Náci beszéd vagy náci rendszer?

Orbán Viktor magyar miniszterelnök elhíresült – Magyarországon alig, de világszerte elképedést és fölháborodást okozó – tusnádi beszédében néhány egyszerű nézetének ad hangot, amelyeket hívei és ellenfelei versengve értenek félre vagy hamisítanak meg.

A magyar miniszterelnök szerint a Kárpát-medencében (helyesen: a Duna-medencében, mert hegyeknek nincs vízgyűjtő medencéjük, ám folyamoknak van) fehér népcsoportok vegyültek össze néhány, többek között magyar etnikummá, ez szerinte rendben van, ám az idegennek minősülő, sötétebb bőrszínű fajokkal nem keveredhetünk, mert elveszítjük nemzeti azonosságunkat. Nem akarunk „kevert fajúak” lenni őszerinte.

Mielőtt tovább haladnánk, tisztázzunk valamit. A miniszterelnök bírálói gúnyosan – amúgy bután és tudatlanul – arra hivatkoznak, hogy faj csak egy van, az emberfaj, tehát Orbán Viktor szóhasználatával van gond. Ez nevetséges. A „faj” szót többféleképpen használják, általában arra a jelenségre, hogy skandináv fehérek és fekete-afrikaiak, indiaiak és kínaiak külleme eltér egymástól (nem szólva történelmükről, vallásukról és kultúrájukról). Az „emberfaj” (amelyről Vörösmarty azt mondta, hogy sárkányfog-vetemény) kifejezés univerzális értelemben kevéssé használatos. Orbán a szokott értelemben emlegette, bár nyilván ő is tudja, hogy az emberi fajok nem úgy különböznek egymástól, mint a krokodil a tehéntől. A „faj” kifejezés ideológiai képződmény, de ezt sok száz más szóról is elmondhatjuk. A probléma gróf de Gobineau hírhedt könyvével (Essai sur l’inégalité des races humaines, 1853-55) kezdődött, amely a fajok egyenlőtlenségét óhajtotta bizonyítani nem érdektelen fantáziafutamokkal.

Nem az a kérdés tehát, hogy minek nevezünk leszármazásilag, történelmileg, urambocsá’ esztétikailag meghatározott populációkat, hanem hogy egymással egyenlőnek tartjuk-e őket vagy sem. (Ez a terminológiai mánia a magyar értelmiség műveletlen közhelyszektorának ismert, elkeserítő jellemzője; többé ne essék szó róla.) A magyar miniszterelnök jóváhagyja a fehérek keveredését, de nem hagyja jóvá keveredésü(n)ket a színesekkel, még akkor se, ha a schengeni övezet belsejéből, Nyugatról érkeznek. Ebben a neves államférfi olyan modern francia fasiszták népességcsere-„elméletét” (le grand remplacement) követi, mint Jean Raspail, Renaud Camus, Éric Zemmour; a legnevezetesebb külhoni fasiszták (és nem „jobboldali populisták”) már mind fölkeresték Orbán Viktort szép fekvésű budavári rezidenciáján. Fene a gusztusát, tisztelettel.

Szóval itt a magyar miniszterelnök ismét fölállítja a fasiszta-náci alaptézist: a fajok nem egyenlők. A magyarok és más kelet-európaiak szoros érintkezése afrikai, közel-keleti és ázsiai eredetű fajokkal a „mi” magasrendű szellemi és fizikai alkatunk lezüllését eredményezi, „hozzáromlunk a vademberekhez”.

Ez náci beszéd, amelyet Orbán Viktor támogatóinak épp oly kevéssé kellene tűrniük, mint ellenfeleinek.

De ezt nem nagyon tehetik, mert szinte valamennyien elbuknak a „keret” problémáján. A jelenlegi magyarországi politikai rendszer főként csak a romák tekintetében rasszista, de a hátrányos megkülönböztetés informális és – főleg a kétszínű és álszent polgártársainknak – rejtett, mert a romák részaránya az egyedül befolyásos középosztályban minimális. És miért minimális? A hátrányos megkülönböztetés, azaz a fajgyűlölet miatt. Erről gondoskodik az országos és helyi hatóság és a cigányellenes fehér közvélemény meg más intézmények, a rendőrségtől a közoktatásig. De mozgalmi cigánygyűlölet a Jobbik színeváltozása és bukása óta nincs: nincs rá szükség, a faji megkülönböztetés megy magától, semmilyen komolyabb erő nem szegül vele szembe.

