Jót vagy semmit

Cătălin Cherecheșt elítélték. Azt hinnénk, itt van az ideje az ünneplésnek. Hogy majd most, hogy végre, így, hogy megszabadultunk, hogy kivártuk, hogy nagy sokára… És hogy ez majd egy új kezdet lesz.

A Cherecheș-történet lényeges kérdése nem az egyén, hanem annak közönsége, nem az, hogy bűnös-e a vádlott, korrupt-e az elítélt, s milyen szövevényes panamázások áldozata lett végül, hanem hogy egy személyiségnek hogyan sikerült idáig torzulnia a hatalmi játszmákban, miért a megmagyarázhatatlan népszerűség, honnan ered a tömeges vakság, s hogyan izzadta ki magából a közösség saját manipulátorát.

Mert mi neveljük a diktátorainkat, minden egyes gesztussal, amikor elfogadjuk ezt a bolond játékot, amikor partnerek vagyunk. Ez a szimbiózis mindkét oldalról függőségi viszonyt feltételez.

Emlékszünk a jelenetre, amikor elmondja botrányos beszédét az iskola megszűntetéséről, majd a magyar alpolgármester kezet fog vele, miközben a közönség megtapsolja. Egy torzuló személyiség manipulatív erejének különös, groteszk megnyilvánulása volt ez, akkor és ott. És ez még csak a kezdete volt annak a rókatáncnak, amit korunk Cipollája közönségével művelt a kobalt ég alatt. Hanyatlásának első hangos, mediatizált megnyilvánulása volt ez. Vele torzultak azok is, akik a bűvkörében éltek.

A Cherecheș-jelenség látszólag megfoghatatlan vetülete pontosan ez: a magyar közösség reakciója az őt ért sorozatos átverésekre, cinikus játszmákra, hivalkodó, nyílt támadásokra, a tehetetlenség, a hiszékenység, a megalázkodás tömegpszichológiája. Az attitűdnek pedig hithű tanítómesterei vannak. Álnaiv a kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy egy ilyen embert támogassanak, mert tudjuk, a fejet hajtó, megalázkodó, mindent lenyelő és nyelni tanító maroknyi hangadónak komoly érdekei fűződnek ahhoz, hogy senki, de senki ne lépjen a szeretett vezér fenséges tyúkszemére, hisz ez a megegyezés – heraus mit uns.

És nem, nem a legutóbbi kürtőskalács-háború lenne a közösségért felvállalt kiállás csimborasszója, a csetepaté éppoly kisszerű és tragikomikus, mint a Tersánszky-hősök világában az szokás, a fölösleges látszás, a semmilyenségből való kinyúlkálás gesztusa.

Az olcsó színjáték nem több, mint egy win-win helyzet mindkét közösség alapértelmezett etnikai hörgéseinek kielégítésére. A parasztvakítás mögött mindenki nyolc póklábával fogja a székét.

Mi van másnap? Miről szavalnak majd azok, akik arra buzdítottak egy egész várost, szavazzunk rá, ő eddig is, mindig kitartott mellettünk, jó a viszony köztünk, majd segít. Akik kezet fogtak, akik dicsértek, akik színpadon olvasták fel üzenetét, akik nem voltak képesek eltávolodni tőle akkor sem, amikor vállalhatatlanul viselkedett velünk szemben?

