Bumerángnyelés

Mint a kommunizmus bizonyos hősei: adtak egy pofot a párttitkárnak, vagy azt mondták, „hát… ez azért…”, és ma hősként emlékeznek önmagukra. Az másféle rendszer volt, nem lehetett facebookozgatni – ha lehetett volna, bizonyára őket is úgy emlegették volna, mint ma a jobboldali újságírót, aki „kiállt” a Nemzeti Múzeum kiállítása mellett. Tremolóban, fortissimóban, csodálattal.

Mintha L. Simon Lászlót is úgy emlegetnék. Kirúgták, és körülvette valamilyen ellenálló glória. Holott ő hogy kapta meg a Nemzeti Múzeumot? Nem ajándékba, mert egy agresszív nyomulás ólomkatonája volt? Addig semmi baja nem volt vele, amíg az áldozata nem lett.

Ez ugyanaz a szem-a-láncban-világ, amelyről Illyést idézték annyiszor. Még rosszabb, mert ma semmilyen nyomás nincsen azokon az embereken, akik beálltak (nem ki!), hacsak saját hiúságukat és gerinctelenségüket nem számoljuk. Főleg ez utóbbit, hiszen előbbije mindenkinek van. Kezeljük, ahogy tudjuk, de akadnak, akik nem zengenek ódákat, és nem úthengerkednek.

Bányai Péter politológus egyszer előadást tartott a kolozsvári Tranzit Házban a dossziéjáról, és azt mondta, hogy csak a sztálinizmusban féltek annyira a rendszer hatalmasai egymástól, mint az „aranykor” végén. Magyarországon is ez van most: az egymástól való félelem. Nem hittem volna, hogy egyszer majd L. Simont is kinyírják, méghozzá egy sötét és agresszív alak miatt. De minél sötétebb és agresszívebb, annál jobb – s ha a miniszter bajusza kackiás, még annál is jobb: akkor magyar csak igazán!

Minden körbeért: a dúvad magyarság, az archaikus heroizmus mitizálása (amiből csak a bajusz meg a száj maradt meg), a bűnösítés, a senkik acsarkodása. A programozott senkiké – mert ezek már nem az Ady szereplői: „seregestül senkik jönnek”. Azok, mondhatni, véletlenül jöttek: sokan voltak, hát áradtak. Ezeknek tervük van, zsebük és önbizalmuk. Nem hiszik, hogy egyszer lenyelik a bumerángot. Legalább örülni lehetne: de csak rosszabb lesz, az az érzésem.