Nem csak a királynőt temették el a britek

2022. szeptember 20. – 11:22

Nem csak a királynőt temették el a britek
Virágot dobnak Erzsébet királynő koporsója elé Londonban, 2022. szept. 19-én – Fotó: Carlos Barria / Reuters

Másolás

Vágólapra másolva

Mit lehet írni egy uralkodó temetésére? Ha egy családtagról lenne szó, mesélhetnénk megmosolyogtató vagy az elhunyt személyiségét összefoglaló történeteket. Ha politikust temetnének, írhatnánk az ideológiájáról, a bevezetett intézkedéseiről és arról, hogy ezek milyen összhangban voltak egymással. Egy uralkodó esetében – akinek a 21. században a munkaköri leírásában szerepel, hogy személyes véleményét ne hangoztassa és ne legyen ideológiája – általában arról kellene írni, mi az, ami az uralkodása korszakát meghatározta.

Ha a két, az emlékezetben néha egybeforrt V. vagy VI. Györgyöt temetnék, írhatnánk a György-kori Egyesült Királyságról, és hogy hogyan vészelte át az ország a 20. század két világháború által körbehatárolt első felét. Ha az előttük uralkodó Eduárdról írnánk, könnyen szólhatnánk a brit Liberális Párt utolsó nagy korszakáról, és hogy hogyan ébredezett az őket leváltó Munkáspárt együtt a szakszervezetekkel és a szüfrazsettekkel. De még ha a II. Erzsébet uralkodásához időtartamban legközelebb álló Viktória királynő Nagy-Britanniájáról írnánk, akkor is elmesélhetnénk egy konzisztens történetet az ipari forradalom utáni társadalmi és gazdasági rendszer megszilárdulásáról és a brit birodalom folyamatos terjeszkedéséről és aranykoráról.

A birodalom összeomlása

Ami különösen nagy kihívássá teszi azt, hogy II. Erzsébet temetése alkalmából valamit az „erzsébeti korról” írjunk, az az, hogy ilyen igazából nincsen. A királynő túlélte a Clement Attlee-vel kezdődő és Harold Wilsonnal véget érő jóléti Nagy-Britannia korszakát. Javában uralkodott az azt kihívó liberális Egyesült Királyságban, ahol az ország először Margaret Thatcher neoliberális gazdaságpolitikája nyomán alakult át, hogy aztán a liberalizmus a politikai palettán a kulturális térbe is megérkezzen Tony Blairrel, akinek a stílusát még a Konzervatív Párt is magáévá tette David Cameron miniszterelnöksége alatt. De II. Erzsébet még ezt a 2012-es londoni olimpiával tetőző időszakot is túlélte, hogy az ezen korszakot minden elemében elutasító brexit-Britannia harmadik miniszterelnökét is kinevezze uralkodásának utolsó napjaiban.

A királynő látta a Brit Birodalmat összeomlani, látta az országát az EU-ba belépni, az EU-t formálni, majd az EU-ból kilépni, és látta a hidegháború elejét, végét, sőt, talán egy új kezdetét is.

Ezek közül a britek szempontjából talán a birodalom összeomlása a legfontosabb, több okból is. Már csak az örökség miatt is: az országnak már elválaszthatatlan része, hogy multietnikumú, és ezt már a lakosság döntő része is adottnak veszi. Az, hogy London polgármesterét Sadiq Khannak, az új pénzügyminisztert pedig Kwasi Kwartengnek hívják, a királynő hatalomra kerülésekor teljesen elképzelhetetlen lett volna. Noha ez nyilvánvalóan tőle függetlenül alakult ki, ő is tett azért, hogy a monarchia ennek ne álljon útjába: a koronázása előtti karácsonyi rádióbeszédében, 1952-ben kérte, hogy bármilyen vallásúak legyenek is a hallgatók, imádkozzanak érte. Ez akkor nagy dolognak számított a brit uralkodótól, aki – még ha csak protokollárisan is – mégiscsak az Anglikán Egyház feje.

Egy papírkoronát viselő gyermek Erzsébet királynő halála után a Green Parkban, Londonban, 2022. szeptember 13-án – Fotó: Phil Noble / Reuters
Egy papírkoronát viselő gyermek Erzsébet királynő halála után a Green Parkban, Londonban, 2022. szeptember 13-án – Fotó: Phil Noble / Reuters

Viszont épp a brit identitását már az ország multietnikumú jellegével együtt megélő generáció az, ami elkezdte szembesíteni a briteket a gyarmatosítás bűneivel – ezidáig nemigen voltak ezzel hajlandóak szembenézni. A búroknak épített koncentrációs táborok, a gyarmati országok népeinek elnyomása és kizsákmányolása, majd a század második felében a jobb élet reményében az anyaországba költöző bevándorlók elleni szisztematikus rasszizmus mind-mind olyan bűnök, amikkel a britek csak most kezdenek elszámolni.

