A szexuális erőszak csak látszólag a testtel történik, valójában a lelket támadja meg

Amikor kriminológusként mintegy 15 évvel ezelőtt elkezdtem gyerekek elleni szexuális visszaélésekkel foglalkozni, az egyik első mesterem, Virág György, úgy világított rá a jelenség valódi természetére, hogy azt mondta, úgy gondoljak a szexuális erőszakra, mint a lódarázsra. Miként a lódarázsnál se jut eszébe senkinek, hogy az egy ló, ugyanúgy a szexuális erőszaknál se képzeljem, hogy annak a szexualitás a lényege. Az erőszakon van a hangsúly. Azon, hogy az elkövető azt érzi, bármit megtehet az áldozattal, akár a testébe is hatolhat.

A kémiai kasztráció meg a többi olyan büntetés, ami a szexualitást, szexuális vágyat célozza az elkövetőknél, azért alacsony hatékonyságú, mert valójában soha nem a szex jelenti a domináns részt ebben a bűncselekményben, hanem a hatalom, a másik kiszolgáltatottsága, alávetettsége, kihasználhatósága és felhasználása az elkövető saját vágyainak a kielégítésére. Bárhonnan vizsgáljuk a jelenséget, mindig eljutunk addig a pontig, ahol rátalálunk arra, hogy

az elkövető hatalmat képvisel az áldozat felett, ami elhallgattatja és elmagányosítja őt.

Gyerekáldozatok esetén ez különösen igaz.

De miből is áll össze ez a hatalom, miért olyan kegyetlenül magas az a fal, ami az áldozatok köré emelkedik, és miért olyan nehéz azt áttörni?

Vegyük a bicskei gyermekotthon igazgatója által elkövetett szexuális visszaéléseket, és azt a tényt, hogy ezeknek a szexuális bűncselekményeknek az eltussolásában mások is segítettek a bántalmazónak – némelyek azzal, hogy félrenéztek, és nem tettek semmit; mások (így az elnöki kegyelemben részesült beosztottja) tevőlegesen is. Vegyük hozzá, hogy azokat a gyerekeket, akik segítséget próbáltak kérni, először nem vették komolyan. Azt az eljárást, ami végül az elkövető elítéléséhez vezetett, évekkel korábban megelőzte egy másik, a visszavont vallomások miatt megszüntetett büntetőeljárás, amiben az érintett fiúkat zsarolással, pénzzel, juttatásokkal rávették arra, hogy vonják vissza a vallomásukat. Így tehát volt egy erős precedens az intézményben arra, hogy nem éri meg jelzést tenni.

Az egész ügyről készült egy nagyon alapos ombudsmani vizsgálat is, ami feltárta a súlyos mulasztásokat, és hogy a gyermekotthonban élő gyerekek körül nem voltak olyan bizalmi felnőttek, akiknek meg tudtak vagy mertek volna nyílni, illetve hogy a munkatársak szakmai támogatása, abúzussal kapcsolatos ismeretei is erősen hiányosak voltak.

Ezt hétköznapi nyelvre úgy lehetne lefordítani: azok a gyerekek, akik eleve fokozottan sérülékeny helyzetben vannak, mert kiemelték őket a vér szerinti családjukból, és gyermekotthonban helyezték el őket (az otthonukban ugyanis bántalmazás, elhanyagolás vagy más problémák miatt veszélyeztetve voltak), egy olyan rendszerbe kerültek, amiben nem voltak biztonságban, és ki lettek szolgáltatva olyan felnőtteknek, akik vagy bántották, vagy elmulasztották, hogy megvédjék őket, vagy nem voltak abban a helyzetben, hogy érdemben segíthessenek nekik.

Vitathatatlan, hogy egy felnőtt hatalmi helyzetben van egy gyerekkel szemben. Ez fokozottan igaz, ha a gyerek sérülékeny (traumatizált, korábban bántalmazták, vagy más módon veszélyeztették a jóllétét). Még fokozottabban igaz, ha a gyerek magára marad (ha nincsenek körülötte olyan felelős felnőttek, akik figyelnek rá, és akkor is észreveszik, hogy baj van, ha a gyerek nem tud vagy nem mer szólni). Végül a hatalmi helyzet negyedik fokozatát maga az intézményi környezet jelenti: a gyerek egy olyan rendszer részévé válik, aminek olyan sajátos, a családi élettől nagyon eltérő szabályai vannak, amelyek gyakran nehezen érthetők a gyerekeknek, de amelyeket el kell fogadniuk és követniük kell, különben bajba kerülnek.

Ilyen sokrétűen kiszolgáltatott gyerekek esetén elképesztően magas az áldozattá válás kockázata mind a kortársak, mind a velük élő felnőttek részéről.

Ilyen helyzet nemcsak gyermekotthonban fordulhat elő, hanem gyakorlatilag minden olyan rendszerben és struktúrában, ahol sajátos belső szabályok vannak, a gyerekek egyedül (szülők, őket ismerő bizalmi felnőttek nélkül) kapcsolódnak másokhoz, és ahol nem átláthatók, tisztán jelzettek a keretek se a gyerekek, se mások számára. Ilyen lehet a sport világa, az iskolák jó része, de akár az egyház is. Különleges, belső szabályok, lojalitási rendszerek, a szülők üzenete a felnőttek hatalmi helyzetét erősíti, vakon bíznak azokban, akikre a gyereket hagyják, amire rá is erősítenek a „csak rosszat ne halljak rólad” típusú mondatokkal, és persze sosincs előre tisztázva, mi az, amit a felnőtt megtehet, és mi az, amit már nem. Ilyen struktúrákban nagyon könnyen előfordulhatnak határátlépések, amelyek következmények nélkül maradnak – és ez immár megteremti a hatalom ötödik dimenzióját: az „érinthetetlen”, a felelősségre nem vonható felnőtt képét.