Ámde ami a szó hétköznapi értelmében rasszista „politika”, nem magyarországi honpolgárokra vonatkozik, hanem külföldiekre: a „migráns”-nak nevezett menekültekre és bevándorlókra. S ha magyar állampolgárokat látható és botrányosnak számító módon nem bántanak (illetve igen, csak a szemüket eltakaró honi polgárok számára láthatatlanul), akkor nincs rasszizmus, mi csak a magunk ügyeivel törődünk, jövevények hagyjanak békén. Márpedig a rasszizmus (a fajok egyenlőtlenségének hipotézise) nem külpolgárokat választ el belpolgároktól, hanem – ugye – fajokat egymástól, nekik nem járnak ki az univerzális emberi jogok, amelyeket éppen a fajok különbözősége (magas vagy alacsony rangja) cáfol meg és tesz érvénytelenné.

A magyar miniszterelnök egyik régi munkatársa a rettenetes tusnádi beszéd miatt lemondott. Orbán Viktor erre levélben válaszolt. Benne azt állítja, hogy az embert Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette, azaz ő hisz minden ember egyenlő méltóságában (amit a teológusok „istenképmásiságnak” neveznek). Tehát a miniszterelnök úr nem lehet rasszista. Szép. Ámde ha minden ember szellemi és erkölcsi értelemben egyenlő (mindannyian Istent tükrözik vissza), akkor a fajkeveredés ellenzése abszurdum. És viszont. Aki a fajok közötti különbséget olyan radikálisnak tartja, hogy állami erővel védené meg a honi lakosságot a fajkeveredéstől, az nem keresztyén. Vagyis téved, ha azt hiszi, hogy keresztyén. Akkor lett volna érvényes a miniszterelnök válaszlevele, ha visszavonja a fajkeveredésről és a „kevert fajúakról” tett szörnyűséges állításait. De ő – és rengeteg segítőtársa (nemcsak ügynöke) a sajtóban és a közösségi médiákban – letagadja, hogy azt mondta, amit mondott.

És nemcsak mondta (és mondja már régóta) a fajüldözést, hanem csinálja is: a magyarországi lakosság – ha tetszik: a magyar nép – sajnálatosan széleskörű támogatásával folytatja a zéró bevándorlás politikáját; a fajvédő határkerítést (szemben minden ellenkező híreszteléssel) egyetlen ellenzéki párt se ellenzi, az aprócska ellenzéki sajtó is egyre inkább hanyagolja.

Az ázsiai, közel-keleti, afrikai „migránsokról” manipulált hír- és álhírhullámok számolnak be. Ezek olyan lapokban és portálokon olvashatók, amelyek Orbán Viktor támogatói. Ezek az ideológiai források – megtoldva politikusok beszédeivel és nyilatkozataival meg közvetlen állami propagandával, a „multikulturalizmus” és „Európa” szüntelen rágalmazásával (ami a baloldalon is elterjedt) – aláássák (vagy szeretnék aláásni) a keresztyénség és a világi humanizmus ezen a ponton közeli (univerzalisztikus) elveit, amelyeket a jelek szerint hamisan, de Orbán Viktor is támogat.

Ő keresztyén és náci-fasiszta színben egyaránt föl akar tűnni, amit hosszabb távon (tehát több mint félóráig) nem lehet megcsinálni, csak kétlelkű, hipokrita közönséggel.

De ez nemcsak a „faji kérdésre” vonatkozik. A magyar miniszterelnök sűrűn hangoztatott állítása szerint a szuverén nemzetállamok híve. Románia is szuverén nemzetállam. De gyakorlatilag a magyar államférfi az etnikumot tekinti primérnek, s úgy viselkedik Erdélyben meg a Vajdaságban, mintha nemcsak lélekben, hanem közjogilag is az „összmagyarság” miniszterelnöke lenne, sőt: uralkodója. Nem lehet valaki egyszerre nacionalista és etnicista, márpedig Orbán Viktor az utóbbi.

Ezt lehet eklektikusnak hívni, kevésbé jóindulatúan képmutatónak. De nekem nem célom és nem módszerem a magyarországi jobboldalnak és vezetőjének a vulgáris szidalmazása. Nem személyekről van itt szó.

