A sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor esete is azt bizonyítja, az emlékezetpolitika és a giccsparádé kéz a kézben jár

2022. december 12. – 16:20

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

A sepsiszentgyörgyi önkormányzat a Petőfi-emlékév kapcsán egy nagyon „eredeti” ötlettel állt elő: állítsanak szobrot a költőnek Háromszék fővárosában. A pályázatot kiírták, a terveket leadták, eredményt is hirdettek, azonban a történet ott tart, ahonnan elindult, mert a közízlésnek nem nyerte el a tetszését Gergely Zoltán nyertesnek kikiáltott pályaműve. A szoborcécó kapcsán tesszük fel azokat a kérdéseket, amelyeket már rég föl kellett volna vetni: miért csak emlékművekre, múltat idéző szobrokra van pénz Erdélyben? Miért állítjuk ki őket akkor is a közterekre, ha nem odavalók, minden szakmai mércén alulmaradnak? Mit nevezünk mi köztérnek, hova lehet felállítani egy szobrot? Mikor ér véget ez a mániákus térfoglalás, amely valóságos vizuális szennyezést okozott az erdélyi városok jó részében?

A magyar köztéri szobrászat évtizedek óta a történelmi emlékmű- és portréemlékmű-állítás csapdájába esett. Évforduló közeledik, emlékévet hirdetnek? Szobrok, szobrocskák, büsztök és emlékművek rengetegét emelik fel szemfényvesztő gyorsasággal szerte a Kárpát-medencében. A dicső történelmi eseményekre, a példaadó, kiemelkedő személyiségekre hivatkozó és emlékeztető köztéri szobrok áradása feltartóztathatatlan. A legitimitás, a kultuszépítés nélkülözhetetlen eszköze az emlékmű, a köztéri szobor: csak az képvisel igazi magyar értéket, ami és aki ércben és kőben megörökíttetett.

Az erdélyi magyar közösségre ez hatványozottan igaz. A térfoglalási harcnak a lázában elégett a maradék jó ízlés is, és giccseket, historizáló szobrokat, idejétmúlt ízlésű és mondanivalójú emlékműveket gyártatnak le a megrendelők, hogy a szabadon maradt talpalatnyi tért is belakhatatlanná tegyék újabb és újabb „szörnyszülöttekkel”.

Van ennek egy pszichológiai magyarázata is. Miután évtizedeken keresztül a magyar közösség tehetetlenül szemlélte, hogy az erdélyi városok főtereit telerakják Mihai Viteazul szobrokkal, miközben a hivatalos történetírók kidolgozták a 17. században először egyesülő román erdélyi fejedelemség narratíváját, a '90-es évektől kezdődően az erdélyi magyarság is bekapcsolódott a szoborharcba, és annak ellenére, hogy „fogy a magyar”, az erdélyi szoborpark szépen gyarapodik.

Miközben a hivatalos diskurzus arról szól, hogy bronzba öntjük, kőbe véssük a számunkra fontos értékeket, erősítjük a helyi identitást, megmutatjuk, hogy az erdélyi magyarság otthon van Erdélyben, lépten-nyomon meglepődünk és értetlenül állunk egy-egy megfejthetetlen monstrum előtt, vagy bosszankodunk egy patetikusan semmitmondó, sablonos szobor láttán. Miközben ki nem szeretne örülni egy megkapó, szuggesztív látványélményt nyújtó, harmonikus, teret szervező szoboralkotásnak?

Bőven hozhatnánk fel nagyváradi, marosvásárhelyi vagy székelyudvarhelyi példákat elrettentő szoborállításokra, amelyek az elmúlt harminc év identitásmegőrző lázában és a román-magyar szoborharcban születtek. Háromszék sem maradt ki az értelmetlen szobrok versenyéből, és a sok fölösleges emlékmű mellé Sepsiszentgyörgyön egy Petőfit is rendeltek a közelgő bicentenáriumi év kapcsán.

