Mit mond nekünk ma egy 36 évvel ezelőtti brassói munkáslázadás?

Leáldozott a heroikus időknek. Amikor körülöttünk minden jelenségnek annyiféle értelmezése van, ennek „ódiumát” a hősiesség sem úszhatja meg. Ez már csak ilyen… És azt is látnunk kell, hogy valamennyi közül a hozzánk időben és térben legközelebb álló hősiesség jár a legrosszabbul. Neki várnia kell egy valamiféle kanonizálásra, vagyis arra, hogy elég sok (mennyi?) idő teljen el az egyértelműséghez. Ha egyáltalán lehet szó ilyesmiről… Mert a közelmúlt történései soha nem egyértelműek: a részletek nem eléggé feltártak, túl élők a szereplők, résztvevők.

Brassóban, 1987-ben volt egy forradalom előtti forradalom (lázadás), amelyet azóta sem ünneplünk megfelelően, és én minden évben – ilyen vagy olyan formában – meg fogom kérdezni nyilvánosan, hogy miért van ez így… Pedig a Szabad Európa Rádió is beszámolt az eseményekről, messze földön is híres lázadás volt.

Nyilván, tudom, hogy a brassói 1987 nem a budapesti 1956, 1989 forradalmi ideje sem hasonlít 1848-ra, és sorolhatnám egészen 1990 véres márciusáig (amely viszont egy teljesen más jelentéstartományt nyitna meg, úgyhogy arra most nem merészkedem) …

Kvázi szentségtörésnek számíthat, de én egy jó ideje teljesen másképp, nem a megkérdőjelezhetetlen mainstream megközelítésben szemlélem a forradalmakat és lázadásokat, és mindazt, ami ezekhez az eseményekhez kapcsolható. Néhány éve, büszke brassói lakosként elkezdtem foglalkozni közelebbről az 1987-es brassói tehergépkocsigyári munkáslázadással – tavaly pedig mondhatni egészen testközelből –, azóta pedig két vonatkozás foglalkoztat továbbra is intenzíven: 1. a felismerés, miszerint a hősiesség nem az ember/homo sapiens természetes állapota (ezért is szoktuk kiemelni, ünnepelni a nem mindennapiságát), 2. van egy lelki folyamat, amelynek hatására az egyén egyik alapvető ösztöne, a létfenntartó ösztön megszűnik, felfüggesztődik egy bizonyos beláthatatlan időtartamra, és egy alig megfogalmazható nemes cél, lángoló eszme kerül a helyére (hős születik ilyenkor, de milyen áron?)

Nyilván, egy maszkulin kultúrában a hősiességet egyértelműségként, tehát hősiességént illik kezelni, nem pedig boncolgatni prózaian e kanonizált erényt egészen olyan emberi dolgokig, amelyek újabb kérdőjeleket szülnek és nem hagynak nyugodni, aludni éjszaka... Márpedig élő lázadók, velünk egy levegőt szívó hősök esetében éppen az emberi dolgok figyelhetőek meg leginkább. Például az, amint lázadásuk történetének mesélése közben roskadoznak ezek a drága, élő emberek, az 1987-es brassói munkászendülés résztvevői a hősiesség és forradalmiság paradigmái alatt. Figyelik történetszövésük közben, hogy vajon melyik alany, állítmány, jelző vághatja el őket végérvényesen ezektől az uralkodó paradigmáktól, hogy vajon ők, akik – a hősiességhez és forradalmisághoz mérten – „sajnálatosan” túlélték az illető, 36 évvel ezelőtti történelmi eseményeket, beférnek-e valamiképpen ezekbe?

Kevésnek vagy elegendőnek számít-e az, ha őket „csak” fizikailag bántalmazták, szellemileg terrorizálták a karhatalom emberei, ha ők „csak” az életükért és családjukért rettegve, több esetben is fizikailag és lelkileg, szellemileg leépülve várták ki, példát statuáló büntetésük letöltése közben, de szabadlábon azt a bizonyos 1989-et, amelyről nem is tudták, hogy eljön valaha?!

(Remélem, hogy a pszichológusok, pszichoterapeuták jegyzetelnek, hogy az eddig leírtak hány meg hány megközelítésben merítik ki a „trauma” fogalmát, amellyel ma úgy szoktunk dobálózni, mint a Zewa papírzsebkendőnkkel.)

No, de hadd térjek vissza röviden arra, hogy 1987 novemberének brassói eseményei miért is állnak rosszul kanonizálás tekintetében, miért kell a résztvevőinek kételkedniük abban, hogy ők, akik megmutatták a rést a rezsimen, valóban hősök-e? Tavaly alkalmam volt hivatalos keretek között elbeszélgetni azokkal a négyfalusi magyar emberekkel, akik 1987 óta először meséltek magyar környezetben, magyarul az akkori brassói tehergépkocsigyári történésekről. Bár nem vagyok történész, ezekből a mesékből két vonatkozást is ki tudtam hámozni magyarázatként arra, hogy az 1989-es forradalom előtti kommunizmusellenes megmozdulást miért is nem ünnepeljük eget-földet rengető dicshimnuszokkal és hozsannákkal országszerte.

Az egyik ok az, hogy a forradalmiság „kaptafája” szerint nem elég hősies az, hogy a lázadás lángja abból pattant ki Brassóban, hogy a kommunizmust „éltető” élmunkások, akik – a hivatalos szólamok szerint – egy dübörgő iparág értékes, exportra gyártott termékeit állították elő nap mint nap, sokadik alkalommal nem kapták meg vagy hiányosan kapták kézhez a bérüket. Ez volt az a bizonyos szikra, mert addigra a brassói munkások lakásaiban már régóta nem volt fűtés, az élelmiszerboltokban minimális élelem sem, a családok pedig fáztak és éheztek. A totalitárius hazugság a végóráit, napjait, hónapjait, éveit élte, de az idősíkra nem lehetett rálátni… A lázadás napjaiban tartotta éppen sokadik kamu választását az RKP, amelynek egyetlen jelöltje az a figura volt, akinek a portréját a brassói lázadáson kirepítik a pártszékház ablakán. Idáig fajult a dolog...

