Drábik János rossz válasz, de létező kérdésekre

Mielőtt összegyűlne az egymillió magyar konteószakértő Erdélyben azt követően, hogy Tompa Gábor színházigazgató meghívta Drábik Jánost a kolozsvári magyar színházba, hadd vegyünk át néhány kérdést, mérsékeltebben a megszokottnál.

Kicsoda Drábik János? A nevét sokan ismerik, nem véletlen, hogy sokaknál kiütötte a biztosítékot. Drábik 1938-ban született Budapesten, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, majd ugyanitt a Bölcsészkaron tanult. Önéletrajza szerint 1979-ig „különböző jogi, szerkesztői és államigazgatási munkakörökben dolgozott”, a Tényleg? nyomán tudható, hogy ezekben az időkben KISZ-es volt. 1979-ben disszidált, a New York-i Egyetemen tanult, 1983-tól a Szabad Európa Rádió munkatársa lett, Kézdi Pál álnéven. Állítása szerint 1988-ban elnyerte a rádió Superior Performance Award díját, igaz, a díjról magáról nem találni Drábiktól független internetes forrásokat.

Az ezredforduló előtt már az összeesküvés-elméletekben utazó Leleplező könyvújság munkatársa lett, majd az Arcanum adatbázisa szerint az alig pár éves Összefogás a Fennmaradásért Szövetség alapító tagja. A Magyar Trianon Társaság elnöke.

2002-ben egy klasszikus témáról, Kennedy haláláról írt könyvet, majd a sokak által ismert Uzsoracivilizáció trilógiájával jelentkezett. Összesen nagyjából húsz könyvet jegyez, ezek többnyire azokról szólnak, akiket ma „háttérhatalomnak” neveznek: akár többgenerációs családokról, akik az előtérbe helyezett, könnyen cserélhető politikai figurák mögött egy saját tervet valósítanak meg, titokban.

Az antiszemitizmus vádját nehéz volna kikerülnie. A kiválasztottak című könyvében például azt írja: „minden etnikai csoport közül a legmagasabb jövedelemmel rendelkeznek, és létszámukat felülmúló arányban foglalnak el fontos állami, társadalmi és gazdasági pozíciókat. Egyes csoportjaik pedig a világot irányító globális hatalmi elit szerves részét is alkotják.”

Összetett, de összetettségében is félrevezet

Drábik ugyanakkor a klasszikus, a nyílt társadalom hívei számára elfogadhatatlan összeesküvés-elméletekben utazik. Ez azt jelenti, hogy szerinte – ahogy ezt számos amerikai, európai és más, kevésbé ismert szerző is vallja – a nyugati társadalmakat, de globális szinten is, egy maroknyi ember irányítja, akiknek a kilétét csak az összeesküvés-elméleteken keresztül tudjuk felfedni.

Ennek a világképnek természetesen megtalálni a szociológiai mostohatestvéreit, de fontos kiemelni, hogy a globális elitről szóló munkák (magyarul legutóbb Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológus remek könyve) nem folklorisztikusak, hanem megmaradnak a még ellenőrizhető tényeknél (még ha az nehéz kérdés is, hogy mit fogadunk el ténynek, melyik forrás alapján).

A legtöbb, most általunk tárgyalt konteó, így Drábik elméletei is gyakran átszűrődnek a mesevilágba. Azt mondhatnánk, hogy az első mondatuk mindig a valóság talaján áll: valami tényleg nincs rendben, túlságosan nagy hatalom koncentrálódik túlságosan kevesek kezében, az államok kiszolgálják a magántőkét, a pandémiát nem kezelték mindig korrekten, utólag is számos kérdés felmerült (a maszkok használatáról, a laborszökevény-elméletről például) és így tovább. Összeesküvések léteznek, az összeesküvés-elmélet fogalmát pedig valóban használják delegitimizációs eszközként, amikor ez az érdek.

A probléma viszont a második mondatnál kezdődik, amikor a zsidók, az illuminátusok jelennek meg a képzeletben, a globális kapitalizmus szerkezetének vizsgálatáról lemondva pedig a képzeletbeli ellenségek iránti gyűlöletre terelődik a figyelem.

