A szobor, amely négy évtizedet várt, hogy köztérre kerülhessen

A párizsi Írók Társasága szeretett volna egy köztéri szobrot alapító tagja, a pár évtizeddel korábban elhunyt Honoré de Balzac tiszteletére. Előbb Henri Chapu szobrász kapta meg a megbízást, aki tollal a kezében és jellegzetes, szerzetesi ruhára emlékeztető öltözetében mintázta meg az írót, de végül meghalt, mielőtt az alkotást kivitelezhette volna. 1891-ben Émile Zola lett a társaság elnöke, és a kezdeményezést felelevenítve az akkor 50 éves Auguste Rodint kérte fel a munkára.

Egyértelmű volt, hogy az alacsony, elhízott Balzacról, aki halála előtt alkohollal és kávéval fenntartott, megfeszített munkatempóval sanyargatta magát, nehéz lesz szép és méltóságteljes férfitestet mintázni. Rodin mégis ragaszkodott a valósághoz: fényképeket, portrékat keresett, elutazott az író szülővárosába, hogy megfigyelje a helyiek jellegzetes vonásait, sőt, bizonyos források szerint Balzac szabóját is felkereste. Úgy próbálta megközelíteni Balzacot, mint az író a karaktereit.

Az ígért másfél éves határidőt nem sikerült tartani. Rodin egyik vázlatot készítette a másik után, voltak köztük a saját frusztrációját tükröző, túlszexualizált karikatúrák is, a realistának induló arc vonásai egyre elmosódottabbá, ugyanakkor markánsabbá váltak. A megrendelők kezdtek elégedetlenkedni, főleg, hogy ekkor már nem Zola volt a társaság elnöke, Rodin viszont továbbra is időt kért, már abba is beleegyezett, hogy visszafizesse az előleget, és csak a munka befejezése után kapja meg. Jogi lépésekkel is fenyegették, sőt, előkerült egy konkurens is, aki szárnyas, szfinx-formájú szobrot mintázott a nagy íróról.

A gipszbe mártott háziköntös

Rodin több provokatív akt-változatot is készített Balzacról, szerette ugyanis kidolgozni a testeket, amelyeket később „felöltöztetett”. A Balzac-szobor végső változata konkrétan így készült: Rodin köpenyt terített a szoborvázlatra, majd gipsszel keményítette ki a kívánt formában. Ez alapján dolgozta ki a végső változat köpenyének redőit, amivel újszerű esztétikai hatást ért el. Balzac tényleg ehhez hasonló köpenyben dolgozott, az elszánt fejet és a hanyagul aláhulló, testet takaró köntöst azonban arra használta fel, hogy az alkotóerőt és megszállottságot hangsúlyozza vele.

A szobor gipsztervét Rodin csak 1898-ban, a megrendelés után hét évvel állította ki a párizsi országos szalonon. A közönség nem volt felkészülve a látványra. Bár a művésztársak közül többen – például Oscar Wilde, Claude Monet, Charles Baudelaire, Rainer Maria Rilke elismerően szóltak az alkotásról, az enyhén szólva nem aratott általános sikert. „Egy zsák gipsz”, „hóember fürdőköpenyben”, „pingvin”, „sótömb” – mondták róla. Az Írók Társasága elutasította a tervet, nem is fizetett érte. „Egy élet eredménye, az esztétikám sarkalatos pontja” – jelentette ki a sértett Rodin, majd elvetve minden más ajánlatot, meudoni otthonába szállíttatta a gipszszobrot.

A megrendelők elutasításában közrejátszhatott a Dreyfus-ügy is, a zsidó származású francia katonatiszt hazaárulásért való elítélése ugyanis megosztotta a francia társadalmat, és Rodin szubverzív, a nagyság és hatalom ábrázolásának konvencióit felrúgó szobrát talán nem tűnt jó ötletnek éppen ekkor köztérre állítani. Főleg, hogy a támogatói inkább Dreyfus-pártiak voltak. Érdekes vonatkozása az ügynek, hogy maga Rodin nem nyilvánult meg a kérdésben, nem írta alá a Dreyfust támogató nyilatkozatot, állítólag nem állt távol az antiszemitizmustól sem, így Zola, a J’accuse című nyílt levél szerzője nem is írta alá azt a petíciót, amelyet a párizsi művészek pedig Rodin Balzac-emlékművének megmentéséért indítottak.

A párizsi művészvilágot felkavaró konfliktus annyira hírhedtté vált, hogy a párizsi kereskedők a megbukott Balzac-szobor karikatúráit forgalmazták, egy ilyen szobrocskát, amely fókaként ábrázolja Balzacot, a párizsi Rodin-múzeum is őriz.

„A te fotóid fogják megértetni a világgal az én Balzacomat”

A botrány híre eljutott a világ legkülönbözőbb sarkaiba, így olvasott róla az Amerikai Egyesült Államok Milwaukee városának egyik lapjában Edward Steichen fotográfus-festő, aki a piktorializmus képviselőjeként vált később híressé. Rá akkora hatással volt a szobor, hogy eldöntötte, Párizsba utazik. „Ez nem csupán egy ember szobra volt, hanem a zsenialitás előtti tisztelgés megtestesítője. Úgy nézett ki, mint egy életre kelt hegy. Felkeltette az érdeklődésemet Párizs iránt, ahol Rodin nagyságú művészek éltek és dolgoztak” – emlékezett vissza később.

Steichen Párizsban közeli kapcsolatba került Rodinnel, a szobrászról és műveiről fényképek sokaságát készítette. 1908-ban, tíz évvel a Balzac-szoborterv botrányba fulladt bemutatója után Rodin egyfajta kampányt indított a művéért, interjúban beszélt róla, és három fotográfust – köztük Steichent – kért fel a szobor művészi bemutatására. Állítólag Rodin ötlete volt, hogy a szobrot holdfénynél is lefényképezzék, Steichen pedig lelkesen belevágott a feladatba és piktorialista stílusú munkáinak leghíresebbikét valósította meg. Rodint elbűvölte az eredmény: „Ez Krisztus, aki a pusztában jár” – mondta Steichennek. „A te fotóid fogják megértetni a világgal az én Balzacomat.”

A bronz szobor felavatását Rodin már nem érte meg, 1917-ben meghalt. Párizs 1937-ben jutott el oda, hogy eldöntötték, kihelyezik az alkotást, gyűjtést is szerveztek ebből a célból. De így is nehéz volt megfelelő helyet találni neki, mert a francia főváros egyik negyede sem volt túl lelkes. Végül 1939 júliusában helyezték el a Montparnasse és Raspail sugárutak kereszteződésénél a kész Balzac-emlékművet, de nemsokára kitört a második világháború, így még egy ideig letakarva várta, hogy a párizsiak végre befogadják.

(Felhasznált források: phaidon.com, Wikipedia, Musée Rodin, New York Times)