Mit nyernének a székelyek azzal, hogy elfogadják a romákat?

Láttál már csíkszeredai cukrászdában cigányt? Fogorvosnál? Moziban? Ballagási ünnepségen? Hokimeccsen? Koncerten? Színházban? Gyermekeknek szervezett versenyen? Előadáson? A somlyói kegytemplomban? Fodrásznál? Kozmetikán? Manikűrösnél? Önismereti csoportban? Edzésen? Edzőteremben? Vendéglőben?

Pedig ezek olyan helyek, ahol naponta megfordulunk, nem kell hozzá különösebb erőfeszítést tennünk, bejutunk.

Vannak dolgok, amiben nem lehet és nem is kell kompromisszumot kötni. Ilyenek az emberi jogok. Mert miként köthetnek kompromisszumot a Ku Klux Klán és a feketék? Hogy csak kicsit ölik meg őket? Vagy csak minden másodikat? Nem, ezekben a kérdésekben nem kell és nem lehet kompromisszumot kötni.

Ugyanígy gondolom a cigányok kérdését is. Van, amiben nem kell és nem is lehet kompromisszumot kötni.

Jár nekik az emberi életkörülmény, az iskola, az orvosi ellátás, a játék, a művészetek, a zene, minden, ami nekünk is jár. Igen, jár.

Személyes élményemet, alakulásomat osztom meg veletek. Amikor három és fél évvel ezelőtt megismerkedtem a somlyói cigány közösséggel, én is mindent úgy hittem, ahogy az átlagos székelyföldi hiszi. Mégpedig, hogy nem is akarnak változtatni, nincs igényük rá, jól van nekik minden úgy, ahogy van. Aztán szép lassan kezdett kirajzolódni, hogy ez egyáltalán nem így van.

Akarnak és nagyon akarnak maguknak, családjaiknak, gyerekeiknek jobb életet.

Csak mi nem engedjük meg ezt nekik.

Mi nem vezetjük be a vizet, nem adunk nekik rendes személyit, nem aszfaltozzuk le az utcájukat, nem engedjük be a moziba, a bicikliversenyre, uszodába stb. És utálkozunk, gyűlölködünk úton-útfélen. Konkrétumokat is adhatok a CséBé életéből: beszólnak nekik a mozi bejáratánál, megkérnek, üljünk a hátsó sorba a koncerten, nem engedik be nélkülem a gyerekeket a városi ifjúsági rendezvényre, elkülönített öltözőkbe küldenek az uszodában, nem adnak versenypólót a közösségi futáson, és sorolhatnám.

Bevallom, nagyon dühös, kiábrándult lettem amikor ezzel szembesültem. Kezdtem mindenkit „visszautálni”. De szép lassan ezt is megértettem. Nem elfogadtam, csak megértettem. Így nőttünk fel, ebben szocializálódtunk, ezt tanultuk, ebbe nőttünk bele.

Hogy a cigány az cigány.

Soha nem mondta nekünk senki, hogy gyere, menjünk, nézzük meg, mi az igaz ebből, hogy hol vannak ennek a gyökerei. Ma már nincs bennem düh, sem ellenszenv.

De nagyon pontosan látom, hogy míg a város minden része épül-szépül, addig a Somlyó 33-ban az egyetlen utcai csap sem mindig működik. Látom, hány gyermek nem jár a szegregált óvodába sem, a szegregált iskolába sem. Látom, hogy milyen ideges mindenki attól, hogy foglalkozom a kamaszokkal (mert bizony már nem gyerekek), látom, hogy milyen hangnemben beszélnek velük, mennyire „magas lóról” kezelik, primitívnek nevezik őket és eszében sincs senkinek megoldásokat találni.

Pedig nem megoldhatatlan.

Csak emberi hangon el kellene kezdeni kommunikálni és velük együtt megoldásokat találni. Ez a kulcs: emberi hangon kommunikálni és velük közösen keresni a megoldásokat.

Hogy miért is lenne erre szükség? Mert ezzel megoldódna az kukázás, a kéregetés kérdése, nőne a városban a közbiztonság és mert nem mondhatunk le ennyi értelmes, okos fiatalról, aki tanulni akar. Erősebb lenne a közösség velük. Nem utolsó sorban pedig az a székelységünk, amire olyan büszkék vagyunk. A keresztény értékrendünk, ami állítólag meghatároz minket, nem erre kötelezne?