A bánffyhunyadi és nagyváradi esetekben nem szegregációról van szó, hanem valami másról. De miről?

2022. szeptember 06. – 16:01

frissítve

A bánffyhunyadi és nagyváradi esetekben nem szegregációról van szó, hanem valami másról. De miről?
A bánffyhunyadi óvodaépület átadása – Fotó: Bánffyhunyadi RMDSZ

Másolás

Vágólapra másolva

Az iskolai év kezdete mindig izgalmakkal jár, de a szokásosnál is feszültebb hangulatról számolt be a sajtó két erdélyi település esetében, Bánffyhunyadon és Nagyváradon.

Bánffyhunyadon a helyi tanács leszavazta, hogy román állami használatba vegyék a református egyház telkén, magyar állami támogatásból épült óvodaépületet, így bizonytalanná vált a magyar nyelvű csoportok helyzete, akik a tervek szerint oda jártak volna. A javaslat ellen szavazó többségi tanácsosok úgy döntöttek, nem jó, ha a magyarok külön lesznek, és román anyanyelvű gyerekekből álló csoportot is szerettek volna az új épületbe látni. Mivel a református egyház ezt nem fogadta el, így az épület, tudtommal, üresen maradt.

A szerző szociálantropológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, a Pluralizmus Erdélyben csoport egyik kezdeményezője.

Nagyváradon hasonló folyamat zajlott le a város egyik iskolájában. Ott a Királyhágómelléki Református Egyházkerület magyar állami támogatással vásárolt meg és újított fel egy épületet, abból a célból, hogy az iskola magyar osztályai számára biztosítson helyet. Itt a szakminisztérium látta problémásnak a magyar gyerekek külön épületben való oktatását, „szegregáció”-tól tartva. Végül az iskolakezdés napján Nagyváradon sikerült megállapodni az Királyhágómelléki Református Egyházkerülettel, így az épületben helyet biztosítanak két román osztály számára is, ahogy erről a Transtelex is hírt adott.

Furcsa helyzet ez, hogy az iskolai és óvodai szegregáció problémája a romániai magyar nyelvű osztályok önálló épületbe való költöztetése ürügyén került a közbeszéd homlokterébe. Ha közéletünk szereplőit őszintén foglalkoztatná az etnikai szegregáció kérdése, sok elrettentő példát találhatnánk a roma gyerekeket sújtó iskolai kirekesztésére, de facto szegregációra. Beszélhetnénk egy létező problémáról, és nem kellene a „fenyegető” szegregációtól tartani. De a recens bánffyhunyadi és nagyváradi esetekben nem szegregációról van szó, hanem valami másról.

Mégis mi történik akkor?

Megítélésem szerint az erdélyi társadalomra jellemző etnikai-vallási pluralitás kezelésének régi-új feszültségeivel, és azoknak nem megfelelő kezelésével van dolgunk. A változások sodrában egy olyan történelmi pillanatban vagyunk, amikor jellemző a közösségek bezárkózása a sorozatos kihívások következtében (járvány, háború, energia és gazdasági válság). Ezek következménye a bezárkózás és szorongás. Ezt a szorongást oldani kellene, nem sanda szándékkal meglovagolni, netán a politikai propaganda részévé tenni.

A folyamatok megértésének tétje nem kevés, mert a félremagyarázott és rosszul kezelt, vagy politikai célból manipulált feszültségek gyorsan eszkalálódnak, nyílt konfliktussá alakulhatnak. Ne feledjük, hogy a fekete márciusi eseményekben, Marosvásárhelyen milyen szerepet kapott a magyar nyelvű iskola önállósulásának kérdése.

Ha az óvodáról és iskoláról beszélünk, akkor gyermekeinkről van szó, és teljesen érthető, ha az érzelmi reakciók és az aggódás kerül előtérbe, így pedig sebezhetőbbek leszünk a manipuláció vagy indulatokat szító uszítás számára.

Félelemkeltés helyett a racionális elemzésekre van ma szükség, és arra, hogy a helyzet összetevő elemeit megvizsgáljuk, s lehetőség szerint észszerű, és jó megoldásokat találjunk. Hiszen a jövőben minden bizonnyal még előkerülnek hasonló a problémák.

Kezdjük a szegregáció kérdésével, ami most ezekben az eseteben éppen nincs. A romániai oktatásban az etnikai alapú szegregációt miniszteri rendelt tiltja, azaz törvénytelen. Ennek ellenére tagadhatatlanul létező gyakorlat, amint utaltam is rá fentebb. (A jelenséggel érdemben kell foglalkozni, de nem ez ennek az írásnak a témája.)

Az iskolai szegregáció az etnikai kirekesztés, a diszkrimináció minősített esete, fenntartja és súlyosbítja a hátrányos helyzetű csoportok leszakadását azáltal, hogy gyerekeiket rosszabb körülmények között, elkülönítve, külön osztályban vagy intézményben oktatják. Az oktatási szegregáció tilalma ezeknek a gyerekeknek a jogait védi, a minőségi oktatáshoz való hozzáférés jegyében, az esélyegyenlőség és társadalmi mobilitásuk biztosításának szellemében.