Erre Vig Emese cikke már hozott egy tökéletes példát: „A globális kapitalizmus leszámol a nemzeti kapitalizmussal. A korlátlan önzésen alapuló talmudista rendszernek sikerült létrehoznia a világtörténelem legszélsőségesebb vagyoni és jövedelmi viszonyait”.

Miközben én magam is azt gondolom, hogy az összeesküvés-elmélet vádját adott esetben fel kell vállalni, a cél éppen az volna, hogy a folklóron innen értelmezzük a világot.

Korlátozni vagy sem?

A Drábik meghívása körüli botrány nem igazán létezne, ha egy romkocsmába hívták volna meg – bár nem emlékszem felháborodásra, amikor Raffay Ernő turnézott Erdélyben a szabadkőműves-elméleteivel, így a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumban vagy a csíkszeredai Sapientián.

Az, hogy Drábik, vagy más, akár bizonyíthatóan antiszemita szerzők korlátozhatók-e, talán inkább jogi kérdés – a jogon túl (és innen) ugyanis ez majdhogynem ízlésbeli kérdés. Százezrek, talán milliók számára Drábik János, Raffay Ernő vagy Szűcs Róbert, a Hihetetlen! Magazin főszerkesztője hiteles szakértők, akik bátran szembeszállnak a mainstream hazugságokkal.

Ezt könnyű volna lesöpörni azzal, hogy kuruzslókról beszélünk. De fontosabb azt megvizsgálni, hogy miért van igény rájuk – ez ugyanis nemcsak a kínálati oldalról érdekes jelenség, hanem a keresleti oldalról is.

A nyílt társadalom hívei talán elfogadják, hogy a nyugati „liberális demokráciák” transzparens, alulról kontrollált, szabad sajtóval, szabad kutatókkal, értékorientált külpolitikával és így tovább. De az nem várható el mindenkitől, hogy ezt elfogadja, hogyha pedig nincs (mainstream) politikai képviselete és sajtóvisszhangja a kritikának, akkor nem csoda, ha az elégedetlenség, a frusztráció, a kiszolgáltatottság stb. specializált kuruzslók ölébe löki a tömegeket. Ez pedig nem iskolázottság kérdése: sem Tompa, sem Drábik nem nevezhetők aluliskolázottnak vagy bolondnak, és a felháborodás részben éppen annak tulajdonítható, hogy megtörik azt a képet, amely szerint a konteós az „proli”, fogatlan vidéki, aki könnyen bedől bárminek, mert nem fér hozzá a HVG-hez és nem hallott az Economistról.

Ez nem jelenti azt, hogy amit mondanak, az ugyanolyan értékűnek számítana, mint egy (tisztességesen megírt, módszertanilag erős stb.) kutatás, hanem azt, hogy a konteó gyakran „őrült beszéd: de van benne rendszer”. Azaz egy olyan belső logika köré épül fel, ami gyakran még csak nem is téves, hiszen összeesküvések valóban történnek. Máskor pedig téves, mert a társadalmi változások nem feltétlenül összeesküvések sorozatából bontakoznak ki.

A korlátozás éppen ezért nem vezet sehová. Megsértődni és dühöngeni azon, hogy egy értelmiségi is gondolhat mást – akár éppen falrengető és antiszemita baromságokat – nem elégséges.

Akkor mi legyen?

Mint mindig, az értelmiségiek súlyos felelősséggel bírnak, még akkor is, ha mára sokak számára egy autóból lájvozó, botcsinálta „vírusszakértő” épp annyit ér, mint egy professzor. A feladat változott viszont – mert a helyzet is szemmel láthatóan megváltozott.

Hogyha felborulnak a szerepek, mert a legitimációkat újraértékelte a társadalom, akkor ideje az önreflexiónak. Számos konteókutató megteszi ezt egyébként, sőt, már a kilencvenes évek derekán megjelentek az első olyan kutatások, amelyek az addig megszokott stigmatizáló hozzáállással szembeszálltak. Ezeknek az volt a lényege, hogy túllépjenek az egyszerű ítélkezésen, és egy összetettebb hozzáállást dolgozzanak ki.