A gyarmati múltnak elengedhetetlen tartozéka a monarchia: formálisan az uralkodó személye tartotta össze a birodalmat, ahogy örökségként még most is hivatalosan a brit uralkodó a Nemzetközösség feje, illetve egyes nemzetközösségi tagországok államfője. Ha II. Erzsébet uralkodói erősségét keressük, azt valahol itt kell kezdeni.

Jöhetnek a republikánus szövegek

Annak ellenére, hogy a britek gyarmati múltjukkal most kezdtek csak igazán szembenézni, ami eredendően azt jelenti, hogy a monarchia mint intézmény szentsége is megkérdőjeleződik, ez a királynő személyére sokkal kevésbé vonatkozott. Az ő személyes népszerűsége miatt voltak ezidáig teljesen reménytelenek a republikánus törekvések, és miatta kellett lefutnia a kötelező köröket minden republikánusnak, miszerint majd csak II. Erzsébet halála után akarnák bevezetni a köztársaságot.

Uralkodóként mindenképpen ez a királynő legnagyobb eredménye – és ezért jelentősebb a halála bármely elődjéénél. A brit nemzetet egyesítő erő nem a monarchia lett, hanem maga a már-már állandó uralkodóvá váló Erzsébet, így a halála után egyáltalán nem magától értetődő, hogy a monarchia mint intézmény képes lesz-e ezt a szerepet továbbra is betölteni.

Uralkodása legnagyobb krízisét és hibáját 1997-ben, Diana halálakor élte át: a kilencvenes évek korszellemét mindenkinél jobban értő miniszterelnökkel, Tony Blairrel ellentétben a királynő a hercegnő halálakor eleinte nem tudta kezelni a helyzetet és nem mutatkozott nyitottnak arra, hogy együtt érezzen a Dianát gyászolókkal. A PR-csatát maximálisan elvesztette, megerősödött a személytelen és szívtelen monarchia sztereotípiája, plusz az affér a monarchia és személyesen örököse, Károly renoméját is nagyon megtépázta.

Ez önmagában nem feltétlenül lenne akkora baj, hiszen több mint huszonöt év alatt akár el is felejtődött volna, a legfiatalabb generáció pedig nem is emlékezhetett volna rá. Csakhogy a hihetetlenül népszerű, a királyi családot nem épp pozitív fényben bemutató A Korona című Netflix-sorozat felelevenítette az egész Diana-ügyet, ami újabb generációban betonozta be a Károllyal és a monarchiával kapcsolatos fenntartásait. Az, hogy cselekmény valós eseményeken alapul ugyan, összességében azonban fikció, lényegtelen, hiszen elsősorban az emberek percepciója számít, amit tudat alatt is befolyásol a sorozat.

Károly brit király, Anna hercegnő és András herceg elhalad az emberek előtt a felvonuláson, ahol Erzsébet koporsóját a Buckingham-palotából a parlament épületébe szállítják, 2022. szeptember 14-én – Fotó: Henry Nicholls / Reuters
Károly brit király, Anna hercegnő és András herceg elhalad az emberek előtt a felvonuláson, ahol Erzsébet koporsóját a Buckingham-palotából a parlament épületébe szállítják, 2022. szeptember 14-én – Fotó: Henry Nicholls / Reuters

A Diana-ügyből ráadásul az a Károly jött ki az egyik legrosszabbul, aki most került a trónra. A republikánusoknak nagy lehetőség ez arra, hogy mind az Egyesült Királyságban, mint a brit nemzetközösség országaiban előrébb vigyék az ügyüket: ugyan a királynő halála miatt elhalasztották a következő politikai ciklusra, Ausztráliában már most napirenden van a köztársasággá válás kérdése. Emellett a Meghan-Harry botrányok közepette rasszizmusvádak is érték a családot, ami még nagyobb olaj lehet a tűzre a brit nemzetközösség karibi országaiban, de magában Nagy-Britanniában is, ahol annak multietnikumú volta miatt a rasszizmusvádnál súlyosabb PR-krízist el se lehetne képzelni.

Ha a Nemzetközösségből többen tényleg nem akarják majd megtartani a brit uralkodót államfőként, az kiválóan példázza, miért a birodalom megszűnése az egyik legfontosabb esemény a királynő uralkodása alatt, és hogy talán mégis lehet az erzsébeti kornak egy összefüggő narratívája. Ami azonban nem túl derűs.

Az alappillérnek számító brit intézmények története II. Erzsébet uralkodása alatt a konzisztens hanyatlásé. A Brit Birodalomból először Brit Nemzetközösség lett, és ha tényleg szabadulnának a monarchiától a maradék országok is, még inkább csökken a britek befolyása volt gyarmataikon. Ez a birodalom bűnei miatt talán nem lenne akkora probléma, csakhogy a brit intézmények hanyatlása messze nem áll itt meg.