A legkevésbé giccses Petőfi nyert első körben, de ez még nem ok az örömre

A nyertes pályázat, Gergely Zoltán szobrász munkája, nem nyerte el a városlakók tetszését. A Transtelex megszerezte a benyújtott munkák fotóit, és megszavaztattuk az olvasókkal, hogy ők melyik szobrot állíttatnák ki. Az eredmény nem volt meglepő, a legklasszikusabb, historizáló, 19. századi ideálnak megfelelő Petőfire voksoltak a legtöbben, arra, amelyik a legközelebb állt a mindenki által megszokott Petőfi-képhez. Mert a nagyközönség ezt ismeri, ezt a képet ápolja magában, ennél egy tapodtat sem akar továbblépni.

Körösényi Tamás szobrász volt az, aki kimondta az emlékműszobrászat kapcsán, hogy az „olyan, mint a futball: mindenki jobban ért hozzá: a közember, a politikus, az önkormányzati képviselő – mint akinek ez a szakmája. És ahány hozzá- és beleszóló, annyi vélemény.” A transtelexes szavazás és a hozzászólások kapcsán is lemérhettük: a köztéri szobor nemcsak esztétikai, művészeti kérdés, hanem komoly társadalmi vitatéma is. A magyarázat egyszerű: a köztéri szobor állandó nyilvánosságnak van kitéve, útba esik, látjuk, „reprezentál minket”, tükröt tart nekünk, megmutatja kik vagyunk, mit gondolunk a világról. Ezért van az, hogy egy szoborállításhoz mindenki hozzászól. Ezért fontos, hogy a megrendelt és a köztérre kitett szobor jól képviselje a közösséget is.

Ezt a vitát azonban még a kiírás előtt kellett volna lefolytatni, azelőtt kellett volna megkérdezni a sepsiszentgyörgyieket, hogy ők milyen Petőfit látnának szívesen a városukban. Megfelelő alkalom lett volna arra, hogy egy organikus, szerves folyamat eredménye legyen annak az emlékparknak a létrejötte, amelyben helyet kapott volna a szobor is.

Mi mást rontott el a sepsiszentgyörgyi megrendelő?

Eleve azt feltételezte, hogy egy jó szoborterv megszületéséhez elegendő pár hónap. Akármilyen jó művész legyen valaki, hacsak nem foglalkozott a témával annak előtte is, és nem egy régóta érlelődő tervének adott formát, elég nehezen férhetett be abba a szűkös időkeretbe, amit a sepsiszentgyörgyi önkormányzat elegendőnek vélt arra, hogy elkészüljenek a kiírásnak megfelelő tervek.

2022. augusztus elején írták ki a pályázatot, október 31. volt a leadási határidő, november végén eredményt hirdettek és a tervek szerint 2023 júliusában, a költő halálának évfordulóján már avatnák is a kiválasztott műalkotást. A pályázati felhívásban kiemelték, hogy fontos szempont a Sepsiszentgyörgyhöz való ragaszkodás megjelenítése, és ennek alátámasztására idéznek egy levélrészletet, amelyet Petőfi Szendrey Júliának írt 1849. július 29-én: „Előbbeni levelemben írtam, hogy Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsiszentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.”

Nos, a beérkezett hat pályamunkának az esztétikai értékéről sokat lehet vitatkozni, azonban a Transtelex által megkapott fotókból nem derül ki, hogy bármelyikük is kifejezi-e azt a bizonyos ragaszkodást, amelyet kiemelt az önkormányzat, amikor meghirdette a pályázatot. A fényképek arról tanuskodnak, mindegyik alkotás leragadt azoknál a többé-kevésbé sablonos Petőfi-ábrázolásoknál, amelyek már benne vannak a köztudatban, és nyolc-tíz ilyen szobor megtekintése után bármelyik képzőművész simán modellez egy következőt. Miért történt ez? Mert a megrendelő azt is leszögezte, hogy a műalkotást 5/4-es nagyságú (220 cm) egész alakos, realista ábrázolású, de modern megfogalmazású portré bronzszoborként képzeli el. Az alkotóknak pedig kereken három hónap állt rendelkezésükre ahhoz, hogy próbáljanak az ismert közhelyeken túl valamit megfogalmazni. Ez bizony kevés idő ahhoz, hogy egy művész elmélyüljön Petőfi életművében, élete utolsó hónapjainak történéseiben, hely- és irodalomtörténészek segítségével felelevenítse, mi történt a költő-forradalmárral, amikor Háromszéken járt stb. Azaz beleássa magát annyira a témába, hogy megszülessen az a bizonyos egyedi gondolat, és elképzelés, amely valóban tükrözhette volna Petőfinek a Sepsiszentgyörgyhöz való ragaszkodását.

