Iskola a határon

Mindent el lehet mondani, nagyjából mindent el is mondtak, mint például az az úr, aki számonkéri a tanároktól, hogy miért nem nyáron sztrájkolnak. Mintha a vasutasoknak felrónánk, hogy sztrájkolnak, mégsem mennek a vonatok.

Azt hiszem, a legnagyobb probléma a tanárok ijesztő lenézése.

Azzal áltattam magam, hogy a világjárvány legalább ebben jól módosította az emberek világnézetét: rájöttek, gondoltam, hogy a saját gyermekeikkel sem könnyű. De nem jöttek rá, vagy már elfelejtették, amire rájöttek.

Én egyetlenegyszer tanítottam a középiskolában: egykori tanárnőm megkért, helyettesítsem egy órára. Nem óvott meg, mint az egyetemen, a módszertan- és a magyartanár jelenléte, s egy idő után úgy éreztem, megölök minden tizenegyedikest, aztán legyen, ami lesz. És ez még csak kilencvenhatban volt…

Néhány éve írtam egy cikket a művészek lenézéséről, akiket sokan kezdenek annak alapján megítélni, hány órát dolgoznak, mintha minden kiszámítható lenne ilyen egyszerű matematikai műveletekkel.

Vajon hány órát számít az, hogy bemész egy osztályba, ahol mindenki másféle, és te megpróbálsz úgy tanítani, hogy mindenkinek jó legyen?

Hogy még be sem fejezted az órát, a szülő már ott áll az ajtóban, és felelősségre von, hogy hányast adtál a csemetéjének? Hogy az igazgató kényszerít, írd át a jegyedet, mert a statisztikák mindenekfelett? Vagy mert a szülő támogatta az új padok megvásárlását?

A példáim korántsem légből kapottak, és még fel sem soroltam mindet. Romániára úgy zuhantak az új pedagógiai elméletek, hogy menet közben kellett kereket cserélnie, és ókonzervatív szemléletek garmadájával kell megküzdenie mindenkinek. Ami a tanárok tiszteletét illeti, még csak nem is azzal: gyermekkoromban a szüleim engem róttak meg, ha alacsony jegyet kaptam vagy pimaszkodtam, nem a tanárt, hogy hogyan tehette szóvá ezt.

Magyar környezetben ez még árnyalódik azzal, hogy „menjen át, mert magyar”: a puszta magyarság mindenre mentség, csak arra nem, hogy tanár vagy, egy nyomorult, aki akadályozod a tündökletes nebuló napsugaras életpályáját.

Szóval a tanárok mint kategória minden pénzt megérdemelnek, mert gyakran megalázó körülmények között végzik a munkájukat, illetve egyszerűen azért, mert emberek.

Meg még azért is, mert olyan szép nagyokat mondunk „a nemzet napszámosairól”: higgyük el magunknak, amit beszélünk.

Nekem is voltak rossz vagy csak középszerű tanáraim, mégsem gondoltam soha, hogy ezért „a” tanároknak kellene bűnhődniük. Arra viszont igen, hogy talán én nem figyeltem elég érzékenyen.

Különben is, az vajon mit gondol, aki hars hangon kijelenti, hogy a tanárok ne sztrájkoljanak? Kinek a sztrájkjával lehet vitatkozni? Kinek a méltóságát lehet lesöpörni? Milyen társadalom az, amely a pénz bűvöletében él, de egymás ellen uszítja azokat, akik kicsivel többet szeretnének abból, amiből nekik amúgy sincs sok?