Mi tartja még össze a briteket?

Ha csak pusztán a britek külpolitikai befolyását említjük: a hetvenes években a birodalmi befolyásukat pótolni akarták valamivel, ezért léptek be az EU-ba, hogy legalább a kontinensen legyen beleszólásuk a politika alakulásába. Ez a brexittel teljesen elveszett, a briteknek mára majdnem semmi a ráhatásuk arra, hogy mi történik Európa legtöbb országában.

A brit társadalom fontos intézményei is vagy meghaltak vagy haldokolnak. A bányák és bányavárosok, velük együtt pedig az erős szakszervezetek – melyek angol és walesi kisvárosok jelentős részének voltak elengedhetetlen gazdasági részei és identitásképző elemei – a nyolcvanas évek körül teljesen eltűntek. Ez ugyanúgy igaz más ipari területekre, mint például az acélmunkásságra: olyan foglalkozások szűntek meg, amik generációkon keresztül határozták meg közösségek identitását.

Helyettük a legtöbb esetben nem maradt más, legfeljebb állások a szolgáltató szektorban: megélhetést ugyan biztosítanak, de azt az érzést, mint a 20. század jelentős részében, hogy a dolgozó hozzájárul a brit társadalom előrelépéséhez, és annak szerves része, már nem. Nem meglepő, hogy sok volt bánya- vagy acélvárosban radikális jobboldali pártokhoz és a brexithez kapcsolódó ígéretekhez menekültek a szavazók az identitásválság elől.

A régi Britannia egy másik alappillére, az anglikán egyház helyzete is válságos. Az elmúlt harminc évben csaknem 940 anglikán templom zárt be, ennek majdnem a fele csak az elmúlt 10 évben. Míg a nyolcvanas években 1,26 millió magát aktívnak, templomba járónak valló anglikán hívőt számoltak, a szám 2019-re 722 ezerre csökkent, ami majdnem 40 százalékos visszaesés. A legrégebbi alapos felmérés II. Erzsébet uralkodása alatt a britek vallásosságáról 1983-ból való, és már abból is látszik a népességben az anglikanizmus visszaszorulása: míg ’83-ban a magukat anglikánnak vallók aránya 40% volt a brit társadalmon belül, ez 2017-re 15%-ra csökkent. Az egyházat jól ismerő emberek egybehangzóan elöregedő és szépen lassan kihaló templomi közösségekről számolnak be.

A nagy-britanniai anglikán egyház már lassan csak az országban élő afrikai diaszpórára támaszkodhat, akik Londonban új életet leheltek a helyi templomokba. Viszont ha tényleg bekövetkezik, amitől az egyházon belül többen tartanak, hogy a nyugati és az afrikai anglikán egyház szakad – ami ismét csak beleillik a britek külpolitikai befolyásának csökkenésének sormintájába –, kérdés, hogy a diaszpóra megmarad-e az anglikán egyház nyugati felénél és nem hozza-e létre a másik egyház brit alegységeit.

Végül, ugyan (még) nem történt meg a szakadás, de

a függetlenségi mozgalom Skóciában és az újraegyesülési kampány Észak-Írországban soha nem volt olyan közel a sikerhez, mint most. Ha bekövetkezik ezen területek elvesztése – azaz az intézményi kötelékek már nemhogy a birodalom, de még az ország területét sem tudják egyben tartani –, az még nagyobb és mindenki számára nyilvánvaló pofon lehet az Egyesült Királyság intézményeinek.

Miután a fontos intézmények az elmúlt évtizedekben folyamatosan elhaltak, joggal vethetjük fel, hogy mégis mi volt akkor a közös nevező ebben az erzsébeti korban. Erre pedig a válasz maga II. Erzsébet. Közhely, hogy a modern korban az uralkodónak a monarchiákban nincs jelentősége, hiszen úgyis csak ceremoniális szerepet tölt be – ám ha valaki ilyen sokáig uralkodik, maga válik szimbólummá és sokak szemében azon biztos ponttá, amely az egyetlen kapocs az ország rengeteg változása és sokféle korszaka között.

II. Erzsébet végső búcsúja sokkal jelentősebb esemény tehát, mint bármelyik felmenőjéé. A britek most eltemették mindazt, akik régen voltak. Az anglikán szertartás alatt, a volt gyarmati országok képviselőinek jelenlétében a királynőt búcsúztatva még egyszer újra összeállt a régi Nagy-Britannia egy nagy napra – hogy elköszönjön.

Hogy pár hónap múlva, III. Károly megkoronázásakor kik lesznek a britek, és milyen sors vár rájuk az új Karoling-korban, ők maguk még csak megkérdezni se merik.

A szerző történész. A cikk a közép-európai és balkáni ügyekkel foglalkozó Gemišt hírlevélben jelent meg először, itt lehet rá feliratkozni.