A sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor ügye városmarketing szempontból

2023. január 28. – 09:40

Másolás

Vágólapra másolva

A kérdés, ami körül a vita folyik, hogy egy köztéri szobor esetében kinek a szempontjai kell érvényesüljenek. Azoké, akik esztétikai autoritások vagy inkább azoké, akik a szobor környezetében élnek, abban a térben gyártanak emlékeket, hoznak meg az életükre vonatkozó kisebb-nagyobb döntéseket? Vagyis, röviden, kié a szobor? A környezetében élőké vagy a száz év múlva ítélkező művészettörténészeké?

Kinek az eszköze a szobor? A politikusé, a választóké, a műértőké, a turistáké, a galamboké vagy leginkább a kutyusoké, aki a szobor talapzatánál postázzák az üzeneteket? – vihetjük el a kérdést az abszurditásig.

A baj a kérdéssel az, hogy a priori kizárja annak a lehetőségét, hogy születhet olyan megoldás is, amit a szakma is és közösség is egyaránt értékelni tud. A vita olyan stádiumban van, hogy a lövészárkokba már beástuk magunkat. Vannak ők és vagyunk mi. Illusztrálom: Vetró András azt nyilatkozta, hogy „egy művész nem ereszkedhet le azok szintjére, akik nem próbálnak az alkotáshoz közeledni, mert akkor a művész nem tud nevelni.” Azt hiszem ez a statement olyan irányba visz, ahonnan nehéz a visszaút. Nem vagyok esztéta, csak lelkes műkedvelő. Vetrónak minden esztétikai érvével egyetértek, szerintem is Gergely Zoltán alkotása számottevő fölényben van az alternatívákkal szemben.

Viszont azt sem hiszem, hogy egy köztéri alkotás nem kellene együtt lélegezzen azokkal, akik nap mint nap körbeveszik. Benne van a nevében is: köztéri szobor.

A német romantika zsenifogalmát olvasom ki Vetró András verdiktjéből, de ugye az a 19. század, nem a 21.. Nem tudom, mi a művészet célja, de nem hiszem, hogy az a nevelés lenne. Engem csak ne neveljen senki, szólok előre! Nem hiszem, hogy ha valaki egy igazán kellemes múzeum, mondjuk a Musée d'Orsay-ban vagy a Prado-ban eltölt másfél órát, kicsit is neveltebben jönne ki, ha nem tud valamiféle párbeszédhelyzetbe kerülni az alkotásokkal.

Ha az ember olyat lát, amit ismer vagy amihez hasonlót ismer, vagy amiről kicsit is tudja, mit kell kezdeni vele, könnyebben kerül vele párbeszédhelyzetbe. Ezért az emberek, ha rájuk és csak rájuk bízzuk, zömében olyat választanak, ami nagyon otthonos, ami visszaigazolja őket, ami komfortos. Viszont a tartalmas és izgalmas párbeszédek azokkal történnek, akiktől megtudhatsz valami újat is. Ennek a „legyen még befogadható, de közben legyen izgalmas dolog” kiegyensúlyozásához friss látás, ötletgazdagság, nagy tudás és jó arányérzék kell.

A korszerű múzeumok mindent megtesznek annak érdekében, hogy ez a párbeszéd létrejöhessen, vagyis egyáltalán nem bízzák a véletlenre. Mert ennek érdekében kell is, érdemes is erőfeszítéseket tenni. Ha köztéri alkotásról van szó, és nem mondjuk valamelyik jól jegyzett galéria exkluzív kínálatáról, az érvényes szempontok egy része más, minthogy a közönség is más. Ellenben az, hogy egy köztéri szobor általánosabb és heterogénebb közönségnek szól, még nem jelenti azt, hogy befogadása nem lehet élményszerű, esztétikai örömöt nyújtó, nyitott, jó hangulatú több közönségréteg számára is szimultán.

Ehhez kell egy könnyen mesélhető mese, kell a formai bravúr és egyszerre kell mindkettő. Ebben a szentgyörgyi capriccióban csapdába tereljük magunkat, mert a táborok nem úgy néznek ki, hogy ők, az ostobák és mi, az elit (vagy ők, az elszálltak, és mi, a normális emberek). A köztéri alkotás éppen annak a jelképe, hogy nem léteznek ezek a táborok. És pont ez az igazi kihívás. Szerintem komoly szakmai hiba, hogy erre a kihívásra az eredeti pályázati kiírás egyáltalán nem reflektál.

Ezzel viszont nem azt akarom mondani, hogy a Facebook kellene átvegye a kurátor szerepét, hogy a legharsányabb, legagresszívebb, legrombolóbb, legideológikusabb hangok kénye kedve szerint kellene lehúzni a klozeten szakmai döntéseket.

Az nem lehet érv egy szobor ellen, hogy sovány vagy nincs megfelelő arcszőrzete és nem hasonlít egyetlen szereplőre sem a Vikingek című Netflix sorozatból.