A bíráló bizottság, annak ellenére, hogy látta, bizony itt a szokványos Petőfi-szobrokkal van dolga, és sehol a Háromszékhez fűződő lelki kapocs megjelenítése, nem azt mondta, hogy bocsánat, kitoljuk a határidőt, és megkérjük a művészeket, dolgozzanak még egy kicsit ötleteiken, hanem elbírálták a beérkező pályamunkákat, és kiválasztották azt, amely meglátásuk szerint a legjobb volt. A Transtelexnek Vetró András szobrászművész, zsűritag magyarázta el, hogy miért a Gergely Zoltán terve tűnt számukra a legjobbnak. „Petőfi mára emblematikussá váló alakját újszerűen megmintázni komoly próbatétel. Ez Gergely Zoltánnak sikerült, töményen, kevés eszközzel, sekély, magyarázó narratív elemeket nélkülözve, egyszóval »mankó« nélkül. A rosszul sikerült szobornak nagyon sok narratív eleme van, ami nem készteti a nézőt semmiféle elmélyülésre – ilyen értelemben beszélek mankónélküliségről” – nyilatkozta Vetró.

Azonban mikor köztéri szobrokról folyik a vita, soha nem csak műalkotásokról vitatkozunk. A köztéri szobrászat ugyanis leginkább politikai, emlékezetpolitikai kategória, annak alkotója pedig gyakran nem autonóm művészként, hanem akár politikai elvárásokat végrehajtó „iparosként” működik közre. A megrendelő, aki többnyire a helyi politikai elit, pedig gyakran semmit sem mer az alkotóra bízni, mert leginkább a közízlést szeretné kielégíteni. Ez történt ebben az esetben is: amikor kiderült, hogy a sepsiszentgyörgyi polgárok elégedetlenek a kiválasztott pályamunkával, akkor az önkormányzat gyorsan újabb pályázat meghirdetéséről bocsátott ki közleményt, amelyben azt írják, hogy mint az a közösségi médiában megfogalmazott hozzászólásokból is kiderült, Petőfi Sándor alakja, szimbolisztikája ma is meghatározó erejű, rendkívüli helyet foglal el a lakosság szívében a róla kialakított kép. Ezért az önkormányzat figyelembe veszi az igényeket és egy új pályázat kiírásáról döntött a szobor megvalósítása érdekében.

Az eredeti kiírás nem a szabadságharcost, forradalmárt helyezte előtérbe, hanem az embert, erre érkeztek a pályamunkák is, részletezte az önkormányzati közlemény, bár ennek nem találtuk nyomát az eredeti kiírásban. Az új pályázati kiírás kiegészül a Petőfire és a korra jellemző jegyekkel, részletekkel – a lakosság által megfogalmazott elvárásokra való tekintettel, teszik hozzá.

Az eddigi hibákat újabbakkal tetézte az önkormányzat. Ha eddig is szoros volt a határidő, akkor az még szorosabbá vált, ha tartani szeretnék a szobor felállításának dátumát. Másrészt a szakmai grémium, amely elbírálta a munkákat, hitelét vesztette azáltal, hogy egyetlen tollvonással semmissé nyilvánították az általuk kihirdetett eredményt. Harmadrészt a közvéleményt akkor emelték döntőbírói pozícióba, amikor a szakmai vélemény meghallgatása lett volna fontos. Kérdés, mi történik, ha az újabb pályázatra beérkező munkák még idejétmúltabbak, avíttabbak, mint a jelenlegiek? Kiválasztja a polgármester a közízlésnek megfelelőt, attól függetlenül, hogy mit mond a szakma, és kiállítja köztérre? Na, és akkor itt van egy újabb bökkenő.

Mi kell még egy köztéri szobornak? Hát egy normális tér

És még ennél is több sebből vérzik a történet, ugyanis külön kell szólnunk annak a térnek nem nevezhető parcelláról, ahol a szobrot el szeretnék helyezni. Az eredeti kiíráshoz mellékleteként meg lehet nézni azokat a fotókat, amelyek a helyszínről készültek. A zsebkendőnyi terecske a városközpont közelében van, az állomásról a központba vezető főutca egyik beszögellésében, ahol valamikor két másik szobor állt, a Gábor Ároné és Nicolae Bălcescué. Ezeket már korábban elköltöztették innen, most Petőfi kerülne a helyükre.