Az elkövető áldozat feletti hatalmának ezek a strukturális, a rendszer működéséből adódó, vagy a rendszert kihasználó aspektusai, amikben a rossz szándékú felnőttek (akik gyerekeket akarnak szexuálisan vagy más módon kihasználni, meg akik gyerekeket bántanak) könnyen megtalálhatják a számításukat, akár évekig is folytathatják a tevékenységüket, ha kellőképpen meggyőzőek és manipulatívak – és a gyakorlat azt mutatja, hogy általában azok. De ez még mindig nem adja ki a teljes képet.

A már megtörtént szexuális visszaélések ugyanis további hatalmat adnak az elkövetőnek azzal, hogy az áldozat jellemzően magát hibáztatja, bűntudata van, azt hiszi, hogy ő tehet arról, ami történt,

amire általában rátesz még egy lapáttal az elkövető bűntudatkeltése, fenyegetése, manipulációja. Az áldozatok gyakran nem mernek vagy nem tudnak beszélni. Félnek attól, hogy mit gondolnak majd mások, és szinte mindig azt hiszik, hogy egyedül vannak azzal, ami történt – ilyen másokkal nem fordult elő, mint ami velük.

Ez a lelki, érzelmi hatás magából a szexuális erőszak élményéből fakad, ami csak látszólag a testtel történik, valójában a lelket támadja meg. Roncsolja a biztonságérzetet, a másokhoz való biztonságos és jó kötődés lehetőségét, előidézi azt az élményt, hogy ahhoz, hogy túlélhető legyen, ami a testtel történt, a lelket „le kell választani”. A test kihasználása csak így élhető túl.

Kegyetlen, aljas következménye ez a szexuális erőszaknak, amitől a gyerekek különösen szenvednek, ami komoly hatást gyakorolhat egész felnőtt életükre, és ami miatt az abúzus élménye maga is egyfajta „hatalommá” válik az életükben – akár át is veheti az irányítást az életük felett. Tudományos adatok támasztják alá, hogy a gyermekkori szexuális bántalmazás fokozza a felnőttkori áldozattá válás kockázatát, növeli annak veszélyét, hogy a gyerek emberkereskedelem áldozatává váljon, és annak is, hogy felnőttként párkapcsolati problémák, mentális és fizikai betegségek nehezítsék az életét.

A kiszolgáltatottság és hatalommal való visszaélés tehát teljesen átszövi azoknak az életét, akik gyerekként szexuális erőszak áldozatává váltak.

Ezért is végtelenül szomorú az elnöki kegyelem története, ami egy újabb dimenzióban hívta életre azt az élményt – nemcsak a közvetlenül érintett túlélőkben, hanem minden áldozatban –, hogy magukra vannak hagyva, és nincs hatalmuk afelett, ami velük történik vagy ami az életüket befolyásolja.

Mit lehet tenni? Először is, a büntetőjogi felelősséget minden elkövetőnek vállalnia kell. Ez jelenleg, az egészen elképesztően magas rejtve maradás (látencia) miatt, lehetetlen. Egyes becslések szerint csak minden 10. gyerek elleni szexuális visszaélés derül ki, és még ebből is csak egy olyan van, amiben büntetőeljárás is indul (amit amúgy szintén nem biztos, hogy bizonyítékok vagy bűncselekmény hiányában nem zárnak le a hatóságok). Nagyon alacsony a rendszerekbe vetett bizalom – amit az elnöki kegyelem ügye most tovább erodált –, és így gyakran a gyerekáldozatok családja úgy dönt, hogy nem tesznek feljelentést, hiszen olyan bizonytalan az eljárások kimenetele, és olyan rossz tapasztalatok vannak az eljáró hatóságok áldozathibáztató, traumatizáló működésével kapcsolatban. Ezen a területen egyébként voltak pozitív változások az elmúlt években, elkezdett kiépülni a gyerekbarát, traumaszenzitív meghallgatásokra lehetőséget adó intézményrendszer, és szakmai képzések is indultak. De ez még nem tekinthető minden gyerekáldozat számára elérhető, jól működő rendszernek.

Fontos lenne leszámolni a gyerekek elleni szexuális visszaélésekkel kapcsolatos mítoszokkal is, például hogy az elkövetők többsége egy idegen, aki mindig fizikai erőszakot és kényszerítést alkalmaz: ezzel szemben a valóságban az áldozatok több mint 90 százaléka ismeri bántalmazóját, akik az esetek meghatározó részében főként lelki, érzelmi ráhatással érik el céljukat.

De jó lenne abbahagyni a téma átpolitizált megközelítését is, és visszaadni a kérdést a szakmának és mindazoknak, akik felelősen tesznek azért, hogy pontosabb és jobb képünk legyen ennek a jelenségnek a valódi természetéről. Mindennap vannak olyan gyerekek, akik áldozattá válnak. Tenni azért, hogy ez ne legyen így, mindannyiunk közös felelőssége.