Az új kiírás, ha jól értelmezem, egyféle kapituláció a közösségi médiás, öngerjesztő népharaggal szemben. A vita Petőfi ideális testtömegindexéről zajlik. És ebben a Facebook az illetékes. Lehet, rosszul értelmezem és nem az. Örülnék neki, ha nem lenne az. Miért? Egyrészt azért, mert nincs olyan, hogy a nép hangja, csak olyan van, hogy a legharsányabbak hangja, amely a közösségi média sokszor beteg logikájában felerősödik és radikalizálódik. Ha mindent ehhez mérsz, nem olyan alkotást kapsz, amellyel párbeszédbe kerülhetnél, hanem olyat, ami a primitív monológot hangosítja és teszi még eszelősebbé. Másrészt meg azért remélem, hogy rosszul értettem, hogy az új kiírás intellektuális kapituláció, mert egy ilyen döntés után Sepsiszentgyörgy már bizonyított kortárs művészet iránti affinitása finoman szólva is reputációs válságba kerül.

Millió rossz döntés született már fontos alkotásokról, lásd például az ikonikus Balzac-szobor esetét. Millió döntés volt, amelyek esetében kevésen múlott, de végül nem engedtek a nyomásnak és jól tették, hogy nem engedtek. Lásd például az Eiffel-torony történetét, hogy egymáshoz időben és térben közeliekről beszéljek. A kérdés szerintem nem az igen, vagy a nem, hanem a hogyan.

Mert egy kreatív pályázat kiírásának van egy szakmai módszertana. Ezt jelen esetben a kiíró nem követte.

A kiírás szövege jóhiszemű, de kidolgozatlan, steril, ellentmondásos, nem segített az alkotóknak, szerintem inkább csak összezavarta őket.

Vegyük sorra:

  • a kiírás nem ad semmilyen fogódzót a térhasználathoz, kiutalja a művésznek, ami azért rossz, mert nem segít megérteni az elvárás jellegét
    nem ad semmilyen általános város brand kontextust
  • azt írják benne: „realista ábrázolású, de modern megfogalmazású” és ebben legalább két olyan szó van, amit sokkal jobban ki kellene fejteni, hogy művészetileg értelmezhető legyen
  • azt is írják: A Petőfi-szobornak vagy szoborkompozíciónak eleget kell tennie egy alapvető feltételnek: meg kell jelenítenie Petőfinek a feleségéhez, Szendrey Júliához 1849. július 29-én írott levelében megfogalmazott ragaszkodását Sepsiszentgyörgy városához: „Előbbeni levelemben írtam, hogy Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsiszentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.” Nem akarok lokálpatrióta szemantikákon fennakadni, de az, hogy „Sepsiszentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik” még nem utalható be a ragaszkodás érzelemkomplexumba. De nem ez a fontos. Ezzel az elemmel, ami, ismétlem, az egyedüli feltétel, nem sokat lehet kezdeni egy klasszikus portréban, hacsak nem kifestőskönyv komplexitású epikával közelíted meg a témát. Viszont egy nem konvencionális ötlet eleget tehet ennek az egyedi feltételnek. Megjegyzem, egyetlen pályamű sem kezdett sokat ezzel az egyedi, kizárásos feltétellel. Röviden: a kiírás nem inspirál, nem magyaráz, nem ad fogódzókat, nem készít fel arra, hogy milyen ne legyen, mi az, ami elkerülendő, ami egy brief kulcsfontosságú tisztázó része.

De akkor, milyen kellene legyen egy brief? Sokkal gazdagabb. Nem tudom, hogy nézett ki például a nagyváradi Holnaposok-szoborcsoport kiírása, amit Deák Árpád nyert el, de: egyben van a környező térrel, él, szeretik a helyiek és nem hagynák ki a turisták sem, hogy leüljenek a hívogató székre és szelfizzenek az irodalmárokkal. Pedig a jámbor Dutka Ákos legalább annyira gebe, mint a szentgyörgyi pályanyertes Petőfi. Ady? Mintha nem érezné magát jól, indulni készülne, csak kétszer is meggondolja, hogy felálljon-e híresen gyenge és fájós lábaira. Juhász Gyula éppen dolgozhat valamin. Talán Emőd Tamás is, de ő teljesen izolálja magát. Sematikusak? Egyáltalán nem. És pont ezért megunhatatlanok. A szoborcsoport korszerű, egyben van a város branddel, már ikonikus, már hiányozna, ha nem lenne. És számtalan további példa hozható még fel többretű, elegáns megoldásokra.

Véleményem szerint minden olyan briefnek/kiírásnak, amely általánosabb közönségnek céloz kreatív terméket, három rétege kell legyen. Az egyik, ami válaszra, valamiféle cselekvésre invitálja a közönségét. A második réteg a szakmának szól. A harmadik pedig egy apró, rejtett meglepetéselem, amit az ismerők mesélhetnek egymásnak. Az utolsó opcionális, az első kettő nem az.

A szerző marketing- és kommunikációs szakember.

Nélküled nem tudunk működni

A Transtelex egy órányi működése nagyjából 80 lejbe kerül. Az olvasói mikroadományok azonban nem tartanak ki a hónap végéig. Legyél te is a támogatónk, csak veled együtt lehet Erdélynek saját, független lapja.

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!