Sem Bánffyhunyadon, sem Nagyváradon nem merült fel a diákok rosszabb körülmények közé való költöztetése, ami az oktatás minőségének rovására mehetne. Éppen ellenkezőleg. Emellett nem kell elfelejteni, hogy az anyanyelven történő oktatás Romániában sok helyszínen zajlik zavartalanul, önálló osztályokban, sőt iskolákban. Tehát a törvény szegregációt tiltó betűjére való hivatkozás hamis érvelés, a törvény szellemével teljesen ellentétes.

Érdemes azokat a tényezőket megvizsgálni, amelyek viszont vannak, és a helyzet kialakuláshoz vezettek:

  1. az anyagi feltételeket, a tulajdonviszonyokat és az erőforrások áramlását az intézményi csatornákon,
  2. a helyi kulturális és demográfiai adottságokat,
  3. a nemzeti ideológiák szerepét, illetve
  4. a közérdek és jogosság meghatározását a helyi közösségek szemében.

(1) Egyházi tulajdonban levő ingatlanokban működő közintézményre, így közoktatási egységre is, sok példa van Romániában. A leggyakoribb forgatókönyv az, hogy a szocializmus idején államosított épületben állami oktatási intézmény működött. Sok erdélyi faluban nem is volt más iskolaépület, csak a valamelyik történelmi egyháztól államosított. Ebben működött az iskola, román és magyar nyelvű osztályokkal, csoportokkal, a változó helyi etnikai arányoknak megfelelően.

1990 után sok épületet visszaszolgáltattak az egyházaknak, de azok fenntartása és használata továbbra is a helyi tanács feladata maradt, hiszen közérdeket szolgáló intézménynek adtak otthont, a helyi iskola vagy óvoda továbbra is ott maradt. A működésüket helyi politikai alkuk biztosítják, az egyház és a helyi tanács közt bérleti vagy használati szerződés, a tanfelügyelőség és a minisztérium részéről a működési engedély stb.

Sokszereplős, és nem ritkán kompromisszumokkal járó megállapodások, nem is mentesek a feszültségektől. A fenntartás erőforrások áramoltatásával jár, hiszen valaki fizeti a számlákat, és az épület karbantartását. A régi-új tulajdonos számára sem érdektelen, hogy az állami intézmény továbbra is ott működjön. Az állam a helyi költségvetés révén fizetőképes partner, és a közösség gyerekei számára ott van az iskola, a megállapodás közérdekű. Ennek a modellnek a meglététől kár lenne eltekinteni, még akkor is, ha új elemek is vannak a mostani helyzetben.

A leglátványosabb változás az erdélyi egyházi tulajdonban levő épületekkel kapcsolatban a magyar kormánynak az utóbbi évtizedben kifejtett jelentős, bár átláthatónak nem nevezhető, beruházási és felújítási tevékenysége.

Ez a korábbi gyakorlathoz képest új erőforrás-köteget jelent, amely az egyházi intézményekbe csatornázva jelenik meg, ez némiképp leképezve azt a tendenciát, amely Magyarországon felerősödött, hogy a történelmi egyházak egyre több olyan közfeladatot kapnak a szociális gondozás, a társadalmi integráció és az oktatás területén, amelyet az állam látott el korábban. Így folyamatos az intézmények működésére szánt finanszírozás is. Ilyen mértékű előreláthatóság és stabilitás nem jellemzi az Erdélybe irányuló erőforrás-transzfereket.

(2) Ezen túl az Erdélyben épített új, vagy felújított régi egyházi épületek nem mindegyikének esetében világos az, hogyan hasznosulnak a jövőben, miként válnak fenntarthatóvá, milyen közösséget szolgálnak majd.

Például az utóbbi években a Szent Ferenc Alapítvány magyar állami támogatásból felújíttatta a minorita rendházat Kézdivásárhelyen, amely az első híradások szerint szociális célokat szolgált volna, későbbi tervek szerint turisztikai iskolának adott volna otthont, és legfrissebb hírek szerint szakácsakadémia létesülhet ott. A felújítók valószínűleg végül megtalálják az épület célszerű használatát, ebben az esetben Székelyföldön, tömbmagyar környezetben.

