Szétszórodott?

2023. február 15. – 19:29

Szétszórodott?
Tamás Gáspár Miklós – Fotó: Szőcs Petra

Másolás

Vágólapra másolva

A kommunizmus halott – gyakran idézték fel a virtuális gyászmunka hevében TGM-nek ezt a gondolatát. Gyanítom, olyanok is, akiknek belsőleg semmit nem jelentett a kommunizmus, vagy esetleg olyasmiket csak, hogy „állami terror”, „totalitarizmus”, „jött a pocakos és elrekvirálta nagyapám disznóit”, „elméletben igaza van, de gyakorlatilag megvalósíthatatlan” stb. A „kommunizmus” kelet-európaiak számára gyakran egyjelentésű a bárminemű hatalmi erőszakkal, és a gondolati-eszmei-lelki elferdüléssel.

TGM azt is mondta, hogy az állam is hulla, hűha, naná, szusszantak fel erre is TGM „barátai”, mert számukra az állam és a kommunizmus ugyanazon bosszantó, idegen, embertelen, ésatöbbi dolog. De hogy az állam halott, az azt jelenti, és döntően pontosan csak ezt, hogy a modern állam képtelen volt teljesíteni azt a feladatát, hogy legitim kényszert alkalmazva megóvja a társadalmat a radikális biopolitikai (rendies, rassziális, etnicista, nemi, szociális) egyenlőtlenségektől. Ez lett volna a feladata, ami már ugye nem érdekes. Hogy helyette mi biztosíthatná, az szintén nem érdekes.

Halott, végre hát!

És hogy ettől az egyenlőségtől a kommunizmus eszméje alapvetően különbözik, az még kevésbé érdekes. Az egyenlőség, vagyis hogy mindenkinek jár a tisztes megélhetés, lakhatás, jog, elismerés, kultúra, közoktatás, meghallgattatás, jövedelem, méltóság, és hogy ezért tartjuk az államot, fizetünk adót és egyebek, ha egyáltalán valamiért – nekünk ez most már nem gondunk, vesszen az állam.

De a kommunizmus nem ezt a legitim kényszer által biztosítandó egyenlőséget jelenti.

Igaz, hogy TGM szerint az, amit Kelet-Európában tévesen „kommunizmusnak” neveztek és neveznek, többnyire csak erre az állami erőszakon át érvényesített egyenlőségre irányult, és ha valamiben, hát ebben állna az a méltányosság, amit, ha már amúgy is elmúlt, gyakorolhatnánk saját történelmi múltunk megismerésekor. Hogy ennyit bár elismerünk.

A mai érzület számára azonban egészen hihetetlen már az is, hogy az állam az egyenlőség érvényre jutása érdekében erőszakot gyakoroljon. Nem. Ne legyen semmilyen állam, ezt akarjuk most. Miközben az állami erőszakon kívül minden más erőszakot természetesnek, naturálisnak, ilyen-olyan módon mégiscsak elkerülhetetlennek, végső soron legitimnek tekintenek. A mostani háborúkat például.

Minden esetre, az egyenlőség eredetileg keresztény, illetve polgári eszme, s legföljebb mint előfeltétel érinti a kommunizmus ügyét. Ha az egyenlőség (ahogyan a szabadság és a testvériség is) úgy érthető meg, mint az úr-szolga viszony ellentéte, tehát mint antifeudális eszme, mely a szabad, egyenlő és testvéri egyének gyülekezetében bízik, de amely a kapitalista viszonyok kibontakozásának társadalmi és ideológiai terepét alkotja, akkor a kommunizmus antikapitalista eszme, mely a polgári szabadságot, egyenlőséget és testvériséget látszatnak és igencsak részleges és szelektív érvényűnek tekinti, még ha szükséges, szükségszerű, reális látszatnak is.

A „polgárok”, a polgárság mint osztály, kultúra, gondolkodási forma vagy ideológia (s ezek „posztpolgári” szövődményei), minden értéke, nagysága és kicsisége ellenére, vak a kapitalizmus történelmi jellegére, törvényszerűségeit „természettörvényeknek” tekinti, és végül is elfogadja, belenyugszik. Ez a vakság nem egyszerűen ismeretelméleti tévedés, hanem érdekvezérelt vakság. Mert ha nem lennének vakok, akkor saját magukat (nem mint egyént, hanem mint osztályt, kultúrát, társadalmi képződményt) is történelminek (tehát bizonyos értelemben relatívnak) kellene tekintsék, nem pedig az „általános emberinek”, és akkor szembe kellene fordulniuk a kapitalizmussal és – önmagukkal, meg kedvenc képzeteikkel. Ez most is lehetetlennek látszik.

És különös módon ehhez a vaksághoz még akkor is ragaszkodnak, amikor a kapitalizmus őket magukat is elpusztítja, és ekkor is arról beszélnek, hogy „az ember” az, aki gonosz, rossz, az „emberi lényeg”, az „emberi faj” az, ami romlott, „az emberi természet” az, ami ilyen, meg amolyan.