A kormánytámogató szélsőjobboldali sajtó (főleg az interneten) azt a szemrehányást teszi a mérsékelt jobboldali ellenzéknek, amelyet szándékosan, bár tévesen „baloldalnak” (!) nevez, hogy szó nélkül tudomásul vette a Jobbik nevű, korábban fasiszta párt múltját. Ebben van némi igazság. (Megjegyzem, én mindig nyilvánosan elleneztem a „néppártosodó” Jobbikkal való szövetségkötést.) De a Jobbik nem az első és nem az utolsó fasiszta párt, amely bejutott a Magyar Országgyűlésbe. A MIÉP-től A Mi Hazánkig úgyszólván mindig volt efféle a parlamentben. De ez mellékes. Akárcsak a Horthy-korszakban, nem a nyilaskeresztes párt volt a legveszélyesebb magyar népre és benne az akkor „fajinak” tekintett zsidó kisebbségre, hanem a jogtudó, civilizált nemesi establishment, amelyet az akkori uralkodó osztály és nemzeti értelmiség támogatott rémtetteiben, állítólag a határrevízió érdekében; nem kétséges, hogy a magyar haderő részt vett Csehszlovákia és Jugoszlávia náci lerohanásában, különösen az előbbi esetet a magyar kultúra legfényesebb nevei, ún. baloldaliak is sokan ünnepelték: hihetetlen, de igaz. Párizs elestét, a horogkeresztes lobogó kitűzését a Diadalívre fölállva, üvöltő ovációval, vastapssal köszöntötte az akkori magyar parlament minden pártja (persze kivéve szegény szociáldemokratákat). Emögött olyan érvek álltak, amelyeket ma naponta olvashatunk az akkoriban még antifasiszta Magyar Nemzetben. Németh László nem ebben a lapban írta, hogy a hitleri Németország végre legyőzte „az ügyvédek Franciaországát”.

Azt mondhatná a nyájas olvasó, hogy mindez javarészt szófia beszéd, ellenszenves locsogás, amelynek kevés köze van a valósághoz. Ez a kifogás részben helytálló.

A magyarországi rezsim nem náci.

Nincs hozzá tömegmozgalom – ez az egyik fő jellemzője a fasizmusnak, hiszen a nála korábbi jobboldalnak esze ágában se volt a sokmilliós munkásmozgalmat utánozni, hiszen a fasizmus előtti jobboldal arisztokratikus volt, „a boldog kevesek” pártja – és nincsen hozzá fölforgató (szintén a szocializmusról perverzül másolt) forradalmiság és elitellenesség (az értelmiség iránti gyűlölet nem elitellenesség, ha nincs benne az egyház, a nagypolgárság, a jogi-politikai fölső apparátus gyűlölete). Nincs terror, nincsenek politikai „bűntettek” miatt börtönbe és lágerba zárt százezrek, nincs militarizmus és háborús propaganda, nincs cenzúra. (Persze nem tudjuk, mi lett volna, ha többen maradnak meg az európai zsidóságból, amely – szemben a szélsőjobboldal téves információival – voltaképpen nem létezik, mert nem létezhetik már, olyan kevés emberből áll. A magyarországi zsidó értelmiség is kihalóban, az új fiatal alkotók között, még a baloldalon is – először a modern magyar történelemben – alig vannak zsidók.) Igaz ugyan, hogy a társadalmi emelkedés záloga a miniszterelnök úrhoz törleszkedő lojalitás; folyik az ellenzéki zárványok lassú és ravasz elpusztítása. Mindehhöz nem lelkesedés kell – a Fideszt mint pártot Orbán Viktor számolta föl – , hanem konformizmus, passzivitás, regresszív azonosulás az agresszorral.

Nem állíthatjuk, hogy a magyarországi autoritárius, kirekesztő, utasításos rendszer kellemes, de nem fasizmus, kivéve a romák helyzetét és a menekültek (külföldön is általános) gyötrését és visszakényszerítését a pokolba. Ilyen gyalázatos helyzetek sajnos nem fasiszta rendszerekben is mindmáig sűrűn előadódnak.

De akkor mire való a náci beszéd?