Böjte Csaba, a Szent Ferenc Alapítvány elnöke a felújítás alatt álló minorita rendház épülete előtt, 2020-ban – Fotó: Bokor Tibor Facebook-oldala
Böjte Csaba, a Szent Ferenc Alapítvány elnöke a felújítás alatt álló minorita rendház épülete előtt, 2020-ban – Fotó: Bokor Tibor Facebook-oldala

Viszont a fenntarthatóság kérdése szembeötlő, ha figyelembe vesszük az erdélyi etnikai-vallási sokszínűséget, térségi tagoltságát, és a lokális demográfiai tendenciákat. Etnikai szempontból vegyes vidéken nem ritka, hogy a változások a magyarok arányának csökkenését hozzák egy-egy településen. Hasznos-e az erőforrások és a demográfiai fenntarthatóság szempontjait tágabb környezetben nézni, és a helyi viszonyokhoz igazítani (Ne feledjük, hogy Bánffyhunyadon is és Nagyváradon is a magyarok nagyjából egyharmados kisebbséget alkotnak).

(3) Erdélyben továbbra is mindkét állam (a román és a magyar) jelen van a diskurzusok szintjén is. Az állampolgári és nemzeti eszmék többrétűek. Ezek határozzák meg a különféle erőforrás-transzferekhez fűződő igényeket és ideológiákat, és annak megfogalmazásait, hogy mi „jár nekünk”, és azt is, hogy miért.

Román adófizető polgárként gyerekeink jogosultak a közoktatásra, kisebbségi magyarként anyanyelvi oktatásra is. Magyarország vonatkozásába, magyar nemzetiségűként (esetleg kettős állampolgárként), és a magyar kultúra éltetőiként megkapjuk a magyar állam oktatási támogatását, illetve élvezhetjük a történelmi egyházak révén nyújtott intézményi előnyöket is.

A diskurzusok és ideológiák ilyen pluralizmusa mellett különösen nehéz elfogadtatni kívülállókkal, és visszásan is hat, ha egy kisebbség az etnikai vagy nemzeti kizárólagosság elvét erőlteti, olyan helyzetben, amikor annak nincs kézzelfogható tétje, illetve van annál fontosabb közérdek.

(4) Nem valószínű, hogy egy kívülálló könnyen átláthatja a tulajdonjog és az intézmények fentarthatóságának problémáit, vagy ideológiák és diskurzusok szövevényét. De az várható, hogy a helyi szinten megjelenő közös érdekek iránt fogékonyak a lokális közösség tagjai. Az oktatáshoz való hozzáférés, a megfelelő körülmények megteremtése és fenntartása hosszabb távon olyan közérdek, amely körül meg lehet találni a konszenzust. A gyermekek minőségi oktatása, boldogulása a jövő záloga.

Ami lehet: nem túl nehéz, ha magyarként világossá tesszük romániai tárgyalópartnereink számára, hogy van határozott közösségi jövőképünk, vagyis „nem akarunk asszimilálódni”. Az sem lehet baj, ha kiderül, hogy emellett képesek vagyunk az ésszerű vitára és kompromisszumra. Ezáltal sikerül eloszlatni azt a gyanút, hogy egy feltételezett „arrogáns felsőbbrendűség” talaján állva „kiváltságokat követelünk”. Nem kell nekünk semmivel sem több, mint ami állampolgárként mindenkit megillet, csupán azokból a közjavakból akarunk részesülni, amelyek létrehozásában aktívan szerepet vállaltunk. Jövőképünk része, hogy román polgártársaink elfogadják, hogy „itt és velük együtt”, szülőföldünkön akarunk élni továbbra is.

Hogyan fordítható ez le röviden a különálló tagozat vitájának ügyében? Merre tudunk továbblépni?

Az egyik út, és úgy tűnik, egyelőre ezen indultunk el, hogy magyarellenességgel vádoljuk a „románokat” és a konfrontatív politika eszközeivel próbáljuk fenntartani vagy megvalósítani az intézményes, vagy legalább térbeli elkülönülést minden áron.

Ha a párhuzamosság a közoktatás keretei között nem járható a helyi román többség, vagy annak hangadói ellenállása miatt, akkor maradnak az egyházi, alapítványi, vagy magánoktatási formák, ahol a magyar nyelvű gyerekek egymás között lehetnek. De ez, azt hiszem, a közérdek védelméből való kivonulás, állampolgári jogainkról való részleges lemondás, hiszen plusz terhet és költséget ró a szülőkre és a fenntartó intézményre egyaránt.

A másik út az új helyi kompromisszumok megkötése. Ha az az egyház tulajdonában levő épület közoktatási célra való használatának helyi ára az, hogy együtt, vagy egymás mellett kell tanulnia román és magyar anyanyelvű gyerekeknek, miért ne lehetne megfontolni, hogy ez jó megoldás lehet? Nem rejt nagyobb veszélyeket, mint az eddigi állapot, hiszen eddig is egymás mellett tanultak párhuzamos csoportok, osztályok. Nem sérül ezáltal az anyanyelven való tanuláshoz, és a minőségi oktatáshoz való jog. A közös épületben való tanulás továbbra sem jelent megnövekedett asszimilációs veszélyt a magyar anyanyelvű gyerekek számára.

És ez a fontos, hiszen végül is a gyerekek érdekéről van szó, az ő gondjukat kell viselnünk.