Az „általános ember” fogalmával, amelyet önmagukról mintáznak, helyettesítik a társadalom valóságos történetét, amely az ők akaratuk és céljaik fölött valósítja meg önmagát. Rosszabb esetben aztán ebből az „emberi fajból” további „fajokat” deriválnak, hogy megmagyarázzák a „csodát”, hogy nem mindenkinek adatott ugyanúgy lenni ember, mint nekik.

Ha a kommunizmus halott, lehet ezen hehegni, de az azt jelenti, hogy a fasizmus valamely formája győzött, nem a polgári közösség, mert a kommunisták voltak azok, akik az egyenlőség ügyét nem személyek, hanem az egész nép, és az állam által képviselendő politikai ügynek tekintették, és ezért erőszakra is (kétségtelen, nem csak ezért) hajlandóak voltak – noha ezzel lemondtak a „valódi” kommunizmusról, és ebben – s még más értelemben is – árulókká lettek.

És amikor az „emberről” és az „emberi természetről” így gondolkodnak, akkor észrevétlenül dolognak tekintik az embert, amelyet „tudományosan” vagy nem tudományosan jól megdefineálnak. Tehát észrevétlenül azt a „rendszert” szolgálják, amely számára a személy is csak dolog.

Az ember kommunista felfogása azonban más: cselekvés, képzelet, önteremtés, dünamisz, idő, szellem, lélek, test, elmélet és gyakorlat egysége. Dialektikus élet. Ami a társadalom „természettörvényeinek” tűnik, az „csak” annyi, hogy a kapitalizmus mint társadalmi forma, eidosz, institúció magát potenciális egészként, totalitásként szervezi meg, áthatol az élővilágon, a tudaton és a lelken, a természeten és a vágyon. Egyszerre jelent egy történelmi világkorszakot, és az ember, meg a világ, meg a természet, meg a technika, meg a szellem stb. egy specifikus elsajátítási módját, amely ezt a korszakot uralja.

Ha a kommunizmus halott, az annyit jelent – s ezt a mindent eluraló kiábrándultság és cinizmus igazolja –, hogy nem lehetséges többé az így felfogott ember, tehát az ember mint szabadság, és mint szubjektum, és mint önnön idejét létrehozó lény. Nem lehet szembe menni a dologivá (és „fajivá”, és technikaivá tett) tett létezéssel, és feltétlenül idomulnunk kell a fennálló viszonyokhoz.

Kétségtelen, hogy TGM az utóbbi időben visszább lépett a kommunista gondolattól – a német idealizmus és Hegel felé. Hegel felé, aki a történelemben és a társadalmak történetében a szellem munkálkodását látta, de ez a szellem mindig csak utólag ismert önmagára. Vagyis Hegel csak látszólag „csináltatja” a történelmet a szellemmel. „Minerva baglya csak napszálltakor kezdi meg repülését.” A történelmi-társadalmi „anyagból” a filozófusok utólag értik meg, desztillálják ki a szellemet.

Az ortodox marxisták viszont úgy gondolták, hogy a proletár osztálytudat révén lehetőség van (csak lehetőség, tehát nem történik meg magától) a tudat, illetve a szellem egy olyan formájára, amely nem csak utólag ismeri föl önnön tevékenységének értelmét az időben. Helyzete arra kényszeríti ezt az osztályt – gondolták –, hogy a jelenben radikálisan tudatosítsa saját anyagi-történelmi mivoltát, s hogy ezáltal egy másik történelmi korszak elgondolásává, kezdetévé, mozgalmává, társadalmi szubjektumává szervezze magát. Hogy meghaladja a filozófiai megértés utólagosságát.

Ebben csalódnunk kellett – eddig.

És valamiféle egyenlőséget is csak úgy lehetett megvalósítani, ha eszmeileg túlgondolták magukat az egyenlőségen – mindig nagyobb igazságot kell akarni, hogy legalább egy kicsi lehessen?

Ha viszont a kommunizmus halott, akkor belefagytunk a kapitalizmus ördögi „idejébe”, amely napról napra mindent megváltoztat körülöttünk, akár háborúk árán, csak azért, hogy semmi se változzon. Vagyis ahol még az idő és a változás is csak látszat.

És az egyenlőség se kell már – mert, hűha, az erőszak az „emberi természeten”, na de egy kis pofozkodás, gyilkolászás, emberkereskedelem, egy kis lövöldözés, egy kis háború, az már „csak természetes”.

Talán arra utal ez, hogy a forradalmiság csak mint forradalmi politika halott. Szétszóródott. Privatizálódott. Mert nem igaz, hogy nem lehetséges a nagy szerelem, a nagy művészet, a nagy filozófia, a nagy hit, amely képes transzformálni dologiságunkat, látszatszerűségünket.

Intézményes – tehát politikai – garanciák nincsenek, ez igaz. Védtelenek vagyunk. De esetleg mégis mondhatjuk, hogy mindez – Isten országa, a forradalom, az idő – „itt” van (nem „ott”), köztetek van, bennetek van. Túlságosan is közel.

A szerző költő, esszéista.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Transtelex véleményét. A Transtelexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!