Jaron Harambam például amellett érvel, hogy legyünk nyitottak a kérdéssel szemben. Azt hinni, hogy a történelem csupán véletlen szerencséből bontakozik ki, épp annyira kitaláció, mint a konspirációkon keresztül értelmezni mindent. Ő is azok sorát bővíti, akik szerint az általánosító megközelítés téves, a címkézés és kiközösítés káros – ezzel szemben minden összeesküvés-elméletet önmagában kell megvizsgálni, a fogalmat pedig nem arra használni, hogy a nekünk nem tetsző figurákat és narratívákat megbélyegezzük. Megérteni, nem patologizálni – mondja.

Ahogy Harambam a könyvében egy nem normatív, mély elemzését adja David Icke összeesküvés-elméleteinek, és számos holland „konteóssal” készített interjújának, úgy a Drábik-előadást is érdemes a maga nemében úgy kezelni, mint egy izgalmas jelenséget, ami bár alkalomadtán veszélyes, de amellyel szemben a saját reflexeinket külön is érdemes kielemezni. Ahogy említettem, számos konteóval szemben az okoz ellenállást, hogy a saját társadalmainkba vetett elképzeléseket kritizálja, illetve, hogy újrarendezné azokat a kereteket, amelyeken belül ma a tudástermelés történik. Azaz: nem tartja legitimnek, teszem azt, a Magyar Tudományos Akadémiát, ehelyett saját kutatásokat ösztönöz.

Mindezt kritizálhatjuk a kisujjunk eltartva, egy elefántcsonttoronyból, vagy építhetünk – ahogy egy könyvcímben láttam – „elefántcsont-hidakat”. Ez nem megalkuvást jelent, hanem arra ösztönöz minket, hogy jobban megismerjük az „odaát” levő, sajátos igazságot, és ezáltal a saját, esetleg téves, rögzült, dogmatikus világképünkre is reagáljunk.

Azt hiszem, az elmélet világában két fontos dolgunk van: amikor szükséges, akkor vitázni és számon kérni, például leellenőrizni, hogy egy súlyosan antiszemita idézet létezik-e legalább, és konfrontálódni a szerzővel. Amikor pedig érdemes, akkor megtalálni a közös pontokat

Elismerni azokat az érzékenységeket, amelyeket számos „konteós” helyesen lát, jogosan érez, és így építeni hidakat. Az elszigetelés, patologizálás, címkézés remek szórakozás, az egót ügyesen táplálja, de társadalmi károkat okoz.

A gyakorlat világában arra kell törekedni, hogy a konteók első mondata se legyen igaz többé, ne legyen amire a második mondatot építeniük. Amikor a Mi Hazánk Virradat programja a multinacionális vállalatokat szakszervezetek kiépítésére kötelezné egy erősen antiszemita szövegkörnyezetben, akkor a kérdés nem csak az, hogy miért antiszemiták, hanem az is, hogy a szakszervezetiséget miért nem vállalja fel más is? Amikor azon szörnyülködünk, hogy a Világgazdasági Fórum évekkel ezelőtti videója miért szül konteókat, akkor nem elég azt kritizálni, hogy a „great reset” összeesküvés-elmélet marhaság, hanem meg kell vizsgálni, hogy a „nem fogsz semmit birtokolni és boldog leszel” mennyire beilleszkedik a neoliberális dogmákba, tehát mennyire jogosan látják sokak valószínűnek, hogy ez egy valóságos terv – különösen, amikor a világ egy százaléka a világ teljes vagyonának 38 százalékát birtokolja, a 10 százalék pedig a vagyon 76 százalékát.

Ha a konteók egy transzparens társadalmat kérnek számon (nyíltat, ha úgy tetszik), akkor nem az elhallgattatás és kinevetés, hanem a transzparencia megvalósítása fogja értelmetlenné tenni a konteók születését. Ezen érdemes dolgozni – már ha következetesek akarunk lenni…

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Transtelex véleményét. A Transtelexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.