Kongresszus és kognitív disszonancia

Ma kezdődött Bukarestben az Európai Néppárt (EPP) kongresszusa. A rendezvényre tizenkét európai ország állam- és kormányfője, valamint több mint ezer küldött érkezett 44 országból. A Néppárt az Európai Parlament legnagyobb frakciója (jelenleg 178 tagot számlál). Sajtóhírek szerint a tanácskozáson megszavazzák Ursula von der Leyen jelölését az Európai Bizottság elnöki tisztségére, megerősítik elkötelezettségüket Ukrajna támogatására, elfogadják a pártcsalád választási stratégiáját és nyilatkozatát a júniusban esedékes európai parlamenti választásokra.

Az Európai Néppárt 1976-ban alakult és eredetileg az európai kereszténydemokrata értékeket képviselő pártokat tömörítette. Később, 1999-ben a konzervatívokkal közös frakciót alakítva az Európai Parlament legnagyobb képviselőcsoportja lett. A páneurópai szervezet Joseph Daul vezetése alatt (2007 – 2014) tovább nyitott a jobboldali liberális pártok irányába (2014-ben a Nemzeti Liberális Pártot is beszippantotta).

A Néppárt politikájában ekkor az ideológiai szempontokat felülírta a választási matematika. Ha egy párt nem volt kimondottan szocialista, akkor már helye volt a Néppártban (talán az sem véletlen, hogy a pártcsalád nevéből hiányzik az ideológiai jelző).

Van azonban egy határ, amelyet az EPP sohasem lépett át, ez pedig a szélsőségesség.

Bárki vezette is a pártcsaládot, következetesen szembeszállt a szélsőjobb törekvésekkel. Jó példája ennek az, hogy – ugyan hosszas huzavona után – de a szélsőjobb irányába eltolódó Fidesznek három évvel ezelőtt ajtót mutattak (bár formálisan nem rúgták ki őket, hanem ők távoztak, megelőzendő a még nagyobb megaláztatást). A pártcsalád számára a választások előtt épp a szélsőjobb, populista pártok várható előretörése jelenti a legnagyobb kihívást.

A ma kezdődő kongresszuson a választási stratégia kialakítása során minden bizonnyal ez a kérdés is szóba kerül. Hajlandó lesz-e fellépni a pártcsalád azokkal a tagpártokkal szemben, amelyek belülről lazítják az EPP hatékonyságát? Mindenekelőtt a Fidesz „őrlángjairól”, a magyarországi Kereszténydemokrata Néppártról és az RMDSZ-ről van szó. Mindkét párt a Fidesz szócsövének tekinthető.

A közelmúltban Winkler Gyula azzal kezdte európai parlamenti kampányát, hogy Brüsszel elhibázott döntéseiről beszélt, utalva Ursula von der Leyennek, az Európai Bizottság elnökének a felelősségére.

Retorikájának az a része ugyanis, miszerint „le kell váltani a progresszív, balos vezetést” kétféleképp értelmezhető: vagy Winkler nem tudja, hogy az EB-t egy jobboldali, kereszténydemokrata politikus vezeti, aki ugyanahhoz a pártcsaládhoz tartozik, mint ő maga, vagy pedig Ursula von der Leyent minősíti progresszív baloldalinak.

Winkler Gyula ellentmondásos megnyilvánulása ugyanakkor jól jelzi a romániai magyarság zavarodottságát is. A Népszava birtokába jutott közvéleménykutatás szerint, amelyet az RMDSZ rendelt meg az EU bizalmi indexe a romániai magyarok körében 28 százalékos, miközben a romániai átlag 52, a magyarországi pedig 49 százalék. Ugyanakkor az is kiderül a kutatásból, hogy

az itt élő magyarok gondjaik megoldását elsősorban nem a bukaresti kormánytól, nem az EU-tól, hanem a Magyarorszátgól várják.

Ez radikális változás a kilencvenes évekhez képest, amikor az európai integrációban a magyarok kisebbségi jogaik visszaszerzésének a garanciáját látták. A hivatkozott felmérést a Szövetség nem hozta nyilvánosságra, azonban érthetővé teszi az EP-képviselő nehezen magyarázható fellépését.

Kérdés, hogy ezt az ellentmondást az RMDSZ hogyan kívánja feloldani a ma kezdődő kongresszuson és a kampányban, valamint az is, hogy meddig lesz türelmes a Néppárt két szavazatért cserébe, ha már 12-től megvált?