáléja szerint őrtüzeket gyújtva kell táltoshittel idevarázsolni. Ha a templomban imádkozunk érte, annak katasztrofális lebénító hatása lehet, mert ahelyett hogy erőt adna és a meglevő lehetőségeink kihasználására ösztönözne, azt sugallja, hogy mi itt reménytelenül valami elviselhetetlen helyzetben élünk, akiken már csak a Jóisten segíthet, és amíg az autonómia el nem jön, addig itt nem is érdemes nekifogni semminek, ha meg mégis szeretnénk, akkor legjobb, ha előbb világgá megyünk innen, mert itt már nincsen remény. Pedig sok mindenre lenne itt is lehetőség, ha le nem beszélnénk róla magunkat. Aki nem hiszi, ne restellje megnézni ezt a videót, hogy a maroscsügediek, akik nem azzal foglalkoztak, hogy melyik pártot kell szidni, hanem az emberek problémáinak a megoldásával, micsoda dolgokat tudtak megcsinálni itt, Romániában, Erdélyben, Fehér megyében, és aztán elgondolkozhat rajta, hogy vajon mért nem tudunk ilyenekről Székelyföldön is.

Persze attól, hogy őrtüzeket gyújtunk, még ugyanúgy nem lesz itt soha autonómia, mint ha csak imádkoznánk érte. Ahhoz hogy legyen, meg kellene venni azt a lottójegyet: el kellene kezdeni végre azzal foglalkozni, ami ha nem is azonnal, de később eredményre vezethetne, ha továbbra is úgy látnánk, hogy az autonómiára tényleg szükség van.

Ha megnézem, mi történt eddig, azt látom, hogy az energiák nagy része arra ment rá, hogy a nemzetközi fórumokat próbáljuk meggyőzni, hogy kényszerítsék rá valahogy Romániát, hogy adjon Székelyföldnek területi autonómiát, azt képzelve, hogy ezzel meg lehet spórolni azt, hogy tanuljunk meg a románokkal szót érteni. Pedig ezt a románok nélkül nem lehet megoldani. És az nem úgy megy, hogy felszólítjuk a kormányt, hogy legyen hajlandó velünk dialógust folytatni, mert úgy semmi esélyünk sincs, amíg a román közvélemény rólunk és az autonómiáról alkotott képét meg nem változtatjuk. Ez nem lenne lehetetlen, de ennek a módját nagyon alaposan meg kell tanulni.

A románokkal nagyon jól szót lehet érteni, a kérdés nem ez, hanem az, hogy mi tudunk-e velük.

Most lehet, hogy valaki azt kérdi: ha úgy gondolom, hogy én tudok, akkor mért nem próbáltam én elmagyarázni nekik, milyen is az az autonómia, amilyenre mi gondolunk, és mért tartjuk mi azt annyira életbevágóan fontosnak? Erre azt válaszolom, hogy azért, mert van egy csomó dolog, amit még a magunk számára se tisztáztunk. Ahhoz, hogy a románok megértsék, mért annyira fontos ez nekünk (mert ez lenne az első kérdésük), nekem tudnom kellene, hogy listaszerűen felsorolva mik azok a problémák, amelyek miatt még ha nem szenvednek is éppen a székelyföldi emberek, de megnehezíti az életüket, vagy rosszul érzik magukat miatta, és amelyeknek nincsen és nem is lehetséges más megoldása, csak egyedül a területi autonómia. Én ezt már kérdeztem eddig többektől, akik legalábbis szóban harcos autonómiapártiak, sőt -követelők, de még senkitől se kaptam rá használható választ. És akkor hogy magyarázhatnék én el (vagy bárki más rajtam kívül) a románoknak olyasmit, amire magam se tudom a választ? Ha valaki tudja, mondja már meg végre, mért annyira fontos ez a területi autonómia? Vagy esetleg nem is annyira fontos ez a gyakorlatban, csak volt néhány ember, akiknek ez volt a rögeszméjük, és addig sulykolták, amíg elég sokan elhitték, hogy autonómia nélkül „falatkenyért sem ér az élet”? Ha valaki tud ilyen problémákról, megköszönném, ha megírná, mert nagyon kíváncsi lennék, mik lehetnek ezek.

A szöveg a szerző Facebook oldalán jelent meg először, engedélyével újraközöljük.