Mert eközben rendben volt, hogy a diskurzusból egyre inkább kikoptak az érvek, hogy ma bejelenti, hogy ezen a helyen egy képzőművészeti központ lesz, aztán azt, hogy azon, vagy inkább lesz egy egész utca, most egy német iskola lesz itt, máskor meg egy kulturális központ, ma egy kastélyt újít fel, holnap egy falat húz fel. Ma kiáll azzal, hogy sose lesz itt magyar alpolgármester – majd mégis lesz, vagy lesz, de mégse, ma azt nyilatkozza, hogy a nyamvadt magyarok nem tanulnak meg románul, és magyarnak lenni hendikep, és különben is, nem a magyarok alapították a várost – ez mondjuk tényleg így van – és ezért – no itt kellene valami ok-okozati viszonyt felfedezni az eszmefuttatásban – a magyar gyermekek nem kapnak minőségi oktatást. Meg fogják tapsolni a nénik, akik a húszévesre photoshoppolt választási plakátot is megkönnyezik, ha holnap kiáll egy csokor vörös rózsával a színpadra, és azt mondja, hogy én is magyar vagyok – miközben múlt héten zsidó, s azelőtt meg német, mert ugye éppen a Fórum, miután már az összes létező és magának teremtett pártba be- és kilépett, és újra be. És senkinek nem tűnik fel, hogy a börtönből a város lakosságához címzett vallomásos levél, a végeláthatatlan lírai bejegyzések, a bombasztikus monológok, a dühödt kirohanások, a minősíthetetlen hangnemben lefolytatott tanácsülések, az ordibálva számonkérések, a maratoni bírósági felszólalások, a megalomán rendezvények és a szappanoperába illő családi perpatvarok régóta díványért kiabálnak. Hogy egy önmagát hatalmasra növesztő torz személyiség lejtmenetéhez tapsoltatnak egy egész közösséget. És senkinek, de senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt az embert rég el kellett volna kergetni, nem azért, mert a bíróság elítélte egy korrupciós cselekedet miatt, hanem ennél sokkal többért is. Hogy mindaz, amit tesz, nevetséges.

És eközben a közösség alkalmassá vált arra, hogy bármely népvezért, aki elé áll, ugyanúgy megtapsolja.

És ha többek előtt elhangzik az ajánlat, hogy na akkor, tegyük félre a városalapítás és a románulmegnemtanulás kérdését, megoldom én a magyar iskola ügyét – de… hatásszünet, kis mosoly, körülvigyázkodás, hogy jön-e velünk a hallgatóság – ahhoz el kell, hogy menjünk csak mi ketten megnézni azt az épületet. No, akkor üveges szemmel kell tovább nézni a falon a repedést, mert nem hangzott el itt semmi, csak elfogytak az érvek, s belengettük a falkavezérség ötletét, a közönségnek szól, nincs itt semmi látnivaló. A szokásos. Az ember lánya tudjon azonosulni a helyes attitűddel.

Maradt a kérdés, hogy azóta azok, akik azonosulni tudtak, mit oldottak meg. Oszt meglett-e az a választási ígéret a jóbanlevés langymeleg szlogenje alatt?

A világ, amit felépített Nagybányán, már régóta önjáró. A hallgatás sejtszinten beépült egy közösségbe, s akinek nem tetszett, elment, a város ezalatt kiürült.

Már mindegy is, hogy mit nem költöztetünk hová. Hogy a fiatalok nem tértek vissza, az nem csupán egy szórvány-sztereotípia, az ifjúságnak joga van ahhoz, hogy ne legyen kíváncsi egy magábaroskadt, eladósodott város zéró gazdasági potenciáljára, a decens életet biztosító munkahelyek hiányára, a kulturális élet terét kitöltő tingli-tanglira, aminek egyetlen ünnepelt figurája a nagymamák könnyes szemmel megtapsolt pujumámija, aki egyemalelkét, de szép ember, aki nem tudjuk, mit mond, de olyan szépen beszél. Maradt, akit végleg sikerült módszeresen elbutítani, maradt, akit érdekei fűznek oda, s maradt, aki magára tudja zárni az ajtót. Ezzel a kevéssel már elboldogulunk, ezeknek fogunk rendezvényeket szervezni a megmaradásért. Küldetés teljesítve.

A Cherecheș-jelenség rétegeit jó szívvel ajánljuk alaposabb társadalompszichológiai kutatások tárgyául.

Váradi Izabella nagybányai tanár, pedagógus, az Iskolapéldák blog szerzője, ahol további szövegei olvashatóak.