De ne fussunk ennyire előre, hiszen annál a maroknyi, többnyire huszonéves fiatal dolgozó felháborodásánál tartunk, aki beszüntette a munkát, és elindult számon kérni a drasztikus bércsökkentést vagy megvonást a gyár vezetőségén, illetékes elvtársain. Amikor erélyes fellépésük ellenére sem leltek meghallgatásra, elindultak a városközpont felé, a Román Kommunista Párt székházához. Ebben – igencsak „inspiráltan” és jelzéseként annak, hogy nem kíván közösséget vállalni az „átkos múlttal” – ma a Brassó Megyei Tanács és a Prefektusi Hivatal székel (igen, az is megérdemelne egy külön elemzést, hogy az ilyen szimbolikus „stafétaátvételek” hogyan nem erősítették meg az emberek közintézményekbe vetett bizalmát).

A gyári zendülés rendszerellenes lázadássá a Tehergépkocsigyár kapujától a városközponti pártszékház felé haladva változott át: a bérszelvények helyét átvették az echte forradalmi skandálások, amelyek már a teljes rezsimet döntötték volna meg, és el is jutott a dühös, egyre növekvő, felbőszült tömeg, a „feltámadott tenger” (sic!) egészen a rendszert megszemélyesítő diktátor Ceaușescu portréjának pártszékház ablakán való kidobásáig Brassó központjában.

És itt jutunk el az általam említeni kívánt második vonatkozásig, a kanonizálás másik kerékkötőjéhez: a pártszékháznál a Szekuritáté leverte a lázadást, elhurcolta a hangadó lázadókat, akik számára elkezdődött a végeérhetetlennek tűnő megtorlás időszaka kihallgatásokkal, kényszermunkára való elhurcolással, nyilvános tárgyalásokkal, amelyek azt hivatottak jelezni, hogy a rendszer továbbra is erős és félelmetes, nyeregben van és megbosszul minden ellenszegülést.

Ilyen tekintetben nem volt egy „sikeres” megmozdulás, mert a rendszer talpon maradt, sőt, vérszemet kapott.

1987. november 15-e után azonban két olyan év következett a zendülés résztvevőinek életében, amely a mai napig magyarázza azt, hogy miért nem ismerjük az események valamennyi résztvevőjét, miért nem állnak ki egyenes gerinccel elmondani, hogy mi is volt, mit éltek meg akkor…

És akkor most megkérem e sorok olvasóit, hogy álljunk meg közösen egy pillanatra: hunyjuk be a szemünket, és képzeljük el magunkat 1987-ben, Brassóban. Éppen lekapcsoltak és büntetnek, mert fellázadtunk a rendszer ellen. Most nem tudjuk, hogy lesz majd egy 1989, amikor megszabadulunk ettől az elviselhetetlen, végeérhetetlen szenvedéstől … Most 1987 van, és ott fogunk megrohadni a vallatószobában, kényszermunkán vagy állandó megfigyelés alatt … Csak a Jóisten van velünk, senki más… (Oké, kinyithatjuk a szemünket.)

Egyetlen kérdésem van: forradalmi hős-e az, aki számára 36 éve folyton, szüntelenül 1987 van és nincs megváltás? (Mély csend, némaság) Mert igazából ez történik az akkori üldözöttek agyában és lelkében, kisebb vagy nagyobb mértékben.

Nekem alkalmam volt ezt megtapasztalni, és nem is szeretnék erről részletesebben beszélni…

Nem megalapozatlanul mondom: a hősiesség, a lázadás nem az ember természetes állapota. Természetes az, ha beérjük azzal, amink van: hallgatunk, lapulunk, energiatakarékos üzemmódban leéljük az életünket és kivárjuk azt, amikor majd jobbra fordul a „sorsunk” külső tényezők hatására. De, amikor tudva tudjuk, hogy nem ezek szerint cselekedni egyet jelent önmagunk felszámolásával, akkor jön be a képbe a hősiesség: „tudom, hogy meghalok, de méltóságon aluli így élni le az életet”. Nos, itt történnek az igazán nagy dolgok, de akkor meg merjük ezt néven nevezni: a hős az, aki beszüntette a létfenntartó ösztönét azért, hogy ne csak neki legyen jó a lét…

A forradalmak és zendülések, a létfenntartó ösztön időleges beszüntetései közül számomra az a legkedvesebb, amely a sajátom: a létfenntartó ösztön 1987-es brassói beszüntetése. Még akkor is, ha nem annyira ismert, és nem is tekinthető annyira „magyarnak”, mint más, ehhez hasonló megmozdulások, az 1987. november 15-i brassói munkáslázadásnak megvan a maga helye és szerepe abban, amit két évvel később már mindenki ünnepelt: a demokratikus időszámítás megszületésében, egyszersmind a „magyar” dolgok felvirágzásában.

Mérhetetlen hála, köszönet és szeretet övezze az általam megismert kiváltóit és támogatóit: Gyerkó Györgyöt, Fazakas Jánost, Gergely Árpádot, Gergely Ibolyát, Máté N. Istvánt, de azokat a névtelen résztvevőket is, akik különböző okoknál fogva nem kívánnak a nyilvánosság előtt megjelenni, mutatkozni.

Köszönök mindent rájuk büszke brassóiként!