A fotók tanúsága szerint Petőfi sem lesz egyedül, hiszen tervezett helyével szemközt áll Arany János mellszobra. Érdemes elmerengeni az Arany-büsztön is: egy tömbházhoz tartozó, kerítéssel elkerített kiskertben áll, teljesen értelmezhetetlen helyen és környezetben. A Petőfi-szobor sem lesz szerencsésebb helyzetben: körülötte tömbházak, lakóházak: a hely már régóta megérett a felújításra. Ám, ahelyett, hogy a szoborral együtt egy szerves egészként képzelnék ezt el, kiírnak egy pályázatot, aztán szokás szerint letérkövezik a helyet, kerül egy-két pad is oda, néhány szomorú tuja, és a térrendezés meg lesz oldva.

A szoborpark tervezett helyszíne és a közelben lévő Arany-szobor – Fotó: Kristo-Gothard Hunor / Sepsiszentgyörgy Önkormányzata A szoborpark tervezett helyszíne és a közelben lévő Arany-szobor – Fotó: Kristo-Gothard Hunor / Sepsiszentgyörgy Önkormányzata
A szoborpark tervezett helyszíne és a közelben lévő Arany-szobor – Fotó: Kristo-Gothard Hunor / Sepsiszentgyörgy Önkormányzata

Minden köztéri szoborra igaz, hogy nem a szobornak van helye, hanem a helynek van szobra. A tér szimbolikája is üzenettel bír: ha Arany Jánosnak Sepsiszentgyörgyön csak egy tömbházkert jut, és Petőfinek egy rendezetlen utcasarok, akkor lehet jobb volna eltekinteni ezektől a szoborállításoktól. Ma már egy köztéri szobor részben attól fog működni, hogy helyspecifikusan van megtervezve, azzal a növényzettel, térgeometriával, ami odavaló. Az eredeti pályázati kiírásban volt egy zárójeles jelzés arra vonatkozóan, hogy a képzőművész akár együtt is dolgozhat egy területrendező építésszel, de ez nem volt kötelező, holott annak kellett volna lennie, és szerves egészként, teljes koncepcióval kellett volna pályázni, ha már azt szerette volna az önkormányzat, hogy ne egy lerobbant utcasarok legyen a Petőfi-szobor helye.

Ha már annyit beszéltünk a múltról, és dicsőséges eleinknek szánt szobrainkról, akkor talán a sok kérdés között elfér az is, hogy vajon mikor lesznek Erdélyben olyan szobrok, amelyek nem a történelemmel foglalkoznak? Miért nincsenek a jelent megmutató és a jövőre utaló szobraink? És miért nincsenek sokkal egyetemesebb, absztraktabb üzeneteket hordozó szobraink? Az ilyen célú városdíszítésre elkülönített összegeket miért kizárólag identitáspolitikai alkotásokba, emlékműszobrászatba ölik a megrendelők?

A diktatúrában szó sem lehetett progresszív, innovatív szobrászatról, ezt tudjuk. Azonban az erdélyi magyar közösség ott folytatja ezt a gyakorlatot, ahol száz évvel ezelőtt abbahagyta: csak a figurális, historizáló, politikai tartalmú szobrászatnak van tere. Tudjuk, a köztéri szobrászat költséges dolog, konkrét megrendelésekre készülnek ezek a nagyon leíró jellegű munkák, de sajnálatos, hogy nem tudott kialakulni egy más típusú formavilág a köztereken, ami idővel a szélesebb közönség számára is elfogadható lehetett volna. Nem támogatják olyan térplasztikák megszületését, amelyek egyrészt ízlésformálók, másrészt elősegíthetnék egy reflektív értelmezési kontextus kialakulását. Nem önmagában a „realista ábrázolású portrészobrokkal” van a gond, ez is beleférne, ha volna mellette progresszív és releváns köztéri művészet is. Az igazi baj, hogy pár klasszikus szobrunk mellett csak avítt, rossz ízlésű, túlideologizált, bronzba öntött, kőbe-fába vésett giccseink vannak. De abból legalább sok.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!