Egyrészt természetes és hagyományos: Pál apostol óta a baloldal beszéde az egyenlőség, a jobboldal beszéde a hierarchia. A náci típusú fajelmélet ennek radikális esete, de nyilvánvalóan odatartozik. Bár a nácik voltak az első jobboldaliak, akik nem tisztelték a hagyományos uralkodó osztályt, az udvart, a főnemességet, az egyházat, de a nagyipari kasztot és a fölső tisztikart igen. S főleg saját magukat mint „új nemességet”. A posztszocialista Kelet-Európában már nincs meg a régi uralkodó osztály maradéka se, ez a probléma nem vetődik föl, uralkodó osztályt a jobb- és szélsőjobboldali politikai apparátusból próbálnak formálni, mindhiába. A hierarchia szellemét csak prédikálják vehemensen és durván, aminek a befolyása és jelentősége marginális. Ezért kell nyilvánosan kolbászt tölteni és pálinkázni, s evvel szemben régi kastélyokat kisajátítani és budai palotákban adminisztrálni. Reménytelen. (A klasszikus fasizmus korában, a tévé és a YouTube előtt az igazi totalitárius zsarnokok nem keresték életvitelükben és stílusukban a nép kegyét: Hitler vegetariánus volt és antialkoholista.)

Másrészt a „miheztartás”. Miheztartás végett a háttérben az erőszak (a pogrom, a deportálás, az éheztetés, a verés) halk dallamának kell egyvégtében szólnia, de mivel jóformán csak szöveg nélküli dallam, fölismerése, kibetűzése – ha tudunk kottát olvasni – botrány. A betűk és hangjegyek ismerőit „hivatásos rettegőknek”, sőt: „bérretettegőknek” titulálja a (szélső)jobboldali kormánysajtó, ami ha igaz lenne, baj volna. Nem az a fő kérdés, hogy mi lehet még ebből – nem nagyon lesz semmi más, legföljebb az esetleges (de nem esedékes) ellenállás hozhat elő valami mást a hatalompártból is (amely nem párt) – , hanem az, hogy mi van.

Én egy pillanatig azt hittem, nemcsak a miniszterelnök úr egyik (atipikus) munkatársa mond le, hanem a fél kormány, több száz főhivatalnok és állami értelmiségi, ahogyan persze ez normális lenne.

Ez volt eddig a legnagyobb botrány, amelyet a kétségbeesett („fél szemem sír, fél szemem nevet” jellegű) ideológiai szektor – különösen az ellenzékinek (?) nevezett orbánisták, akik a rezsim legtehetségesebb védelmezői – letagad, összezagyvál, de igaz, hogy előzmény van bőséggel. A miniszterelnök úr minden kudarca judeobolsevista-judeoliberális merény. Miközben minden csövön a woke életérzés mocskolása ömlik, a szélsőjobboldal és a woke egyaránt a Nyugat és a fölvilágosodás rohadását hirdeti: imperialista a gyarmatosítás és imperialista a gyarmatosítás jelenlegi elutasítása és utálata, amint ezt a nagy amerikai és brit egyetemek baloldali tanszékei mondják, továbbá maga Vlagyimir Putyin, szó szerint ugyanezekkel a fordulatokkal, csak hogy a humanizmust végre a betonba és a beton alá lehessen temetni. No meg Orbán Viktor, a korszellem hullámlovasa is.

Csak hát persze nem tudja, hogy éppen ezt a tabut ilyen nyíltan megsérteni nem szabad. Engem nem érdekel, hogy kétszínű emberek hogyan háborodnak föl nem a lényeg, hanem a szövegezés kissé provinciális ügyetlensége miatt (amelyet ráadásul de facto visszavont a bizony Kossuthnál is sokkal híresebb magyar államférfi). Az viszont igen, hogy az ilyen szöveg – és a rá következő magyaros zűrzavar, vagyis kispolgári előítéletroham minden oldalról – minek a tiltását és minek a szabadjára engedését mímeli mint hamis beszédaktus. Meg az, hogy hányan eszmélnek rá: voltaképpen Orbán hívei voltak eddig is, csak nem tudták.

Hiszen a fasiszta energia ma a legnagyobb, az igazi történeti újdonság. Sokan várnak újdonságra, diadalra, sikerre, a fárasztó tekintélyek szétmángorlására, egy kis püfölésre, bálványrombolásra. Mert a kategorikus imperatívusz bálványnak minősül. A hegyi beszéd nem kevésbé. Ez Orbán Viktor sikere lesz akkor is, ha immoralitásainak, önellentmondásainak és zavarosságainak summája: zéró.